Míg a szír származású Prima Primissima-díjas újságírót szinte csak a menekültügy kapcsán faggatják mostanában, új könyve megjelenésekor átfogóbb, mélyebb problémákról nyilatkozott a SZEMléleknek.

– Mielőtt belekezdtünk az interjúba, egy neked címzett internetes üzenetet mutattál, amiből árad a gyűlölet, az agresszió, az állatias indulat. Mintha nem is egy ember írta volna... Hogyan jutottunk idáig?
– Rengeteg indulat, elfojtott düh van az emberekben, ami mind-mind visszavezethető a félelemhez. Többnyire attól félünk, amit nem ismerünk, ez természetes dolog. Az viszont nem mindegy, hogy mit kezdünk a félelemmel. Ha elnyomjuk, elkezd dolgozni bennünk, előbb-utóbb indulatokat, frusztrációt, vagy akár pánikbetegséget szül. A másik lehetőség, hogy elkezdjük a félelmet iránytűként használni. Evidens például, hogy félelmet szül, ha idegen emberek jelennek meg a határon, akiket nem ismerünk, csak az nem mindegy, hogy mit kezdünk ezzel a félelemmel.

– Vajon az utóbbi években erősebb lenne bennünk, magyarokban a félelem érzése?
– Azt gondolom, mindig az életünk része volt, a félelemmel való manipulációban sincs semmi új. Ami megváltozott, az az eszköztár, amivel rá lehet játszani az emberek félelmére. Az információs technológia, az internet, a közösségi média egyfajta szuperszonikus sztrádára helyezte a manipulációs tárházat, így sokkal több emberhez sokkal erőteljesebben lehet eljutni. Ráadásul egyre kevésbé gondolkodunk kritikusan sajnos, mert olyan információdömping ér minket, hogy sokkal nehezebb szelektálni. Ezért sokan elkezdenek önvédelmi mechanizmusként sablonokban gondolkodni. Az előítélet is evolúciós eszköz, szükség van rá a túléléshez. Természetes, hogy az emberek a saját közösségükhöz akarnak tartozni, óvakodnak más közösségektől. Nem ezzel van baj, hanem a mértékkel, meg amikor rájátszik erre egy politikai rezsim.

A félelem akár hajtóerő is tud lenni, de ehhez arra van szükség, hogy finomhangoljuk az egész vészjelző rendszerünket, hogy megtanuljuk tudatosan kezelni, mi jelent valós veszélyt és mikor játszanak rá a félelmeinkre.

– Ha kritikusan gondolkodnánk, jobban a helyén tudnánk kezelni a félelmet?
– Abszolút! Miután tengernyi információ zúdul ránk másodpercenként, könnyen elveszettnek érezhetjük magunkat. Sokan ezt úgy kezelik, hogy kiválasztanak egyetlen forrást, csak onnan tájékozódnak, és a legtöbb embernek ez a Facebook. Mint tudjuk, ezen a közösségi oldalon eleve manipuláltan teszik elénk a híreket, sajátos algoritmusok alapján. Így szép lassan csökken a toleranciaküszöbünk más vélemények iránt, és azt vesszük észre, hogy egyre vastagabb falú az a buborék, amibe bezárjuk magunkat, és egy kis alternatív valóság alakul ki körülöttünk. Mivel csökken a toleranciaküszöbünk, egyre ijesztőbb lesz minden, ami más, mindenki, aki máshogy gondolkodik, mindenki, aki más értéket képvisel. Hogy elkerüljük ezt a zsákutcát, igenis ütköztessük a véleményünket sokszor más véleményekkel is, és hogyha nem is értünk feltétlenül egyet azzal, amit látunk, hallunk, olvasunk, vegyük a fáradságot, hogy elgondolkodunk, hogy ő vajon miért gondolja ezt.! Anthony Pratkanist, a befolyásolás egyik legnagyobb szakértőjét kérdeztem egyszer: hogyan lehet észrevenni, ha manipulálnak minket? Azt mondta: ha igazán jól manipulálnak, akkor sehogy, hiszen a manipulátor pontosan azt mondja, amit hallani akarsz. Amíg te vígan bólogatsz, ő elvezet abba az utcába, ahova szeretne eljuttatni. Ezért miközben híreket, tartalmakat fogyasztunk és hirtelen szélsőségesen erős, intenzív érzelmeink támadnak, sírhatnékunk lesz, nagyon dühösek leszünk, miközben alapvetően nem lenne okunk erre, akkor érdemes megnyomni a Stop gombot. És elgondolkodnunk: vajon van alapja ezeknek a szélsőséges érzelmeknek, vagy csak befolyásolni akarnak minket? Visszatérve az eredeti gondolatvonalhoz: a félelem alapvetően hasznos dolog. Akár táplálhatja is a kritikus gondolkodást, mert ha tartok valamitől, az azt is jelentheti, hogy valószínűleg még dolgom van arrafelé.

