Eszközként használt, meggyalázott nők társadalomba való visszailleszkedését segíti a Névtelen Utak Alapítvány. Munkatársuk szerint sokan segíthetik a szolgálatukat.
– Ügyvéd volt, mediátor lett, férjével Önök voltak az idei Házasság Hete rendezvénysorozat arcai, mindeközben egykori prostituáltak körében végez fontos missziót. Nem akármilyen színes életpályát mondhat magáénak.
– Ritkán mutatnak be így, de kétségkívül ez mind én vagyok. Annyit pontosítanék, hogy nem prostituáltakról lenne jó beszélni: olyan nők felkarolásáról van szó, akik a szexuális kizsákmányolás csapdájából ki akarnak kerülni. Az ő társadalomba való reintegrációjukat segíti a Névtelen Utak Alapítvány. Az áldozatvédelem – a mediáció mellett – a másik szívügyem; az ügyvédi pályát is azért hagytam ott, mert sokkal jobban érdekel, hogy két emberben mi a közös, mint az, ami elválasztja őket. Ehhez pedig a mediáció mint alternatív konfliktuskezelés nagyon jó eszköz. Számomra ez több is egy módszernél: olyan szemlélet, amely pozitív megerősítésekre, az erőforrások felszínre hozatalára épül, így a jót hozza ki a másikból.
– Tavaly Madarász Isti filmrendezőt is kifaggattam, hogy miként élte meg személyesen a Házasság Hetének megterhelő, sok szereplést, előadást, beszélgetést hozó időszakát. Ön mit kapott ettől az időszaktól?
– Mi ezt szolgálatnak fogtuk fel a férjemmel. Őszintén hiszünk abban, hogy a házasság két ember szövetsége, amelyben nagyon sok megharcolás is van, akár egymással, akár egymásért, önmagunkkal, önmagunkért. Az egyik legfontosabb gyümölcse ennek az időszaknak, hogy rájöttünk: nagyon jó közösen dolgozni valamin, együtt tenni valamit, képviselni azt, amit hiszünk. Felmerült például bennünk, hogy szívesen vállalnánk fiatalok házasságra való felkészítését. Házassági gondokkal küszködőknek eddig is segítettem mediációs munkám során, de eddig egyedül tettem, nem a férjemmel. Itt is örömmel működnénk együtt.
– Hogyan került kapcsolatba a nem éppen helytálló kifejezéssel örömlányoknak nevezett hölgyekkel, akiknek aligha tölti be öröm a lelküket?
– Az életük minden, csak nem öröm. Egy dél-pesti keresztény gyülekezetben hallottam az ottani lelkészt beszélni egy szervezetről, ami ilyen missziót végez. Elhangzott a felhívás, hogy aki indítást érez, hogy ezeket a lányokat segítse, annak lehetősége van bekapcsolódni ebbe a szolgálatba. Azonnal megérintett az üzenet, elkezdtem beszélgetni a lelkészemmel, aki kapcsolatban volt az alapítvánnyal. Mielőtt létrehozták a szervezetet, már 12 éve önkéntes alapon odamentek az utcán pénzt keresőkhöz, beszélgettek velük. Meghallgatás volt kezdetben a cél – olyan partnerség felkínálása akár egy meleg tea mellett, amely nem a kihasználáson alapult. Ez nem egyszerű tevékenység: ha ilyesmivel próbálkozna bárki, valószínűleg nem állnának szóba vele. Meg vannak félemlítve, a futtató ott lesi őket a közelből, s meg van határozva, mennyit beszélgethetnek anélkül, hogy „a lényegre térnének”. Teljesíteniük kell, hozni a napi átlagot.
– Térjünk be az utcáról egy házba! Erről az épületről semmi konkrétumot nem mondhatunk, hiszen védett ház, ami a számos filmből ismert titkos menedékekhez hasonlítható. Ön most is egy ilyen házból érkezett a beszélgetésünkre. Kik laknak ott, mi egy ilyen intézmény szerepe?
