Szólnunk kell, mert túl sokáig voltunk csendben.

Az európai kereszténység alapja a párbeszédkészség, a befogadás, az egyéni élethelyzetek megértésének szándéka, mert az örömhír csak úgy mutathat kiutat a szenvedésből, ha megismeri azt teljes mélységében. Ez a kereszt útja, s mint ilyen, kétségkívül rögös. A kereszténység azonban világszerte, történelmi korszakonként újra és újra a dicsőség széles útját választja, elveszíti ezzel a kereszt követőit, akik nem találva kapaszkodót a hatalmi vágyakkal és pozícióféltéssel telítődött egyházban, elhagyják azt és sehol nem találnak menedékre.

Hogy írásom nem pusztán a mai „keresztény kurzust” nyilvánvalóan vagy kevésbé nyilvánvalóan kiszolgáló egyházak dorgálása csupán, azt az alábbi, 1979-ben megjelent egyetemi jegyzettel szeretném alátámasztani:

Biztos vagyok benne, hogy minden felekezet teológiai alapvetésében nyomot hagyott „a szocialista forradalom létjogosultságának elismerése” az egyházvezetés beszervezésén keresztül, ez tehát nem azt jelenti, hogy most a reformátusokra kellene mutogatnunk. Mindenki nyakig ült a kollaborációban, és a legtöbbek egyházon belüli előmenetelét így vagy úgy ez határozta meg. És – nem utolsó sorban – ezt tanították a teológiákon a jövő lelkész- és papnemzedékének.

Ma sem kell sokáig kutakodnunk, ha annak jelét szeretnénk látni, hogy egyház és pártpolitika mennyire szétszálazhatatlanul összeszövődött: minden napra jut egy kormányzati vagy egyházi megszólalás, amely a másikat erősíti.

Semmi baj nincs azzal, ha a mindenkori államhatalom támogatja az egyház tevékenységét, hiszen valóban kulcsfontosságú feladatot látnak el a társadalomban. Vagyis, láthatnának. A magyar egyházak mai tevékenysége azonban inkább pártpolitikai tevékenység, semmint közéleti, társadalmi vagy teológiai tevékenység, legalábbis mindent egy bizonyos politikai kurzus szűrőnek a megítélése vélt/valós szándékai, akarata előtt szükséges megmérni. És ez már viszont baj. Hogy a hatalom teljes lojalitást vár el, az a hatalom baja kellene, hogy legyen.

Az egyház több évezredes, politikai korszakokat túlélő fennállása erőt adhatna ahhoz, hogy ne választási ciklusokhoz és erősnek tűnő, mégiscsak esendően emberi hatalmi elvárásokhoz igazítsa mondanivalóját. A hazai történelmi egyházak szinte fennakadás nélkül megadják a jelenlegi politikai kurzusnak is azt, amit tőlük akarnak – hogy bevándorlás-ellenes politikájuk zászlóshajói legyenek, miszerint meg kell védeni a keresztény Európát vagy a magyar családokat az éppen aktuális ellenségképtől. Az egyházak pedig legjobb esetben is próbálnak kétfelé beszélni, de leginkább a hatalmi elvárásoknak megfelelni, és ez a kimondott-kimondatlan törekvés mérgezi a levegőt a templomok padsorai között is. És míg ez a félelem, illetve a saját bűneik napvilágra kerülése miatti hitelvesztés tépázza őket ma is, elveszíthetik azt a képességüket, hogy az emberekért legyenek és hogy képviseljék, ne csak maguknak őrizgessék Isten szeretetét, a Krisztus-követés know-how-ját. Így nem közvetíthetik a mai magyar, feszültségekkel terhes, megosztottságoktól szenvedő emberek felé azt, hogy

mindannyian testvérek vagyunk. Ez a kereszténység alapja, és épp az ellenkezője a világot „mi vs. ők”, fehérek és feketék harcára felszabdaló kormányzati szándék és akarat. És ennek az európai kereszténységnek mindenki a tagja lehet, aki Krisztust követi és nem az aktuális politikai napirendet.

