Bolyki László írásával zárul választási cikksorozatunk. Reméljük, sikerült új nézőpontokat hozzáadnunk a közös gondolkodáshoz, voksolási felkészüléshez!

Valaki egyszer azt mondta, hogy a politikának és a társadalomnak úgy kellene normálisan működnie és egymáshoz viszonyulnia, mintha egy étterem vendégei lennének az ország polgárai, a szakácsok és a felszolgálók pedig a politikusok. A szakácsok és felszolgálók dolga, hogy időben és jó minőségben letegyék az asztalra az ételt, melyért a vendégek fizettek, nem is keveset.

Ebben a kontextusban a választásnak arról kéne szólnia, hogy higgadtan áttekintjük, józanul mérlegeljük, hogy a konyhai személyzet hogyan végzik el a feladatát. Milyen minőségű ételt kapunk, mennyi idő alatt kerül az asztalra, amit rendeltünk, és mindez mennyibe kerül nekünk.

Ehelyett rendszerint azt halljuk a konyha felől, hogy egymással veszekednek, üvöltöznek és dulakodnak a konyhai személyzet tagjai. Miközben mi, akik az asztaloknál ülünk, zavartan nézünk egymásra, kivágódik a konyha ajtaja, és egy szakács, aki a séf torkát szorongatja két kézzel, ezt ordítja artikulálatlan hangon: "Te szemét, elloptál a hűtőből nyolc kiló bélszínt!" Mire a séf behúz egy nagyot a szakácsnak, s miközben egymást püfölik, ezt hörgi: "Te mondod, mikor a múlt héten, amikor nem voltam itt, odaégetted a rántást, hazavitted a legjobb késemet, ráadásul lenyúltad a borravalót?!"

A helyes magatartás az lenne ebben a helyzetben, hogy fölhívjuk a szembenálló felek figyelmét arra, hogy miért fizetjük őket, mi a dolguk, ehelyett azonban mi is beszállunk a kocsmai bunyóba, és az asztalokon ugrálva visszhangozzuk a konyhai személyzet tagjaitól hallott szitkokat, hogy ki mennyi húst lovasított meg, hány rántást égetett oda, mennyit lopott.

Természetesen tudom, hogy ez a hasonlat is sántít, hiszen a demokrácia nem azt jelenti, hogy egy asztalnál ülve várjuk, hogy szolgáljanak ki minket. Ám abban a vonatkozásában nagyon is igaz, hogy nem szabadna beállnunk a tökéletesen értelmetlen közéleti sárdobálásba, hiszen a politikai kampány nem verbális ketrecharc, vagy kocsmai bunyó, annak nem egymás lejáratásáról, karaktergyilkolászásáról kellene szólnia, hanem a múltban elért konkrét eredményekről, a jelen kihívásairól, valamint a jövőre vonatkozó tervekről és víziókról.

Ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy azt hallgatjuk a szavazatainkért ácsingózó pártoktól, hogy a többi jelölt miért alkalmatlan, ahelyett, hogy elmondaná, hogy ő maga miért alkalmas.

Persze, tudom, hogy a kampányok márpedig ilyenek, és ilyenek is maradnak. A szembenálló felek által sokat emlegetett (és a másik félnek tulajdonított) "gyűlöletkampányt" soha nem fogja felváltani a "szeretetkampány", ám azt igenis megtehetem, hogy a gyűlöletet nem engedem be a szívembe, helyette inkább gondolkodom, mérlegelek és döntök, azaz választok.

Szomorúnak, sőt, tragikusnak látom, milyen könnyen sodor magával minket a sok előre gyártott, közösségi tereinket elárasztó, mérgező tartalom. Évtizedes barátságok szakadnak meg, családtagok távolodnak el egymástól, közösségek válnak megosztottá, pedig ennek soha nem lenne szabad megtörténnie.

Ez pedig azt jelenti, hogy nagyon is jól működik a modern kampányguruk által kiagyalt marketing módszer, melyet a 21. század tömegdemokráciáiban élő ember kétségbeejtően alacsony érzelmi intelligenciájára, valamint a közösségi médiumok tartalom-áramoltató potenciájára alapoztak.

Ahhoz, hogy a lelkiismeretem szerinti legjobb döntést hozhassam meg, számomra a legfontosabb szempont az, hogy ezt a tudatosan fölkorbácsolt indulatot távol tartsam a szívemtől.

Józan paraszti ésszel belátható, hogy a zombizás, birkázás, sárdobálás, egymás lehülyézése, a suttogópropagandák hatásmechanizmusára optimalizált aljas hazugságok tényként való visszaböfögése, a diktátorozás, buzizás, trollkodás semmilyen módon nem szolgálja a közjót, sokkal inkább a szellemi mélyszegénységünk biztos jele.