– Az előző helyzethez képest más ennek a missziónak a jellege. Ide nem az utcáról jönnek be a kihasznált nők, hanem főként nemzetközi szervezeteken keresztül jutnak el hozzánk azok, akik saját döntésük nyomán ki akarnak kerülni a prostitúció fogságából. Leginkább Ausztriából, Svájcból, Németországból, Hollandiából menekülnek hozzánk magyar lányok. Elérkezik egy utolsó csepp a pohárban, amit már nem tudnak elviselni, s ilyenkor számos esetben civil és szakmai szervezetek szakszervezeti közvetítésével jutnak haza hozzánk. Kimenekítéssel alapvetően nem foglalkozunk. Ezen nők 90 százaléka diszfunkcionális családból származik, vagy nincsenek, nem ismertek a szüleik, gyermekotthonban nőttek fel. Egyetlen olyan hölgyet ismerek a hozzánk kerülők közül, akit nem bántalmaztak gyerekkorában szexuálisan. Ezek a nők nem ismerik a saját határaikat, durván meg van sértve a testük, lelkük, szellemük integritása, s miután a kihasználóik szinte tárgyként kezelik őket, ezek a lányok azt gondolják, hogy erre valók. Akár el is hiszik a futtatóiknak, hogy szeretik őket. Néhány kedves szóval, virágcsokorral behálózzák őket a gyerekotthonok környékén, előadják a hős szerelmest – ez a loverboy-jelenség. A lányok pedig naivan azt hiszik, ez tényleg szeretet. Előfordul, hogy el is veszik őket feleségül, sőt, gyerekük is lesz, ez egy újabb lehetőség a későbbi zsarolásra. Jön aztán a megfélemlítés, kihasználás, bezárás. Más szervezeteknek is vannak egyébként hasonló házaik Magyarországban. Mi azonban nem csupán menedéket nyújtunk, hanem komplett programmal, több száz oldalas tananyaggal is segítjük a társadalomba való visszailleszkedésüket. (A tananyagot olyan nők írták szakemberek segítségével, akik korábban a szexiparban dolgoztak, majd úgy döntöttek, új életet szeretnének kezdeni.)
Maguktól ezek a nők ugyanis nem képesek normális életet élni. Alapvető készségeik hiányoznak. Próbálunk nekik egészséges kapcsolati mintákat, életmódot tanítani. Beszélünk nekik emberi jogokról, női jogokról, anyaszerepről. Abban is segítünk, hogy megtörjék magukban az addigi torz mintát, amit a prostitúció élethelyzete beléjük rögzített.
– Milyen témákban segít Ön konkrétan ezeknek a nőknek?
– Kapcsolatok, konfliktuskezelés, kommunikáció, a személyiség rejtelmei – ma például a vérmérsékleten alapuló személyiségtípusokról beszélgettünk. Próbálom minél több irányból átadni nekik a normális élethez szükséges hozzávalókat.
– Abban reménykedem, hogy léteznek ebben a nehéz szolgálatban immár sikertörténetek is. Miként áll talpra, kapcsolódik vissza a társadalmi vérkeringésbe egy kihasznált nő?
– Van már olyan hölgy, akinél sikerről beszélhetünk. De azt gondolom, több év múlva tudnék igazán pontos választ adni erre a kérdésre, hiszen még csak 5 éve működünk, a gyógyulás pedig hosszú időszakot igényel. Akár 7 évig is eltarthat egy ilyen folyamat, aminek része lehet a visszaesés is. Olyan is akad, aki már negyedszer kerül vissza a programba. Összességében az a tapasztalatunk, hogy a hozzánk kerülőknél sikerült a magot elültetnünk, aztán szép lassan megtörténik a szárba szökkenés.
– Csupa egymáshoz nagyon hasonló, azonos sorsú, azonos nemű, közel azonos életkorú személy lakik egyazon házban. Milyen a hangulat, a munkamegosztás, a kapcsolat közöttük?
– Inkább úgy fogalmaznék, a nemük és sorsuk azonos, a múltbeli élettörténetük hasonló. Akadnak azonban különbségek közöttük az iskolázottság és akár a kulturális háttér tekintetében. A kezdetektől azonban kialakul egyfajta sorsközösség a lakók között. Abszolút megértik a másik gondját, de a jó mellett néha rossz hatással is vannak egymásra. Amikor például valamelyikük depressziós lesz, ami gyakran előfordul, nagyon nehéz vele a többieknek. Nem egyszerű a közös élet, hiszen mégiscsak különféle személyekről beszélünk, különböző történetekkel. A tananyag átadásakor sem mindig könnyű egy nyelvet beszélni mindegyikükkel.
– Fontos jellemvonása ennek a szolgálatnak, hogy keresztény alapokra épül. Ezt mennyire fogadják el az érintettek?
