Pedig mások figyelmeztettek!

– Ha ezt előbb tudtam volna – sóhajtják fájdalmasan, kiabálják dühösen, állapítják meg rezignáltan a válás szélére jutottak, ki-ki vérmérséklete szerint.

Mit is kellett volna tudni vagy időben észre venni? Nos, tudni inkább lehetne…

Azt például lehetne tudni, hogy a szeretet nem pusztán érzés, hanem döntés, elhatározás, elköteleződés.

– Már nem inspirált a kapcsolat – magyarázza szakítását a harminc körüli Márton. Szavaiból azt veszem ki, hogy eltűnt az a lángoló szenvedély, amivel belevetette magát a szinte azonnali összeköltözésbe. Szerelem volt az első látásra. De csak arra. Az nézeteltérések megbeszélésére, a nehézségek közös megoldására, a teljes közösségvállalásra már nem futotta belőle. A szakításról még „időben” döntött: az együtt töltött néhány év alatt nem született gyerek, igaz, nem is szerepelt a terveikben.

Azt is lehetne tudni, megfelelő önismeret birtokában, hogy mennyit bírok, mik az igényeim, hol vannak a határaim.

– Túlvállaltuk magunkat – véli Dorottya – a harmadik gyerek után már nagyon kimerült voltam, de a férjem minden áron a baráti társaságban „menőnek” számító négy-hat-nyolcgyerekes családot akart. A férjemet szerintem leginkább az motiválta, hogy szerette volna ő is kiváltani az emberek csodálatát. Amikor megszülettek az ikrek, azt éreztem, az „én kontómra” akart nagyobb családot. Fáradt voltam, lestrapált, és az öt gyerek után már az alakom sem olyan volt, mint amikor megismerkedtünk. A csinos, fiatal munkatársnővel nem tudtam fölvenni a versenyt, aki miatt a férjem elhagyott. A nagymamám szavai csengtek a fülemben, amit a háborús emlékeiből szűrt le magának: annyi gyereket vállalj, amennyit egyedül is föl tudsz nevelni. Máig úgy gondolom, ha megmaradtunk volna a három gyereknél, akkor még most is együtt lennénk.

Tudni lehetne, hogy azonos érdeklődési körű, hasonló háttérből jövő fiatalok hosszú távon esélyesebben értik majd meg egymást.

– Tamás motoron gördült be az életembe – meséli Gréta, – s nagyon „alternatív” külseje volt. A szüleimnek persze nem tetszett, de nem is ezt kifogásolták, hanem azt, hogy untatják a kiállítások, színházba nem szeret járni és sosem jött el, amikor a barátaimmal kamarazenéltünk. Én kezdetben elmentem vele a motoros programokra, és lentről néztem, ahogy siklóernyőzik, de mindig kívülálló maradtam. Már az esküvőnk szervezésekor láttam, hogy jóformán semmiben nem egyezik az elképzelésünk és az ízlésünk, de már nem mertem visszakozni. És még szerelmes is voltam… Ez persze elmúlt, a házasságunknak sok veszekedés után vége lett.

Tudható volna az is, hogy nem érdemes úgy belemenni a házasságba, hogy „majd én megváltoztatom”. Nem fog menni.

– Édes volt, amikor spicces volt – emlékszik együtt járásuk idejére Kornél, – mindig sokat nevetett és butaságokat csacsogott. Mivel a mi családunkban csak ünnepekkor koccintottunk, és akkor bontottunk bort, ha vendégek jöttek, úgy gondoltam, ha elveszem Emőkét feleségül, ő is ehhez fog alkalmazkodni és megkomolyodik. Jó hatással leszek rá és még a dohányzásról is le fog szokni, hiszen látja, mennyire utálom a cigaretta szagát. Kudarcot vallottam, pedig kitartóan próbálkoztam, hogy a káros szenvedélyeit elhagyja. Inkább engem hagyott el.

Egy darabig tud valaki a párja kedvéért, szerelemből „lábujjhegyre állni, de lábujjhegyen nem lehet leélni egy egész életet”, ahogy egy pszichológus barátnőm fogalmazta.

Szóval fenti beszélgetőtársaim tudhatták volna, hogy nem sok jó sül ki ebből az ismeretségből. Mindegyiküket megkérdeztem, ha néhány randi után valaki figyelmezteti őket arra, amit maguktól is tudhatnának, csak valahogy mégsem akarják meglátni, akkor vajon vissza tudta volna tartani attól, hogy belemenjenek a kapcsolatba?

A négyük közül csak egy mondta hogy „talán”, ő is meglehetősen bizonytalanul, a többiek elismerték, hogy senkire nem hallgattak volna, mert… Ki tudja, miért. Talán ha megvárták volna, amíg a szerelem elmúlik, és józan fejjel tudnak döntést hozni… Talán ha nem félnek annyira, hogy ha ezt a lehetőséget elszalasztják, nem találnak mást… Talán ha több önbizalmuk van, vagy jobban ki tudnak állni magukért…

Pedig a fenti csapdák elkerülhetők lettek volna, ha szem előtt tartják, ami tudható.

Észre venni már nehezebb. Mit is?

Nehéz észre venni, hogy a másik nem olyan, amilyennek mutatja magát.

– Kati feltűnően csinos volt, mindenki engem irigyelt, – meséli Antal – sőt még okos is, elsőre fölvették a jogra. Kedves volt és nyilvánvalóan szerelmes belém. Az apám cége nagyon beindult, hamarosan én is társultam, sikeres és gazdag üzletember lettem. Az esküvőnkig minden felhőtlennek tűnt. Aztán jöttek a hétköznapok, a feleségemről a szüleim megállapították, hogy konyhatündér, és megfogtam vele az Isten lábát. Mégis valami hiányzott. Hogy is fejezzem ki… Én egy kedves, bújós asszonykára vágytam, s volt helyette egy gyönyörű, hideg kirakati bábu, akinek fontosabb volt, hogy ne menjek be cipővel a lakásba, ne tegyem le a bögrét az asztalra alátét nélkül, ne mozdítsam el a díszpárnát, mint az, hogy egymást átölelve nézzük a tévét.

Legtöbbször persze nem szándékosan vezeti félre az egyik szerelmes a másikat. Az intenzív érzelmek olyasmit is előhoznak belőlünk, amit a mindennapokban nem szoktunk tenni. De erre talán még ráébredhetünk, és lehet, hogy ha nem is annyira lovagias vagy házias, amilyennek most látszik, megfelelő társunk lesz.

Az azonban alig-alig vehető észre időben, ha nárcisztikus személy hálójába kerültünk. Ezt a személyiségzavart egyetlen beszélgetés alapján szakember legyen a talpán, aki fölismeri.

Sokan osztották meg velem a nagyon fájdalmas tapasztalataikat: évekkel, évtizedekkel a válás után tudták csak azonosítani volt párjuk nárcisztikus vonásait. Ez segített nekik, hogy végre ne magukat okolják a család széthullásáért, ne tekintsenek magukra mint értéktelen, szerethetetlen, selejtes emberre, aki megérdemli a sorsát.

Ők azok, akik felvetésemre azonnal rávágták: ha ezt előre tudom, eszem ágába se jutott volna, hogy összeházasodjam vele!

(Madocsai Bea; A fotók illusztrációk.)