Czimmer Tamás: Az elit iskolák az igazi szegregátumok
SzőkeTibor 2019. március 12.

Czimmer Tamás: Az elit iskolák az igazi szegregátumok

A pécsi "szegregátumi" Néri Szent Fülöp Általános Iskola igazgatója kimagasló országos eredményeket ér el diákjaival úgy, hogy évekig küzdött a bezárás rémével. A kézilabda világából érkezett sportember igazi csapatjátékos, nem fél az akadályoktól.

czimmerjo.jpg

– Idén nyugdíjba vonulsz. Mi lesz az iskolával, hogyan tovább?
Mielőtt az ember elmegy nyugdíjba, ki kell nevelnie azokat, akik továbbviszik az általa működtetett rendszert. Erre én felkészültem, hosszú idő áll mögöttem. A sportból véve képet, ezelőtt két éve úgy döntöttem, kell találnom valakit. A tantestületből egy belsősre esett a választás, aki közel áll hozzám és az iskolához is. Azóta mindenbe beavatom, sportnyelven szólva én vagyok az edző, ő már a pályán játszik. Elegendő támogatást kapok ehhez, de a protokolláris rendszeren ezt még keresztül kell vinni. Törekedtem a kollektívát is úgy alakítani, hogy fiatalokat hozzak a pályára, így a tantestületem fele 30 év alatti dolgozó.

– Mióta csinálod ezt?
A bajnokság lejátszása után hagytam ott az edzőséget. Attól az évtől kezdve, 1992 novemberétől dolgozom az iskolában, igazgatóként 1996. augusztus 1. óta.

– Mennyire volt ez szegregátumi iskola 1996-ban?
Semennyire. Sőt, abban az időben 35-65 százalék volt a létszám a nem roma gyerekek javára.

– Mennyi idő alatt változott meg a helyzet?
– A változás durván 10-14 év alatt játszódott le, ahogy egyre inkább tolódott el az arány.  „Szegregátumi  lett” az iskola, de ezzel nem értek egyet: az az iskola nem szegregátumi, ami kötelező beiskolázású és egyosztályos. Tehát itt nem a roma gyerekek lettek kirakva, hanem az úgynevezett „elit” gyerekek mentek el, ahogy a szocializálódás ment lefelé. A munkahelyek megszűnése után sokan elköltöztek erről a területről, így vesztettem el a legtöbb diákot.

– Egy rádiós interjúban említetted, hogy „bementél az emberek közé”, mert ebben látod az egyetlen megoldást az elfogadásodra. Mikor vetted észre ennek szükségességét?
Ezt nem is lehet másképp. Pár évnek el kellett telnie osztályfőnökként, mire láttam, hogy

ezt nem lehet a tanáriból, vagy igazgatói székből megoldani, hiszen nem jöttek be a szülők szülőire, fogadóórára sem.

„Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez.” Akkoriban még működtek frekventált helyek, mint a kocsma vagy az ABC. Ha azt akartam, hogy egyről a kettőre jussunk és tudjunk építkezni, meglegyen a szükséges gyerekszám, nekem kellett elérnem őket. Másrészt kíváncsi voltam, hogy azok a gyerekek, akik hozzám járnak, hogyan élik meg ezt az életformát és az ilyen-olyan problémájukat.

– Egyházi iskola igazgatója vagy, bár elmondásod szerint nem vagy hívő. Mi volt a belső motiváció?
Így kellett megszületnem. Egész életemben – bár ezt sosem kerestem –, mindig olyan helyre kerültem, ahol valamit fel kellett építeni. Enyhe túlzással a nulláról. Itt is ez volt a helyzet. Azt láttam, hogy itt van egy kultúrközösség, egy élni akaró közösség, ami elképesztően kevés támogatást kap a várostól, az élettől. Észrevettem, hogy itt nagyon sok olyan tehetség él, aki mögé ha odaállunk, a nulláról eljuttathatjuk őket a csúcsra. Az idő engem igazolt. Valószínűleg aki megteremtett engem, az úgy teremtett meg, hogy én az embereken segítsek. Sajnos emiatt sokszor kerültem hátrányos helyzetbe is. Már el is akartak innen vinni más intézménybe igazgatónak. Nem mentem, mert az éreztem, hogy itt van küldetésem.  Most, hogy nyugdíjba megyek, azt kell, hogy mondjam, nekem lett igazam.

– A hit világa nem foglalkoztatott mélyebben?
Úgy voltam vele, ahogy az edzői pályámon megtanultam: az edző az edző, mindenkinek a beosztottja.

