"Nem azt állítom, hogy a csavargók többsége holmi Grállovag volna, csupán azt, hogy normális emberi lény...

 

... s ha rosszabb is esetenként, mint más, ez életmódjának nem annyira oka, mint inkább következménye." (George Orwell: Csavargóként Párizsban, Londonban)

Az ember sétál az utcán, a tavaszi madárcsicsergés betölti a lelkét, fut a fejében az elintézendő dolgok listája s közben vágyakozik, mit fog csinálni délután vagy este, az élet végül is milyen szép, mert most a csúnyája nem látszik a 20 méteres körzetében. Gyönyörű idő, mámorító illatok, őszinte vágyak.

Aztán egyszer csak a semmiből odatántorodik egy bicegő fedélnélküli, durván belépve az intim szférájába s egy laza mozdulattal szétdurrantja a hamiskás álom-idillt, amit a tavaszról meg a világbéke érzésről az imént még magában hizlalt.

Mindennek vége, nincs szépség, a világ rossz, mert itt egy másik emberszabású és pénzt kér borra, porra, kenyérre, mindegy is. Mintha egy harapást kérne az életünkből. Csak túlélésre játszik, eddig bejött, hisz él. Eszik, iszik, öltöztetik, mi kell még?

Nem szeretjük látni őket, mert folyton azt jelzik, valami nincsen rendben. Valami nem jól működik, s persze velük, hiszen ők tehetnek arról, hogy ide jutottak. Mert biztos mindig ittak és bűzlöttek és gyerekként is egész életükben koloncok, otthontalanak, igénytelenek, ápolatlanak, faragatlanok akartak lenni és szánt szándékkal arra képezték magukat, hogy koldulhassanak és szívhassák a csodálatos társadalmunk lüktető, tavaszpiros vérét.

Nem hordhatjuk a másik mokaszinját, de elhihetjük, hogy nem puszta élvezetből van rosszul ő sem.  Ránkszoruló. Így alakult. Legfőképpen azért, mert nem volt az életében megtartó szeretet. Nem tapasztalta meg milyen az, ha valaki valódi értékké szereti. Nehéz is ezt pótolni s feléjük igazi, feltétel nélküli szeretettel fordulni.

Ha adok egy nagyobb összeget egy láthatóan alkoholproblémákkal küszködő embernek, akkor az nagy valószínűséggel nagyobb mennyiségű alkoholt fog vásárolni. Könnyen előfordulhat.(ahol felnőttem, néhány srác ezt gyakran eljátszotta szándékosan velük, majd jót nevettek, ha egy órán belül magatehetetlenül feküdt a „megajándékozott”)

Gyorsan lerészegedik, maga alá piszkít, esetleg előtte összeszólalkozik sorstársával, jelenetet rendeznek, rendőrt, vagy mentőt kell hívni. Adtam én neki valamit? Kinek adtam? Vett két liter bort, ami miatt szükség lett rendőri intézkedésekre, mentőt kellett hívni és az utca is koszosabb lett. A pénz, amit borért kifizetett egy olyan ágazatot hizlal, aminek létezni sem szabadna.

Látszólag szélsőséges példának tűnhet, pedig nagyobb városokban gyakran előfordul.

A hajléktalanok szemében még látszik az otthagyott kisgyerek, akivel érdemben valószínűleg soha nem törődtek, s most hirdeti az utcákon, tereken, hogy lám, itt vagyok, ennyit érek. Nem kellek senkinek.

Koszos vagyok, csöves: Egy ember, aki Ember akar lenni s ahhoz emberekre volna szüksége.

Mégis mit tehetünk értü(n)k?

Párbeszéd. Ha van időnk s van olyan hajléktalan, akit előszeretettel előnybe helyezünk bármiért, mert aranyos, mert nem, mert szépen beszél, mert nem iszik annyit, mert jó neki a szendvics is, mert ápoltabb, mert zenél is. Embere válogatja, kinek ki a szimpatikusabb, de… beszélgessünk vele. Az ilyen tetteinkkel a közömbösség foltjait tisztogathatjuk közösségünk lelkén.

Nyitottság. Tartsunk zsebben némi aprót ilyen esetekre. Ha tudjuk, hogy a szokott útvonalon koldulások előfordulhatnak, és akarunk is adni, akkor ki-ki mennyit akar, betárazhat. Egy 10 forintos is gesztus értékű. Nem elvárható, hogy minden munkába menet az ember szétosztogassa a havi bérét, ami kevés is lenne, de ha adni kíván, tegye meg. S nemcsak pénzt, lehet ennivalót, mosolyt, s ha a szíve megindítja: akár még ölelést is adhatunk. „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten. /2Kor 9;7/

Közösség. A hajléktalanok nem kívülállók! Bármennyire úgy tűnik, hogy semmi kötelezettséget nem vállalnak, adót nem fizetnek, sokuk nem is dolgozik, jól láthatóan nem is boldogulnak. Közösségünknek ugyanúgy részei, mert az általunk biztosított erőforrásokból élnek. Ezen könnyen fel lehet bőszülni, csak egy cseppet sem segít a megoldásban. Minden felelős embernek erejéhez mérten ki kell vennie a részét a hajléktalan gondozásból. Ez nem kedv kérdése, ez emberbaráti kötelesség.

Ha másunk nincs is, mert van fontosabb, néhány jó szó, egy mosoly, egy el nem fordulás, emberségünk kinyilvánítása bármily nekünk tetsző módon – ad nekik valamit.

Amit úgy szoktunk hívni, hogy szeretet.