Sportkommentátor az, aki a meccs előtt elmagyarázza, hogy mi fog történni, meccs után pedig elmagyarázza, hogy miért nem az történt. Pont, mint a politológus.

Engedjék meg, hogy a választásokra visszatekintve egy kicsit mindkettő legyek, egyrészt mert magam sem hittem volna, hogy ilyen nagy különbségű eredmény születik és ennyire rosszul fog játszani a vesztes, másrészt egy sportos példa jutott az eszembe! Pont az az érzésem ugyanis, hogy az ellenzék teljesítménye a választásokon olyan volt, mint a magyar foci. Nagy fogadkozások, aztán kikapunk még Andorrától, meg egy albán kupacsapattól is.

A politikai ellenzékben ezen a választáson nem játszott egyetlen klasszis játékos sem. Voltak igyekvők, de ennyi. Az egykori klasszisról kiderült, hogy már nemcsak a labda dadog. Az újonc játékosok még tapasztalatlanok és túl nagy nekik a pálya. Az egykori nagycsapat kénytelen volt csapatkapitányt igazolni, aki végül megszeppent az öltözőben. A magukat nagycsapatnak hívőkről kiderült, hogy nem ugyanabban a taktikában hisznek a játékosok és már nem azt a focit játsszák, amiért megszerették őket. A kiscsapatok meg ennyit tudnak: van, aki épphogy bent maradt az NB1-ben, van, aki meg egy éve még fontos győzelmet aratott, de mára kiderült, hogy az volt az egyetlen említésre méltó momentuma, és most kiesett a bajnokságból. Ráadásul az igazi nagycsapat skalpjára vadászók jól körbeverték egymást, így fáradtan érkeztek a csúcsformában lévő esélyes elleni meccsre. A fogadóirodák és a szakértők az esélyes győzelmére számítottak, de az ellenfél nem hogy a döntetlenben, még a győzelemben is bízott. Ám végül a vártnál simább, sőt, megalázó vereség lett a vége. Az kínos, ha az egyik csapat kétszer annyi gólt rúg, mint a többiek együttvéve.

A győztesnél ugyanis van egy olyan szövetségi kapitány, aki tökéletes taktikát dolgozott ki: olyat, ami lenyűgözi a szurkolókat. Pontosan érti, hogy mit akar az ellenfél, ismeri a gyenge pontjaikat. Jól állította össze a csapatát, nem volt szívbajos lecserélni az egykori sztárokat. Nem lelkizik: a cél szentesíti az eszközt. Uralja az öltözőt, minden posztra megszerzi a legalkalmasabbat, de hát végül is mára nagyon gazdag lett a csapata. Gondosan megválogatja, melyik idegenlégiós jöhet, melyik nem. Tanult a saját vereségeiből. Nincsenek gátlásai, óriási önbizalommal lép a pályára, még a hibásnak vélt húzásairól is kiderült, hogy ez a sikerhez vezető út. Nem érdekli, ha a két szurkolótábor csúnya szavakat kiabál egymás felé, sőt, az sem, ha őrá kiabálnak csúnya szavakat. Csak az eredmény számít. A sajtótájékoztatókon is kézben tartja a médiát. Remekül kommunikál, a szurkolók mindent elhisznek neki. Tudja, hogy mivel lehet őket a csapat mellé állítani. Ráadásul elérte azt is, hogy a szövetségben is ő határozza meg, mik legyenek a szabályok. Sokan istenítik, sokan ördögnek tartják – de ő a győztes.

A többi csapat viszont megalázóan kullogott le a pályáról, mert mindebből alig tudtak valamit felmutatni. A legtöbbnél azonnal lemondott az edző, sőt, az egész szakmai stáb. Keresik az okokat: gyenge utánpótlás-nevelés; klasszisok hiánya; rosszul igazoltak; az idegenlégiós nem volt jobb, mint a saját nevelésű játékosok; két csapatkapitány is volt, de ellenkező irányba húzták a csapat szekerét; későn kezdték meg a felkészülést; rosszul mérték fel az erőviszonyokat; nem volt megfelelő a taktika; nem ilyen focit szeretnének látni a szurkolóik; nem nekik kedvezett a pálya talaja. Ja, és túl sok néző ment ki a meccsre.

A magyar focinak legalább minden évben van bizonyítási lehetősége, és néha egész jól sikerül is. Az ellenzék a hódmezővásárhelyi idegenbeli mérkőzésen megszerezte ugyan a vezetést, de a meccs végére elpártoltak tőle a drukkerek. A fővárosban még van néhány fanatikus, de ők is inkább az ellenfelet utálják, mint a csapatukat szeretik. A fociszurkoló akkor sem kezd másik csapatnak szurkolni, ha éppen nagyon verik a csapatát, legfeljebb nem megy ki a következő meccsre. Ráadásul ha egy csapat rúgott már ötöt az ellenfélnek, akkor általában visszaveszi a tempót, ám a magyar politikai ellenzék erre sem számíthat. Addig fogják neki rúgni a gólokat, amíg vissza nem lép a bajnokságból. A kiábrándult szurkolóik pedig legfeljebb választanak maguknak egy másik csapatot.

Gundel Takács Gábor