Ám ha nem csak a józan paraszti eszünkre, hanem a Bibliára is figyelünk, még inkább egyértelművé válik, hogy Jézus valamiért soha nem foglalt állást aktuálpolitikai kérdésekben, és azt sem engedte meg, hogy mások rákényszerítsék erre. Gondoljunk bele, hogy Jézus a Római Birodalom regnálása idején élt és tanított, de soha egyetlen szóval nem kritizálta direkt módon az amúgy brutális, erőszakos, istentelen, sőt, bálványimádó politikai rendszert. Nem azért, mert esetleg egyetértett a Római Birodalom ideológiai talapzatát képező alapelvekkel, a rabszolgatartó társadalommal, vagy az isteni rangot kisajátító pszichopata császárokkal, hanem mert ő azért jött közénk, hogy Isten örök érvényű igazságát és szeretetét mutassa be számunkra, nem pedig azért, hogy rendszerkritikát gyakoroljon az éppen aktuális politikai viszonyok közt. Isten országa, amelyet oly sokat emlegetett, nem e világból való, és ezt ő soha nem tévesztette szem elől.

Amikor egyesek sanda hátsó szándékokkal a szívükben megpróbálták rákényszeríteni egy vallási színezetű, politikai állásfoglalásra, hogy vajon szabad-e egy zsidónak adót fizetni a császárnak, ő a válaszában a rá jellemző éleslátással mutatta be, hogy az Isten-ember kapcsolat finomra hangolt, a lélek mélyrétegeit érintő kérdéseit teljes képtelenség összekeverni a politika darabos, polarizált és mindig az aktuális érdekek felszínét tematizáló gondolkodásmódjával (Mt 22:17-22).

Ez az oka annak, hogy élből elutasítom azokat a megnyilvánulásokat, melyek a kereszténységet, Istent vagy Jézus személyét politikai érvként tematizálják a kampány során. Vannak, akik szerint "Aki keresztény, a Fideszre szavaz!", ahogy olyan is, hogy "Egy keresztény csakis az ellenzéki erőkre szavazhat!". Ez a gondolkodásmód jó esetben egy torz istenképből fakad, rosszabb esetben tudatos módon eszközként akarja fölhasználni Istent és Jézust, a saját politikai céljának eléréséhez.

Végezetül egy kis történetet szeretnék megosztani, amely sokat segített nekem abban, hogy Isten békessége töltse be a szívemet ebben az egészen szürreálisra sikeredett kampányidőszakban is.

A 2006-os választások előtt egy kisebb férfitársaságban a közelgő választás lehetséges végkimeneteiről beszélgettünk. Jól emlékszem, ahogy a felfokozott hangulatban csendesen megszólalt Józsi bácsi, az egyszerű, de rendkívüli hittel és bölcsességgel megáldott, idős presbiter:

– Én nem izgulok, mert pontosan tudom, mi lesz a választások végeredménye.

Néztünk rá nagy, kerek szemekkel, mert nem gondoltuk, hogy ilyen konkrét prófétai vénával rendelkezik Józsi bácsi. Ő csendesen, nyugodt mosollyal az arcán így szólt:

– A kormányt fogják megválasztani.

Döbbent csönd lett a szobában. Először azt hittük, viccel az öreg, de aztán rájöttük: igaza van! Ez a rövid mondat jó mélyen a szívembe vésődött, hiszen nagyon mély bölcsességet hordoz magában.

Isten a történelem Ura, nincsen semmi, ami az ő akaratán kívül történhetne. Ő emel fel hatalmakat és ő is dönti le azokat. Ez a gondolat mélységes nyugalmat adhat nekünk, miközben mégsem leszünk fatalisták, hiszen részt veszünk a voksoláson és a legjobb tudásunk és meggyőződésünk szerint húzzuk be az ikszet. Csak éppen nem fogunk görcsölni, rettegni, hörögni, komcsizni, fasisztázni, nem akarjuk indulatosan ledózerolni a másként gondolkodó felebarátainkat, nem fogunk eltávolodni a más politikai nézeteket valló barátainktól, és ha másként alakulnának a választási eredmények, mint ahogy szerettük volna, nem fogunk keserű szívvel méltatlankodni, nem gondoljuk majd, hogy mindennek vége, eljött az armageddon, a világ kizökkent a normális kerékvágásból.

Mindez arra vezethet minket, hogy legyen megalapozott, karakán véleményünk a politikáról, vitázzunk, érveljünk, gondolkodjunk, közben pedig hagyjunk másokat is vitázni, érvelni és gondolkodni, akkor is, ha más a véleménye, mint a miénk. Aztán pedig menjünk el választani, éljünk a demokrácia adta lehetőségünkkel és felelősségünkkel, de ne szálljunk be az acsarkodásba, civakodásba, békétlenkedésbe, és ne töltse be a szívünket a jövőtől való félelem.

A nemrég elhunyt Billy Graham mondta egyszer: "Nem ismerjük a jövőt, de ismerhetjük azt, aki a kezében tartja a jövőt."

Kívánom, hogy ez a békesség legyen mindnyájunkkal a választások során, hiszen mind a józan paraszti ész, mind pedig a Szentírás erre taníthat minket!

Bolyki László