A népszerű szerzetes sok érdekes dolgot tapasztalt Afrikában, amiből mindannyian tanulhatunk.

Az ismert ferences a Magyar Kurírnak számolt be kongói élményeiről. A teljes cikk ide kattintva olvasható, alább néhány gondolatot idézünk Csaba testvér válaszaiból.

Azt tudtam, hogy a jó Isten csodaszép világot teremtett, a Kárpát-medencében sincs két egyforma ember, virág, állat, de hogy ennyire sok izgalmas dolog legyen a világban, nem gondoltam volna. Afrika egészen más kontinens, lassan egymilliárd emberrel, hihetetlen nagy országokkal. Nekünk, római katolikusoknak jó tudni, hogy mindenütt jól kiépített egyházmegyék, plébániák, templomok, szerzetesrendek vannak. Voltunk egy teológián Kenyában, a Nyeri egyházmegyében. Egy hegy tetején fekszik, eldugott helyen, alig tudtunk autóval kimenni oda, a terepjáró is leállt, a legvégén gyalogolnunk kellett jókorát. Az intézményben háromszáz kispap tanul, nagyon vagány gyerekek; több mint két órát vártak ránk, mégis énekszóval, szeretettel fogadtak minket. Az intézmény 27 éve működik, azóta több mint háromezer papot szenteltek fel – igen, egy vidéki teológián.

Egy-egy nap száz sorszám van kirakva a betegeknek, 6-kor nyit a kórház, 8-kor kezdődik a rendelés. 8-ra, mire mi odaértünk, minden sorszám elkelt. Minden hétfőn összeül körbe az egész kórház személyzete – nővérek, egy pár orvos is, takarítók –, imádkoznak, énekelnek; a betegek pedig közben türelmesen várnak. Az ember azt hinné, hogy ilyen csak valamikor az 1800-as években lehetett, de ebben a kétmilliós városban, ahol amúgy gyémántbánya van, nincs víz, nincs villany, nincsenek utak. Amikor elkezdték a leendő új szárny építését, kézi erővel ástak egy hatalmas gödröt víztárolónak: lapáttal csinálták, nincsenek gépek. Nincs betonkavics sem: nagy köveket törnek össze felnőtt férfiak nagy bottal, majd azokat a gyerekek még kisebbekre aprítják, úgy lesz a beton. Richárd atya elve, hogy az építkezéshez ugyanúgy helybeli embereket alkalmaz, mint személyzetnek, mert azt szeretné, hogy ha majd eljön Kongóból, csak a saját helyére kelljen valakit keresni, a struktúra maga megmaradjon.

Nők napján pedig egy fegyházban volt igazán izgalmas tapasztaltunk, az ezerkétszáz-ezernégyszáz rab számára – férfiak és nők vegyesen – az udvaron nagyon szép sátrakat állítottak fel. Mind a férfiak a nőknek, mind a nők a férfiaknak előadtak egy-egy darabot, mindkettőn sokat derültek, fogták a hasukat a nevetéstől. Ezután bementünk a női rabok kápolnájába, és mikor jövünk ki imádkozás után, az udvaron egy rabnő énekel mikrofonba, s szépen mindenki táncol. Mondtam is, hogy ha valamit összepakolhatnék magamnak Afrikából, az nem gyémánt vagy leopárdbőr lenne, hanem az a vidám, jókedvű, gyermeki tiszta lélek, ami a felnőttek szeméből is állandóan kikandikál, még a börtön sem tudja kiirtani.

Ha a fizikai létünk veszélyben van, akkor az arc sokkal jobban ragyog. Az a sok jó, a kényelem, amit Isten irgalmából mi megvalósítottunk, kicsit meg is véd, de el is zár a teremtő Istenünktől. Ezért is van, hogy amikor a fiatalokat elviszem zarándokolni, kirándulni, észrevesszük, hogy ahol kevesebb dolog van, ott könnyebb Istent megtalálni.

Jó lenne, ha mernénk kilépni a mi kis saját gettónkból, és mernénk távolabbi embertársaink felé fordulni. Mindezt testvérplébániai, testvéregyházközségi, testvériskolai kapcsolatokon keresztül lehet a legjobban megtenni.

(Forrás: Magyar Kurír)