– Semmit nem teszünk kötelezővé. Az biztos, hogy nagyon mélyre ásunk a lelkekben, ezt pedig azért tesszük, mert különben 5-10-20 év múlva is ugyanolyan rossz döntéseket fognak hozni, ha nem dolgozzák fel a traumáikat. Istenre nekünk, a program munkatársainak különösen nagy szükségünk van. Emberek vagyunk, a kiégés veszélye mindannyiunkat fenyeget.
Meggyőződésem, hogy ezt a missziót csak Istennel együtt lehet végezni. Nagyon fontos a segítők töltése, töltekezése, hogy legyen hová visszavonulni, erőt meríteni. Minden segítő szakmára igaz, hogy meg kell találni azt a forrást, ahová az ember vissza tud szaladni, különben könnyen ki lehet égni.
– Eddig jórészt nőkről beszéltünk, pedig férfiakról is szól a történet. Azokra gondolok, akiket az ilyen társadalmi visszailleszkedések révén üzleti veszteség ér, ezt pedig aligha nézik jó szemmel. Mennyire veszélyes az Önök munkája?
– Nem veszélytelen, amit csinálunk. Általában a szökés utáni első két hónapban keresik a lányokat nagyon intenzíven, utána – sajnos – találnak más áldozatot. Egyszer már el kellett költöztetnünk őket, mert egyiküket valamiféle nyomkövetővel megtalálták. Ilyenkor vészhelyzet van, azonnal menni kellett. Ideiglenes helyszínre kerültek a lakók egy hónapig, amíg nem találtunk egy másik, alkalmas házat.
– Mitől válik egy ház alkalmassá erre a feladatra?
– Mindenki külön szobában lakik, ezzel is segítjük az önálló életre való felkészülést. Ezt nem egyszerű megszokni, hiszen gyermekkoruk óta nem éltek egyedül. Előfordul, hogy át is mennek hetekig egymáshoz, mert nem tudnak, nem mernek elaludni egyedül. Rengeteg félelem van bennük.
– Miként kapcsolódhatnak be újabb segítők az Önök tevékenységébe?
– Jelenleg a bentlakó szolgálatba keresünk új embert. Ki van alakítva a házban egy külön helyiség a bentlakó számára. Akár teljesen más munkát is végezhet máshol, csak azt kérjük, hogy aludjon ott. A lányoknak nagy szükségük van arra a tudatra, hogy ott van velük valaki. Aki erre meghívást érez, akár a SZEMlélek szerkesztőségén keresztül is jelentkezhet. De bármilyen ötletet szívesen fogadunk, honlapfejlesztéssel, közösségi oldalunk kezelésével is lehet támogatni a küldetésünket. Pénzbeli és tárgyi adományokat is örömmel fogadunk, most épp zuhanykabinra lenne szükségünk.
– Megfogalmazható-e zárásként valamiféle üzenet az egész témát illetően – olyasmi, ami nem csupán ennek a néhány lánynak, hanem minden érintettnek segíthet kikerülni az emberek eszközként használásának rabságából?
– Nemrég meghívott egy tanárnő, hogy beszéljek a missziónkról a diákjainak. Hát, ott olyan csönd volt… Egyértelműen látszott, hogy a fiatalok szívéig hatolt mindaz, amit elmondtam és amit előtte a Mennyit érsz? társadalomérzékenyítő kiállításunkon láttak. Egy 16 éves fiú feltette a kérdést: ő konkrétan mivel tud segíteni, a saját korosztályával együtt? Azzal zárnám a gondolataimat, amit neki is válaszoltam. Egyrészt nagyon fontos, hogy aki látja, mi húzódik meg ezen iparág mögött, az adja át ezt a szemléletet a barátainak. Ne hibáztassuk az áldozatokat, ha meglátunk ilyen nőket, hanem nézzünk a felszín mögé! Az is fontos, hogy a fiatalok ne kezdjék el, vagy hagyják abba a pornófogyasztást. A férfiak általában nem szokták tudatosítani magukban, hogy azzal támogatják a pornóipar fenntartását, ha ilyen tartalmakat néznek. A legtöbb ilyen lány ugyanis bántalmazott, akiket kényszerítenek az ebben való részvételre. Talán ez lehet a legfontosabb segítség.
Beszélgetőtárs: Gégény István