Tudomásul kell venni, hogy az egyházat szolgálom, mert ők álltak mellém. Hiszen, hogy ha ők nem veszik át ezt az iskolát, akkor itt elfogyott volna a tudomány. Ezért teljes hittel és elkötelezettséggel szolgálok. Nyilvánvalóan vannak véleménykülönbségek, de úgy vélem, ezek magukban rejtik az előrelépés lehetőségét.

– Nekem hívő szemmel úgy tűnik, az Isten mégiscsak „idetolt”. Nem véletlenül keveredtél ide.
 8 éve vagyunk egyházi iskola. Érdekes módon azóta amibe belenyúlok, az 90 százalékban sikerül is, minden szinten. Előtte értek elég nagy kudarcok is.

– Meg is érdemled ezeket a gyümölcsöket!
Hiába van jó edző, ha nincs csapat. Kellettek olyan emberek, akik nélkül komoly falakba lehetett volna ütközni. Az én érdemem, hogy megtaláltam ezeket az embereket. Tisztelet azoknak, akik jöttek maguktól. De alapvetően komoly csapat dolgozott itt a háttérben az elmúlt évek alatt.

czimmerjo2.jpg

– Kimondhatjuk, hogy egyház nélkül ez az iskola ma nem létezne?
Amikor 2012-ben a polgármestertől megkaptuk a felszámoló levelet, a városvezető megerősített, hogy ez a harc most nem ugyanaz, mint az elmúlt tíz évben, hogy az iskola megmaradjon, hanem ez a végállomás. Egy évig még támogatókat próbáltam keresni. Kővári János, Mór Eszter, Csömbör Katalin mögém álltak és elindultunk az egyház felé. Nem volt egyszerű ez sem, hiszen az utolsó pillanatban döntött Udvardy György püspök úr. De fentről valaki megtámogatta a döntést és a csapat bizonyított, hogy a rendszer működőképes így is. Most már van egy óvodánk, elkezdődtek a felújítások. Elértünk olyan eredményeket is, amik vitathatatlanok.

– Szerinted mitől lenne jobb az oktatás Magyarországon?
A politika alapvetően meghatározza ezt a területet. A sportban és az oktatásban is az a kulcskérdés, hogy közel kerülj ahhoz, akit oktatsz. Le kell jönni a régi idők katedrájáról. Tudomásul kell venni, főleg gimnáziumban, de egyáltalán a mai világban is, hogy a gyerekek túl sok információt kapnak. Amit itt nem akarnak elfogadni, de az északiak – finnek, dánok, norvégok – ebben messze előttünk járnak.

Nem azt kell folyton keresni, hogy a gyerek mit nem tud, hanem megtalálni azt az egyetlen egy dolgot, amit tud! És azt a dolgot nagyon erősíteni benne. Az összes többiben pedig felzárkóztatni. Ha a gyereket partnerként kezeljük, akkor ő is így áll hozzánk. Nem kell szégyellni, ha eltérek a tantervtől, mert a gyerek is ember. Lehet, hogy reggel úgy kel fel, hogy nem tud koncentrálni. Ezt a tanárnak észre kell venni.

És azt is, hogy a gyerekek nem 8 órát dolgoznak, hanem tizenhatot, annyira le vannak terhelve. Ha beíratjuk mindenre, a szülő nagyon büszke, de a gyermeke depressziós lesz a leterheltségtől, rossz közösségek felé fordul, függővé válhat stb. A folyamat végén kapunk egy egészségtelen felnőttet. Én gyakran játszok a gyerekekkel, még az órán is. A legkomolyabb tanulásban is lehet játszani.

– Hol akkor a hiba?
A tanári képzés nagy bajban van. Gyakorlaton a hallgatók műiskolába mennek tanítani. Az nem az élet. Ezért vagyunk elmaradva a PISA-felmérésekben is, mert folyton csak az elméletet sulykoljuk, a gyakorlat meg sehol. A fiatal kollégáknak évekbe telik megtanulni, amit elvileg az egyetemeken, főiskolákon már meg kellett volna tenniük. Tehát már a képzést is át kellene alakítanunk, de erre nem vagyunk hajlandóak, mert akkor érdekeket sértünk. Például gyakorlatban nincs ennyi gimnáziumra szükségünk, viszont mára nem találunk megfelelő szakembert, mestert. Nevetséges! És nem csak azért, mert külföldre mennek. Problémát okozott, amikor sok évvel ezelőtt behoztak egy nagyon komoly liberalizmust az oktatásba is, ami nem működik. Vessük össze magunkat Angliával, ahol a mai napig él az egyenruha, köpeny! Bevezették, hogy nincsenek körzetek, vagyis megadtuk azt a szabadságot, amit általános iskolában nem szabadott volna.