– Nem mindegy tehát, hogy a félelem bezár-e minket, vagy kinyit. Nem mindegy, hogy elmenekülök, vagy a megismerést választom, ezzel pedig legyőzöm a félelmet. Jól foglaltam össze az eddigieket?
– Jól, viszont nem legyőzni kell a félelmet, hanem felhasználni. Szerintem irreális elvárás lenne magunk felé, hogy ne féljünk valamitől, amit nem ismerünk. De amint közelebb megyünk ahhoz a dologhoz, meg a saját határainkhoz, egyrészt több lesz az információ, másrészt mi is tesztelhetjük a képességeinket, a készségeinket. Ahogy Feldmár András lényegre törően megfogalmazta: egész életünkben táncolhatunk ugyanabban a kis négyzetben, arra figyelve, hogy ne érjünk a falakhoz. Ugyan el tudunk így lavírozni a világban, de milyen élet lesz ez? Lehet, hogy elkerülhetjük az igazi mélységeket, de ezáltal az igazi magasságokat is el fogjuk.

– Ezt nevezik komfortzónának.
– Igen. És ez szoros összefüggésben van a biztonságérzettel is, a félelemgyártók pedig ezzel élnek vissza. Amikor háborús tudósítóként újra és újra elmentem egy adott helyre, ötödször is ugyanúgy féltem. Nyilván féltem, hiszen olyan helyekről van szó, ahol nagyon súlyos konfliktusok zajlottak. De azért mertem újra és újra elindulni, mert a tény, hogy épp bőrrel megúsztam a korábbi élményeket, megerősített abban, hogy ha nem is mindig, de többnyire képes vagyok jól reagálni veszélyes helyzetekben. Egyszerűen elkezdtem hinni magamban: bár nem tudom irányítani az eseményeket, nem tudom, mire számíthatok, bíztam benne, hogy képes leszek jól kezelni, ami jön. Van, aki ezt énhatékonyságnak nevezi, ami a sikerélményekből táplálkozik, ami pedig tapasztalatokon alapul. Ha nem megyek a határaimon túl, akkor sosem tudom meg, mire vagyok igazán képes. Ha abban a kis négyzetben maradok, soha nem lesz önbizalmam. Az ilyen ember folyton a körülmények áldozatának fogja érezni magát.

– Miután egy kis előzetest kaphattunk az új könyved gondolatvilágából, beszéljünk magáról a kötetről! Már az fura lehet sokaknak – nem is titkolod, hogy sokszor megtalál a célzás –, hogy egy apró, törékenynek tűnő nő mit keres háborús zónákban, de most harci élményeid alapján félelem-útmutatót állítottál össze. Ha ez nem lenne elég, a címe tovább provokál: Félj bátran! Mi a szándékod ezzel a könyvvel?
– A címet nagyon szeretem, mert szerintem nagyon jól kifejezi azt, amit a félelemről mondani, üzenni szeretnék. Hozzáteszem, hogy a férjem ötlete volt… Azt tapasztalom, hogy nem kell feltétlen politikáról, vagy menekültkérdésről beszélni, annyi más tényező is hat ránk, ami félelmet szül. Eközben tabunak számít a félelem, a félelemről való őszinte párbeszéd. Folyamatosan azt halljuk, hogy nem kell félni, győzd le a félelmed, a félelem rossz dolog, emiatt elkezdünk félni a félelemtől, miközben úgysem tudjuk megváltoztatni azt, hogy félünk. Azért félünk, mert emberek vagyunk, az evolúció nem véletlenül nem törölte ki ezt az érzést belőlünk az évezredek alatt. Élettani szempontból is foglalkozom a könyvben azzal, hogy mi történik az agyunkban, a hormonháztartásunkban, amikor félünk. Ilyenkor a szervezetünk elképesztő szintre kapcsol, fizikailag és mentálisan egyaránt, pontosan azért, hogy a képességeink maximumát, vagy még annál is többet tudjunk kihozni egy adott helyzetben, hogy életben maradjunk.

