Végződhetett volna másképp is a történet, ha nem a "kemény szeretet" útját választja a feleség.

Annamária és Antal szerelme az általános iskola végén kezdődött a nyári szünetben. Régről ismerték egymást, hiszen mindketten a kertvárosi iskolába jártak, de még sosem beszélgettek olyan „komolyan”, mint azon a délutánon a parkban. A félszeg, pironkodó, tiszta vonzalomból kibontakozó összetartozás-érzés végigkísérte őket a gimnázium éveiben, s a távkapcsolat is kiállta az idő próbáját, amikor Antal távoli városba ment egyetemre.

Hogy a fiú hogyan vált egyre inkább az alkohol rabjává, kedvese a távolság miatt nem tudta figyelemmel követni, azt azonban észrevette, hogy a hétvégi találkozásaik, a baráti körükben eltöltött idők során mindig előkerült az üveg. Ha nem is tetszett neki, hogy párja meg-megiszik néhány pohárral, „társasági ivónak” gondolta.

Egyetem után azonnal összeházasodtak, érkeztek a gyerekek. Családi vállalkozásukban együtt dolgoztak. Az évek során Antal egyre többet ivott, Annamária pedig szenvedett és hallgatott. A környezetük sem szólt semmit, pedig már nem csak a barátok, de a szélesebb ismerősi kör sem tudta nem észre venni, hogy a családfő délutánra már nem tud egyenesen járni, összefüggően beszélni. Lefogyott, arca beesett, tekintete üvegessé vált, remegett a keze: látszott, hogy halálba fogja inni magát.

Persze, hogy Annamária legfőbb vágya az volt, hogy férje elmenjen az elvonóra, de őhelyette akarni a gyógyulást senki sem tudja. Szégyellte a helyzetüket és senkinek nem beszélt róla. Egyetlen "tiltakozása" annyi volt, hogy ő maga sosem vitt haza a férjének alkoholt, amikor vásárolni volt.

Az asszony köténye sok mindent eltakar – hallotta Annamária egész életében, ezért nagyon sokára jutott el odáig, hogy segítséget kérjen önmaga számára, mivel tudta, hogy mindenki csak saját magán segíthet. Így is túl sokáig érezte magáénak férje problémáját, és vállalta magára az ő felelősségét.

A hozzátartozói csoportból először feldúltan ment haza, mert ott ráébredt, a rábeszélő könyörgéssel nem jut semmire, jobb, ha választás elé állítja a férjét: vagy ő, vagy az ital. Templomi esküvőjük volt, a házasságot mindketten felbonthatatlannak tartották, ezért a válás addig soha nem merült föl lehetőségként. Majdnem egy évig járt rendszeresen a sorstársak közé, amíg annyira megerősödött a döntésében, hogy szilárd elhatározással tudta közölni a férjével:

Nem szeretek senki mást, nem is akarok mással ismerkedni. De nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy belehalsz az ivásba, és azt sem akarom, hogy a gyerekek ezt lássák. Most beadom a válókeresetet, és legközelebb akkor beszélünk, amikor józan életet élsz.

Talán semmi más nem rázta volna föl Antalt, de hogy a feleségét, a családját elveszítheti, az elviselhetetlen gondolat volt a számára, és akaraterejének utolsó szikráját csiholta elő. Szakemberhez fordult, befeküdt elvonókúrára és elkezdte tünetmentes életét. Annamáriával együtt, természetesen, hiszen az asszony, látva férje kitartó absztinenciáját, visszavonta a válókeresetet.

Csakhogy néhány évvel később bekövetkezett az, ami másokkal is gyakran előfordul: a visszaesés. Ha nem lett volna a hozzátartozói csoport, ahova szüntelenül eljárt, az elkeseredett Annamária talán fel is adta volna. Így azonban ragaszkodott korábbi feltételéhez, hogy csak a józan Antallal hajlandó kapcsolatban maradni.

Sokat gondolkodott, mi okozhatta, hogy a férje ismét a pohárhoz nyúlt.

Nem maga miatt vett részt az elvonón, nem azért, mert józan életet akart élni, hanem mert nem akart elveszíteni minket. Saját magáért kell meghoznia ezt a döntést – vélte az asszony – én ebben nem segíthetek.

Addigra már megtanulta, hogy a "kemény szeretet" lehet az egyetlen út, és második elvonó után Antalban valami átfordult. Elkezdett küzdeni önmagáért, az életben maradásáért, s ennek már nyolc éve. Azóta nem iszik. Igaz, hordozza a két évtizednyi súlyos alkoholizálásának visszafordíthatatlan következményeit, a házasságának szétesése azonban visszafordítható volt.