Anyuka, apuka ahelyett, hogy oda vinné a gyerekét, amelyik körzetbe tartozik – hiszen ez a való világ – kedve szerint választ, ezzel elindítja a szegregációt. Innentől kezdve nem lehet közlekedni a városban reggel hét és nyolc óra között, meg délután. Ezeket az iskolákat hívom én szegregált iskoláknak, és ezt a politika teremtette meg.

Nem felejtem el azt, amikor egyszer be akarták zárni ezt az iskolát és én azt mondtam, hadd döntsem el, melyik diákom hova kerül. Egyik elit iskolába beteszek ötöt, a másikba tízet, a harmadikba tizenötöt és ezek az iskolák onnantól fogva nem lesznek elitek. Ugyanolyan helyzetben lesznek, mint mi, akkor kiáltsuk ki ezeket is szegregált intézményeknek?

– Országos szinten is így működik?
Természetesen. Annyira elmentünk ebbe az irányba, hogy majdnem azt kell mondjam, nem is lehetne végigvinni a reformokat. Ebben nőtt fel egy generáció és egyre több lett az érdek. Mondhatják, hogy én csak okoskodok, de mi megcsináltuk, bár folyton ellenállásba ütköztünk. E mögött nem szöveg van, hanem mi – teljesítmény és eredmény. Sportban és tanulmányi versenyeken is országos döntőbe tudtunk jutni. Ezekhez nem kell magyarázat. Megcsináltuk most, meg megcsináltuk akkor is, amikor 6-66 éves korig mindenki járt az intézménybe, tehát sokféle „anyag” megfordult a falak közt. 

– A rendszer reformjáról már ejtettünk pár szót. Mi kell még a sikerhez?
Ha emberekkel foglalkozunk, magas fokú empátiával kell rendelkezni. Tudomásul kell venni, hogy mi szolgáltatunk. Meg kell felelnünk annak, akik használatba veszi az iskolát és a mai elvárásoknak is.

Oda kell menni, ahol a feladat van. Néha a padlásra fel, vagy a pincébe le. Nem működik másként. Nálunk végképp nem. Itt a szegény szégyelli, hogy szegény, nekünk kell megfogni a kezét. Ha elsőre nem megy, majd megy másodszorra.

– Azokban a családokban, ahol az alapvető dolgok finanszírozása is nehéz, hogyan oldják meg a többletkiadások fedezését?
Itt sporteredményeket nem értünk volna el, ha nem találunk támogatókat, mert a szülő nem tudta volna megvenni a felszereléseket. Ezt más családokban megteszik. Nálunk ezt meg kellett oldani saját zsebből vagy szponzorok közbenjárásával. Tudomásul vettük, hogy nem tudunk tagdíjakat sem szedni. Vagy megteremtjük a feltételeket, vagy bezárjuk a versenyeztetést az iskolában.

– Miként oldjátok meg a fegyelmezést?
A fegyelmezés az adott személyiség kérdése. Sokan mondogatják, hogy összeomlik az iskola, ha elmegyek.  A kisugárzás nagyon fontos, ezt próbálom átadni az utódomnak is. Ezek belülről jönnek, egyetemen nem oktatják. Az irodám ajtaja mindig nyitott volt. Kell a makarenkói szigor, de kell, hogy én legyek az is, aki megfogja a kezed. Így lehet fegyelmet tartani. Gyerekeknél is, de szülőknél is.

Én ki mertem menni György-telepre, amikor a rendőrök nem mertek.

– Volt eset, amikor valakitől meg kellett válni?
Igen, voltak kirívó esetek. Van akivel találkozom az utcán és mindig azt mondja: „Igazad volt, igazgató úr!” De akkor sem erővel történt mindez, hanem leültünk beszélni, megtaláltuk, hogyan tovább, merre lehet továbblépni. Találd meg az ellenfél gyenge pontját és megnyerted a meccset. Vagy nem kapsz ki nagyon sok góllal. Én azt a pedagógiát folytattam, hogy te kemény vagy velem szemben, de a gyengeségeimben én is nagyon kemény vagyok. Ez nekem mindig bejött.

Beszélgetőtárs: Szőke Tibor

süti beállítások módosítása