Miként tekintenek a közismert televíziós műsorvezetőre, rendezőre saját gyermekei? Mit adnak a társadalomnak szerinte a tehetségkutató zenés műsorok? Hogyan viszonyul saját korához?

A sokak számára egyszerűen Tillaként ismert sokoldalú médiaszemélyiség a Digital Hungary munkatársának nyilatkozott kortalanság iránti vágyról, szegényeknek adott lehetőségekről, de azt sem titkolta, hogy a gyerekei számára ciki, amit az apjuk csinál. A beszélgetés ide kattintva olvasható teljes terjedelmében, az alábbiakban néhány részletet idézünk Till Attila válaszaiból.

...olyan korban élünk, amikor sok minden adott arra, hogy az ember kortalannak érezze magát. Elég ha csak a generációs szakadékokat nézzük: persze megvannak a különbségek, ezt én is érzem a kamasz gyerekeim kapcsán, de ez már nem az, mint korábban, hiszen e szakadékok már nem feltétlenül átjárhatatlanok, sőt, igen nagy az átjárás. Ez kihat az öregedés megítélésére is, de az egész világ abba az irányba tart, az az egyik nagy törekvés, hogy az emberek nem akarnak megöregedni. Vannak olyan napok, amikor gyűlölöm, hogy öregszem, de ebben emberek millió vannak mellettem társként. Mindenki fiatal akar maradni és az emberiség ezért mindent meg is tesz a tudomány, a sport, a plasztikai eljárások segítségével.

Igazán akkor sikeres egy műsor, ha olyan szinten épül be a pletykahálózatba, az emberek közötti hétköznapi kommunikációba, hogy hivatkozási alappá-, bármilyen beszélgetés részévé tud válni. Ilyenkor akár a legkomolyabb kérdések is terítékre kerülnek. Emlékezzünk csak, hogy főleg az első Megasztárnál Oláh Ibolya kapcsán milyen könnyedén és pozitívan emelkedett a topikok közé a cigányság téma, de ez működött Caramel és Gáspár Laci kapcsán is. E műsorok utakat mutattak, a szegény embereknek is lehetőséget adtak. Mindig azt mondom: ha semmi egyéb értelme nem volt a Megasztárnak, minthogy megmentettünk néhány embert a nyomortól, már megérte.

Szerintem a gyerekek alapvetően úgy vannak beprogramozva, hogy bármit is csinálnak, óhatatlanul is utánozzák a szüleiket. Látom a saját gyerekeimen: az apróbb mozdulatokon át a bonyolultabb gondolatmeneteken keresztül mindenben ott van a feleségem, a család több tagja, én magam is. Át lehet számukra adni egy komplett világot. Persze ha olyasmi ez a dolog, ami a gyereknek nem tetszik, akkor fellázad - abból lehetnek feszültségek, ha mást gondol a világról, mint a szülei. Szerintem a mi esetünkben erről nincsen szó, de a mainstream megítélése kapcsán - és ebben igaza van a gyerekeimnek, mert én is ilyen voltam kamaszkoromban - mást gondolunk. A popkultúrával már régen kiegyeztem és megengedőbb is vagyok. Ők - miközben szabadok és nyitottabbak is - sokkal szigorúbbak is. Nekik már ciki, amit én csinálok: “hagyjál már ezekkel a műsorokkal és ciki ruhákkal”, hallom tőlük. Miközben nagyon szeretnek és azt elismerik, hogy jó műsorvezető vagyok. Talán itt megfogható a különbség, de jól teszik és igazuk van, hogy így gondolkodnak, én sem szeretném, ha “rajonganának” értem. Szóval egyáltalán nem baj, hogy nem tudom átadni nekik a saját életem. Nem utánoznak, nem akarják olcsón megúszni az életet azért, mert az apjuk a tévében dolgozik, s így majd ők is híresek lesznek. Nem akarnak azok lenni, főleg nem az én hátamon felkapaszkodva. És ez nekem tetszik. Szabadon gondolkodó, okos kis felnőttek lettek a gyerekeim, de ez az egész a család érdeme. Eléggé nyitottan gondolkodnak mindenről s az én olvasatomban ez elég.

(Kép forrása: Till Attila hivatalos közösségi oldala)