Végső soron átfoghatatlan mindaz, amit reformációnak tekintünk és aminek 500. évfordulóját éppen a mai napon ünnepli a világ.
Mindenekelőtt szeretnék fejet hajtani a reformátorok bátorsága előtt, az egykoriak és a maiak előtt. Nem, mert mindenben igazuk lett volna, hanem mert felrázták a megszokott kereteket és logikákat, s új bizonyosság keresésre inspirálták, vagy kényszerítették a társadalmat és benne az egyházat, a hierarchiát és a híveket, a vallásosokat és azok bírálóit.
Hálás örömmel nyugtázom, hogy számos protestáns barátom és kollégám van, akikkel érdemi vitákat, színvonalas beszélgetéseket folytathattam eddig, s akik különös hangsúlyt adtak a semper reformanda közös vágyának.
Egy esztendőn át igyekeztem kizárólag protestáns szakirodalmat olvasni, hogy tágítsam és mélyítsem tudásomat. Az olvasott szerzők közül kiemelkedik Ernst Troeltsch, az előző századforduló tekintélyes teológusa, történésze és szociológusa. A reformáció 400. évfordulójára írt cikkének néhány mondatával zárom le immár privát ünneplésemet, s teszem közkinccsé gondolatait teológusként, valláskutatóként és az emberi közösség iránt aggódó, felelősséggel terhelt hívőként.
“Egy pillanatra felejtsük el a háborút, és állítsuk magunk elé a szeretetben és haragban egyaránt hűséges és valóságos Luther képét. (…)
A legfontosabb az ő evangéliuma, az ő vallási igehirdetése, s annak jelentősége a lélek és a lelkek közössége számára, bárhol a világon gyülekeznek a hitben és Istenre emelt tekintettel, hogy ebben a hitben viseljék el és küzdjék le a bűn világát. (…)
De hol találni ma ezt az egyszerűséget és bizonyosságot? Hol találni egyáltalán vallást a mai Németországban? A vallástól a mai Németországban mindkét felekezet meglehetősen messze áll, s ha leszámítjuk a valódi hitvallók nem túlságosan széles körét, valamint azokat, akik a vallással csupán tekintélyt és rendet, törvényt és igazodást, pártot és érdeket védenek, anélkül, hogy ezek belső szellemi összefüggését a vallási lényeggel figyelembe vennék, akkor a hívők száma igen csekély manapság. (...)
Az önvizsgálat komolysága, amely szellemi közegünk egyik legjelentősebb évfordulójából forrásozhat, s amely ugyanakkor mindannyiunk szívébe írva van: annak szükségessége, hogy ezekről a kérdésekről csak mély felelősségérzettel szóljunk, írjunk és eszerint cselekedjünk. Mérhetetlenül szomorú ugyanis az a könnyedség és felelőtlenség, amellyel prózában és versben, tudományos értekezésekben és szépirodalomban ezeket a dolgokat tárgyalják és dilettantizálják. (…)
Az évforduló éppen arra int bennünket, hogy komolyan, kellő tisztelettel és felelősségtudattal kezeljük népünk vallási életét és gondolkodását. (…)
Saját vallásos életünk és gondolkodásunk számára, álljon az bármilyen közeli vagy távoli viszonyban az egyházaktól, mindenek előtt mélységre, egészségre, egyenességre és melegségre van szükség, valamint gondolatainkkal és szavainkkal szembeni felelősségérzetre, hogy építsünk és ne romboljunk velük, a hitet becsüljük és vele ne játszadozzunk. (…)
Célunk könnyen megfogalmazható: erős és eleven vallási istenbizonyosság éppen a természet és a történelem modern képének értelmezésében és az ebből forrásozó bizonyosság szellemünk legnemesebb értékeinek megvalósításában, amellyel szembehelyezkedünk a puszta természettel és történelemmel, amelyek a lényeges dolgoknak csupán külső felszínét képezik.”
1917/2017. október 31.
Máté-Tóth András
