Sokak tapasztalata szerint a romantikus vonzalom idővel megfakul, az érzelmek elmúlnak, a kapcsolat kihűl... Nem biztos, hogy mindenképp így kell lennie.

Hosszabb autós utazás közben rádiót hallgattam, s az egyik zenei adón épp üzenetküldős műsorba kapcsolódtam be. Egy lelkes férfihang szólalt meg az éteren át, az alábbi beszélgetés zajlott közte és a műsorvezető közt:

– Jó napot, a feleségemnek szeretnék küldeni egy dalt azzal az üzenettel, hogy 27 éve ugyanúgy szerelmes vagyok belé.

– Ó, hát ez nagyszerű! Csak nem ma van az évfordulótok?

– Nem, nincs semmi különösebb apropó, csak egyszerűen szeretem őt.

– No, kérem, egy igazi mintaférjjel van dolgunk, küldjük máris a dalt a szerencsés feleségnek.

Hogy hozzátette-e a rádiós az "igazi ritkaság az ilyen férfi" gondolatot, nem emlékszem pontosan, de hogy ezt sugallta a hallgatóság felé, nem kétséges. S bár cseppet sem örülök, hogy inkább tűnt fehér hollónak a röpke dialógus alapján ez a "mintaférj", semmint követendő példának, erről a legkevésbé a csatorna munkatársa tehet. Sőt, neki és az egész stábnak köszönet jár azért, mert felszínre hoztak egy ritkán fókuszba kerülő értéket.

27 éve szerelmes vagyok a házastársamba, és ez nem csupán az évfordulókon jut eszembe, nem kizárólag ünnepnapokon adok hálát azért, hogy ő van nekem. Micsoda tanúságtétel, mekkora erő, bizalom, önátadás van jelen ebben az egyetlen mondatban!

S míg itt visszhangzik a fülemben a rádióban hallott kedves üzenet, egyre hívogatóbban társul mellé a kérdés: vajon én hogy állok ezzel? Szeretem-e a házastársamat, vagy csak megszoktam, hogy mellette élek? Találok-e benne, az évek, évtizedek múlásával is érdekességet, újdonságot, felfedezésre váró ajándékot? Csak kísérem, vagy tényleg vele járok az élet útján?

Gégény István