Eddig mindenki elfordította a tekintetét, eddig mindenki elhitte, hogy akit sokan szeretnek, az rossz ember nem lehet. Most azonban itt van, feketén-fehéren, kibírhatatlan részletességgel.

Az HBO Elhagyni Neverlandet című kétrészes – Michael Jackson gyermekmolesztálási ügyeit két egykori áldozat történetén keresztül feltáró – dokumentumfilmjét nem lehet egyszerre megnézni, mégis muszáj. Az első pont, ahol az ember felordít magában és megállítja a lejátszást, akkor jön el, amikor a két elbeszélő – Wade Robson és James Safechuck – történetében odáig jutunk, hogy édesanyjuk megengedi az akkor hét, illetve tízéves fiúknak, hogy a popsztárral aludjanak. Egyiküknek könnyebben megbocsátasz, mert saját bevallása szerint legalább hallgatózott és megpróbálta kideríteni, mi az oka, hogy egyre távolabbi hálószobában helyezi el őt fia szobájától Jackson stábja. A másiknak kevésbé, mert hogyan alhat nyugodtan egy anya, ha a hétéves gyerekével a szomszéd szobában éppen egy harmincéves férfi kéjeleg?

Ezt megelőzően is van hátborzongató rész bőven: például, amikor a még ötéves Wade Robsont Michael Jackson szegecselt „Bad”-kosztümjében látod táncolni, a popsztártól pontosan leutánzott, egy kisgyerekhez a legkevésbé sem illő, ágyékringató mozdulatokkal. Az én tűréshatáromon messze túlmegy, hogy erre a szülők – és nem csak az anya, a szülők, nagyszülők, a felnőttek a családban – nem azt mondják, hogy jól van, kisfiam, akkor most kapcsoljuk ki a tévét, leveszed ezt a maskarát és megyünk a játszótérre. De nem ez történik, hanem a gyerek tehetségén felbuzdulva anyja Jackson-hasonmás versenyekre nevezi be, melynek folyományaként találkozhat élő példaképével, személyes hősével, és valahol itt kezdődik majd az egész, hallgatni is szörnyűséges történet, melynek végén életek mennek tönkre és családok hullanak szét.

Wade Robson és Michael Jackson első találkozása

De tovább nézed, mert tovább kell nézned, és az anyák hibáztatásából hirtelen valamilyen egyetemes, nyomasztó felelősségérzet és mulasztás vádja lesz úrrá rajtad, mikor ugyanebben a kosztümben látod a tízéves James Safechuck-ot Jackson világ körüli „Bad” turnéján a színpadon, ugyanezeket a mozdulatokat táncolni, miközben a kiválasztott és szerencsés gyerekeket kíséri fel Jacksonhoz a színpadra.

Ezek a jelenetek így, visszatekintve az egész szomorú történet sötét metaforájává válnak, és ezt az egész világ végignézte akkoriban. Nem érted, miért mardos téged most, ebben a pillanatban a lelkiismeret, hogy – amikor te magad is ennyi idős gyerek voltál – miként nézhette tétlenül mindenki, hogy így táncolnak 5-10 évesek?

Hogy nem tűnt fel senkinek a mézes-mázos csodavilág-körítés mögött húzódó, nyilvánvaló: az, ami tényleg rossz? Hogy vakíthatja és altathatja el mindenki felelősség-érzetét, a legártatlanabbak védelmét újra és újra a siker, fény, csillogás és a szülői ambíció?

