Odáig jutottunk, hogy sokan még a mellékhelyiségre is magukkal viszik elválaszthatatlan társukat. Maguk sem tudják, miért...

Pár napja egy gimnázium tanulói számára témanapot szerveztek, ahol előadóként a tudatos médiahasználat, a kommunikáció lehetőségei és az internetfüggés szeszélyei/veszélyei kapcsán segítettem a fiatalok gondolkodását.

Kitértünk a telefonhasználatra is. A gyakorlat egyszerű volt, legalábbis annak tűnt: mindenki hozza ki előre és tegye le a telefonját, aztán menjen vissza a helyére. Hiába voltak mind a felsősök, mind a gimnazisták százas nagyságrendű létszámban jelen, ennek a mutatványnak nagyjából 2 perc alatt meg kellett volna valósulnia. Mindkét korosztály esetében azonban – külön tartottam nekik tréninget – 8-10 percig zajlott a bújócskázó telefonok előcsalogatása, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy valóban mindenki képes volt pár perc erejéig pár méterre eltávolodni egy élettelen tárgytól.

Nem csupán a "mai fiatalokat" érinti ám a függőség – ezt jól példázza, hogy a tanárok közül is akadt, akitől majdnem elválaszthatatlan volt személyre szabott zsebrevaló kommunikációs központja. Magamat sem úgy állítottam be, mint akit ne legyintene meg a sajátos vonzerő.

Amikor megkérdeztem, ki érzi magát telefonfüggőnek, a jelentkezők kapcsán azt találtam mondani: a többiek nem tudnak róla, hogy azok.

Ezt követően arra kértem a jelenlévőket, mondják el, mit éreznek. Olyan vallomások következtek, amelyekből nem lenne nehéz szerelmes verset faragni. Üresség, magány, nem vagyok önmagam nélküled, hiányzol, vissza akarlak kapni...

Azt nem tudták megindokolni a fiatalok, miért kell még a WC-re is magukkal vinniük a kütyüt, de az nem volt kérdés, hogy igenis mindenki viszi magával. Elgondolkodtató, hogy milyen világ vár ránk, milyen világot építünk magunknak...

Gégény István

(Illusztráció forrása: bigstylist.com)