Néhány üdítő kivételtől eltekintve a magyar egyházak hivatalos képviselői nem beszélnek menekültekről, hajléktalanokról, befogadásról, nem beszélnek elnyomásról, igazságtalanságról, korrupcióról, mert az anyagi következményeken túl megosztó témák ezek a közösségen belül is. Ők legalább annyira áldozatai, mint amennyire haszonélvezői a változó politikai szeleknek. Ettől még az egész mélységes és szomorú, hiszen a hallgatás és a csendes kollaboráció volt a túlélésük záloga az ezt megelőző történelmi korszakban is. Ugyanakkor ennek az útnak is vannak következményei: hogy így éppen azokat a tehetséges, értelmiségi fiatalokat veszítik el, akik képesek kritikusan gondolkodni a világról, amelyben élünk és testvéri közösséget építeni a terepen, ahol szolgálnak, és akikre építeni kellene az egyházat.

Akiket száműzött az akkori rendszer, és száműz a mai is, mert fél a kritikus kérdésektől. Akik tudják, hogy miben hisznek és hogy ennek a hitnek a birtokosának lenni milyen lelkiismereti kérdéseket, dilemmákat vet fel egy ilyen korban. Tudják, hogyan vitázzanak a mai emberekkel, akár politikusokkal is, teológiai kérdésekről vagy közéleti kérdésekről kellő és valódi teológiai megalapozottsággal. Tudják, hogy nem attól lesz teológiailag megalapozott egy érv, mert szerepel benne a „keresztény” szó, és ahogyan különbséget tudnak tenni fake news és valós hír között, úgy képesek megkülönböztetni a fake teológiát az evangélium igazságától.

Tudják, mit tenne Jézus, és azt szeretnék tenni. Ők a marginalizált, felcímkézett, balszélre tolt – pedig sok szempontból nagyon is centralista vagy konzervatív – keresztény értelmiség. A hazai elszegényedő vidéken egyedül küzdő papok és lelkészek, akik komolyan veszik a krisztusi szeretetparancsot és ennek fényében végzik szolgálatukat, de az egyház gyakran magukra hagyja őket, és mossa kezeit, ha kiégnek, ha alkoholhoz nyúlnak, mert a lelki szegénység magukkal rántja őket is. Ők azok, akiket az egyház jó esetben nem értékelt, rosszabb esetben nem segített, még rosszabb esetben összetört.

Pedig ők az európai kereszténység hangja, a hatalomtól független, egyedül Isten által elhívott, Krisztus-követő, szabad emberek hangja. Ők közvetíthetik az örömüzenetet a világ felé, azt a felszabadító üzenetet, amelyet a kicsinyes belharcokban elfáradt, furcsa félelmek által irányított, pozícióféltésben beszűkült egyházaknak kellene.

A magára maradt, sokszor elszigetelt vagy elszigetelődött keresztények számára nem maradt más kapaszkodó, mint annak tudata, hogy ők a valódi európai kereszténység, ők képviselik azokat az értékeket, amelyeket Európa évezredek óta képviselt, és képvisel ma is.

Ők azok, akik képesek lefordítani az evangélium üzenetét azoknak, akik még nem kapcsolódnak hozzá és nem értik a lényegét, ők azok, akik egyedül ezen a mérlegen mérik meg és vállalják nyilvánosan véleményüket. Akik képesek az egyes ember sorsát és helyzetét tekintetbe véve, arra érzékenyen cselekedni az ítélkezés helyett.

Ők azok, akik nem félnek a hatalomtól, mert tudjuk, hogy a „ne félj” a legtöbbször elhangzó mondat a Bibliában. Azok, akik európai egyházakat szeretnének látni Magyarországon is, amelyekhez tartozhatnak és amelyért legjobb tudásunk szerint tehetnének.

Akik nem törekszenek a hatalom kiszolgálására, sem a hallgatásra, amikor nyilvánvaló kizsákmányolással, lopással, gyűlöletkeltéssel találkoznak nap mint nap. Akik nem hallgatnak, amikor nem a magyar emberek mellett, így például az egészségügy-rendbetételéért kardoskodó egyházvezetőket, hanem stadionszentelő püspököket látnak. Mindenki érdeke úgy kívánja, hogy hallgassanak el, hogy ők legyenek, mi legyünk az elnémított, marginalizált kisebbség, de csak azért akarják ezt, mert az igazságnak ereje van. Mert képes átformálni és megszelídíteni az emberek nézőpontját. Képes gyógyítani a gyűlölködés okozta sebeket. Képes egy asztalhoz ültetni a legkülönbözőbb embereket.

Ők, mi vagyunk az életre és szeretetre elhívott, igazi európai kereszténység, amelyet az egész ország sóvárogva vár, ezért újra és újra szólnunk kell, mert túl sokáig voltunk csendben.

Azt pedig, hogy hová vezet a másik, fake kereszténység útja, jól példázza az ide kattintva megtekinthető kép is.