James Safechuck és Michael Jackson

Ha innentől tovább bírod nézni, és eljutsz egészen a végéig, újra és újra érdekes fordulatokat vehet benned is a történet. Befészkeli például magát az a nyugtalanító gondolat a szívedbe, hogy mi van, ha te is ilyen könnyen megvezethető vagy. Mi van, ha téged is ilyen könnyen letérít a helyes útról az, hogy a világ legismertebb emberének barátja lehetsz – ahogyan a szülők figyelmét teljesen elaltatta ennek ténye és lehetősége? Mi van, ha gyereked csillogó, könyörgő tekintetének és a fényes karrier ígéretének te sem tudsz ellenállni, és nem tudsz nemet mondani számára iszonyú veszélyes helyzetekre? Olyan könnyű oda kifuttatni a történetet, hogy mindenről az anyák tehetnek – és mivel Jackson nem él már, nagyrészt ide is fut ki. De most az lenne a könnyebb út, ha egyedül ők vinnék el a balhét és nem vonnánk le semmilyen más következtetést. Hiszen bizonyos szempontból ők is a mesterien felépített manipuláció áldozatai voltak, és az egész film ezt a befolyás-nagyhatalmat mutatja be, nagyon precízen. Melynek egyik oldalán egy mindenki által ünnepelt és szeretett sztár áll, a másik oldalán pedig védtelen és kiszolgáltatott kisgyerekek, akik a maguk gyermeki módján istenítik őt, és akikkel mégis olyan élmények érik, amelyek kizárólag felnőttek hálószobájába valók.

Legyen bármekkora sztár, a legdurvább határsértést és bűncselekményt követi el, aki ezen a határon átlép. Merthogy a dolog legsötétebb része az, hogy elhitette velük, hogy ez természetes, mint a kifogyhatatlan édesség-készlet és a magánmozi, meg a magánvidámpark a neverlandi birtokon, és hogy a szeretet kimutatásának módja ez.

Amiről senkinek nem szabad beszélni, mert „akkor mindketten egy életre börtönbe kerülünk” – mondta a srácoknak, akik annyira komolyan vették ezt, hogy több mint egy évtizedes mellőzöttség után habozás nélkül mellette tanúskodtak a még Jackson életében lezajlott két gyerekmolesztálási perben. Mert szerették őt. Olyan szeretettel, amilyet nem szabadna éreznie egy kisgyereknek. Ezért van az egykori áldozatokban ma is szűnni nem akaró önvád és szégyenérzet, ezért hullottak atomjaira családok és ezért nem tudhatjuk most sem biztosan, hogy képesek lesznek teljes, egészséges életet élni valaha ezek a srácok, akik ma már édesapák.

Az amerikai premier óta sok támadást kaptak a készítők és a szereplők is. Utóbbiakat azzal vádolja a popsztár családja – ahogyan az a korábbi, még Jackson életében lezajlott molesztálás-perek után a vádlókról szintén általánosan elterjedt –, hogy két férfi, akinek leszállópályán van a karrierje, így próbál magának pénzt és figyelmet szerezni. A gyártókat pedig azért, mert túlságosan egyoldalú a film. Ez igaz is, hiszen az érintetteken és családtagjaikon kívül nem szólal meg más, és az objektivitásra törekvő újságíró ilyenkor azt mondja: legalább Jackson közeli hozzátartozóit megszólaltathatták volna. Ennek a hátterébe azonban nem látunk bele. Nem tudjuk, hogy megkeresték-e őket és esetleg visszautasították, vagy eleve az volt a rendezői szándék, hogy az áldozatok hangja hallatszódjon annyira tisztán, amennyire régen a Bad, a Thriller vagy a Black or White szólt minden csatornán. De azt tudjuk – ha egy kicsit is tisztában vagyunk a bántalmazás természetével –, hogy amit egy ember ilyen részletességgel képes elmesélni, és amit a korabeli dokumentumok, fényképek, levelek és felvételek ennyire alátámasztanak, az nem lehet a képzelet szüleménye. El kell hinnünk, hogy így történt.

Tudnunk kell róla, hogy képesek legyünk messziről kiszagolni, ha valami nem stimmel, és meg tudjuk akadályozni, hogy ártatlan gyerekek élete kerüljön vakvágányra azért, mert valaki visszaélt, mert valakik újra és újra visszaélnek hatalmukkal.

És ezek a valakik ma is, ahogy mindig arra alapoznak, hogy majd úgyse nézünk oda, úgyse hisszük el, úgyis hallgatunk. Higgyünk az áldozatoknak, és most hallgassuk őket végig.