Kevés olyan dolog van, amibe szívesen belefullad az ember, de ezzel a mostani áradattal örömmel sodródnánk akár a világ végéig is. Mi történik velünk?

Június 14-én délután szép győzelmet arattak magyar válogatott focistáink az Európa-bajnokságon. Látszólag ennyi történt, a kirobbant nemzeti és nemzetközi reakciók mégsem önmagában a győzelemnek köszönhetőek. Inkább annak, hogy ilyesmiben szó szerint emberöltő óta nem volt részünk (nekem például soha), és ezt mi is tudjuk, érezzük, a világ közvéleménye eddig ugyancsak leragadt a méltán híres Puskás név ismételgetésénél.

Messze nem a fociról szól ez az izé, ami körbevesz, eláraszt most bennünket. Arról is, természetesen, s ha valaki esetleg azzal jönne, hogy lám, máris értelmet nyert a stadionépítési láz, annak ellenére sem fogok vitatkozni az illetővel, hogy egyébként nem értek egyet a dologgal.

Sokan felszabadultan ünnepelnek, néhányan hangos gondolkodás kíséretében ismerkednek a büszkeség mélyről feltörő érzésével, s úgy általában olyan érzésvilág telepedett ránk, amit azért, valljuk be, szokni kell. Nem mi vagyunk a legjobbak a világon, nem is érdemes túlértékelni egyetlen meccs sikerét, mégis fantasztikus, amibe belecsöppentünk annak a felemelő 1,5 órának köszönhetően.

– A magyar embereknek az élet minden területén arra lenne szükségük, hogy átéljék azt a gólörömöt, amiben Puskás Ferencnek több mint ezerszer élménye volt pályafutása során – ez a gondolat Orbán Viktortól származik, még 2007 tájékáról, és nagy igazságnak tűnik.

Ami a focit illeti, a folytatástól függetlenül máris kipipálhatjuk a teljesítést. Az élet más területein ugyanakkor hatalmas gólöröm-lehetőségek várnak ránk, időnként ziccerek is adódnak, a mostani eufória akár gólpasszként is megállja a helyét.

Gólörömre fel hát az élet minden területén! Szerintem hozzá tudnánk szokni...