A labdarúgás szenvedély dolga. Volt eddig. A 21. században azonban már a labdarúgásból is kezd eltűnni a szenvedély. Pontosabban mi, emberek és a társadalom változott meg.

Simon Kuper és Stefan Szymanski Fociológia című könyve szerint 1923-ban az angol Football-liga négy osztályában játszó 88 csapat közül a 2011-12-es szezonban 85 még ugyanúgy létezett. Mindössze 3 tűnt el. Egy ugyanebben a könyvben hivatkozott másik felmérés szerint az 1912-ben Angliában működő 100 legnagyobb cég közül 49 valamilyen formában megszűnt, a többi jellemzően profilt váltott és más üzletágra tért át és/vagy máshová költözött. A szerzők – elfogadható, a könyvben részletesen kifejtett – állítása szerint a különbség a szenvedély. Számos klub ment csődbe, vagy került a megszűnés szélére, de egy új tulajdonos, vagy végső esetben a szurkolók téglajegyei három kivétellel mindig megmentették ezeket a klubokat. Egy rossz vállalkozásba senki sem tesz még több pénzt, a dolgozók sem fognak soha pénzt fizetni azért, hogy megmaradjon. Inkább új munkahelyet keresnek. Rogan Taylor, a Liverpool FC szurkolójának, egyben a Liverpooli Egyetem professzorának megfogalmazása szerint azonban a futball messze több üzletnél. A szurkoló akkor is kitart a csapatánál, ha kiesik a bajnokságból. Viszont „a hamvait senki sem temettetné a TESCO alá”. Sőt, átmegy a konkurenciához, ha ott jobb a kínálat.

Az utóbbi időben azonban egyre többször hallani, hogy a meccsekre divatszurkolók járnak, miközben eltűnik a kemény mag. Az angol bajnokságban már olyan drágák a jegyek, hogy a kispénzű szurkolók, akik eddig az egész heti munka után kimentek a meccsre, hogy kiüvöltsék és kiénekeljék magukból az érzelmeiket, már képtelenek kifizetni ezeket az árakat. Ezzel megváltozik a meccsek légköre, egyre inkább a közép- és felsőosztály, no, meg a sportturizmus családi szórakozásává válik egy-egy meccs. A bevételek növekednek, ugyanakkor a játékosok és az edzők panaszkodnak, hogy a szurkolók nem űzik-hajtják a csapatukat, hanem csendben ülve nézik a meccset.

Ami még inkább elgondolkodtató, hogy Magyarországon is tapasztalható ez a jelenség, csak egy kicsit másképp. Nálunk ugyanis egyáltalán nem drágák a jegyek. Nem azért maradnak el a szurkolók, mert nincs pénzük. Az elmúlt néhány évben 2500-3000 között volt egy NBI-es bajnokin az átlagnézőszám. Egyszerűen csak megváltoztak a fogyasztói szokások. Egyre kevesebben járnak azért mérkőzésre, mert elkötelezett szurkolók, és egyre kevesebben utaznak el az idegenbeli meccsekre is. A VIDI FC edzője – Marko Nikolics – többször is panaszkodott mostanában, hogy miközben az Európa-liga meccseken megtelik a Groupama Aréna (20-22 ezer néző), addig a bajnokikon alig vannak a lelátón. Ahogy többen is mondják: „egyre kevesebb az igazi szurkoló”. Igazuk van, ez az oka mindennek. És ez valószínűleg nem is fog megváltozni, mert a világ nem efelé tart.

A szurkolónak ugyanis mindegy, hogy ki az ellenfél, a saját csapata érdekli, mindig kimegy a meccsre. A nézőnek viszont szórakozás, élmény kell, ehhez viszont kulturált stadion, meccs előtti és utáni kiegészítő program, komoly tét, két jó csapat és néhány sztár is szükséges. Ha ez nincs meg, akkor inkább más szórakozási formát választ.

Megváltoztunk. Angolok és magyarok egyaránt. A szenvedélyt felváltotta valami más. Jóléti társadalomban élünk, amely elkényeztet minket, ha szórakozni akarunk. Az angol futball már megfelel az új elvárásoknak: van tét, stadion, csapatok, sztárok, ezért telt ház van: sok-sok néző. A magyar futball ezt még csak néhány meccsen tudja megadni, a többin nem. De siránkozással nem mennek a klubok semmire. Nekik is változniuk kell, a szurkolóból nézővé vált emberek nem fognak megváltozni.

A 21. században egyre kevesebb a szenvedély, elavuló fogalom a hűség, a közösségnél egyre erősebb az egyén. Itt tart most a világ.

Gundel Takács Gábor

(Nyitókép forrása: bbc.co.uk)