A félelem ezért segíthet átlépni a határokat, de csak akkor, ha nem fordul át szorongásba. A félelem sokszor segített nekem, de sok általam megkérdezett katona is elmondta, hogy régen rossz, ha egy katona egyáltalán nem fél.

– Mert az már vakmerőség.
– Pontosan. Hajdú Uldi – aki egy időben a Cirque de Soleilben volt artista – fogalmazta meg, hogy az életveszély ott kezdődik, ahol a félelem véget ér. Akik naponta szembenéznek a halállal, pontosan tudják, hogy a félelem a barátunk, mert segít abban, hogy éberek legyünk. Akkor van baj a félelemmel, amikor az életünket behatároló szorongássá fajul. Ahogy egy interjúalanyom zseniálisan képletbe foglalta: szorongás egyenlő félelem szorozva a fantáziával. Néha én is szoktam szorongani, de olyankor próbálom mielőbb megtalálni a fantáziaelemet, és azt kivonva sokkal kezelhetőbb lesz a helyzet. Sokszor korábbi traumák állnak a fantáziaelemeink hátterében, máskor a média vagy a politika játszik rá ezekre. De gyakran a családunkból hozzuk magunkkal a szorongásra okot adó mondásokat, elveket, amiket aztán a gyerekeinknek is továbbadunk. Például hogy „Addig nyújtózz, amíg a takaród ér!”, vagy „Amibe belekezdtél, fejezd is be!”. Vagy „Amilyen rózsát szakítottál, olyat szagolgassál!”. Az elmúlt évek során hallott szlogenek tárháza szinte végtelen. Így viszont félelem-korlátokat emelünk magunknak, aztán meglepődve szembesülünk azzal, hogy nem tudunk otthagyni egy munkahelyet annak ellenére, hogy egyáltalán nem nekünk való, vagy nem tudunk kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, vagy nem hisszük el, hogy akár olyan dologgal is kereshetünk a pénzt, ami örömet okoz. És bizony, előfordul, hogy társadalmilag kapunk félelem-üzeneteket, amik aztán belobbantják a fantáziát.

– Felteszem egy kicsit konkrétabban a korábbi kérdést: mit akarsz elérni a könyveddel, kiket szólítasz meg vele?
– Egyrészt szeretném, hogy ne ítéljük el magunkat, ha félünk valamitől. Az elfogadásnak és a tudatosításnak fontos szerepe van a félelem kezelésében. A könyvem talán segíthet abban, hogy aki olvassa, ráismerjen olyan dolgokra, amik félelemként dolgoznak benne, de sosem tudatosította ezt magában. Ha pedig erre rájött, akkor ne ítélje el magát, hanem fogadja el, hogy a félelem értünk van, hajtóerővé válhat lenni. Például a beszélgetésünk előtt mutattam egy negatív olvasói üzenetet, de ez volt az egyetlen, amit a könyv megjelenése utáni napokban kaptam. Küldtek viszont 15 pozitív jelzést is olyanok, akik már el is olvasták a könyvet. Volt köztük olyan, aki látott valahol színpadon fellépni, és az illető is szokott szerepelni, de csodálta, hogy én olyan lazán tudok a tömeg előtt viselkedni. És miután a könyvben leírtam, hogy én is hányszor félek, mielőtt kiállok emberek elé beszélni, immár másként néz a saját félelmeire is, mielőtt kiáll emberek elé beszélni.

– A könyved abban segít, hogy kevésbé féljünk, vagy hasznosság tekintetében jobban, helyesebben féljünk?
– Utóbbi. Történeteket mesélek a könyvben, emellett pszichológiai szempontból is körbejárom a félelmet. De kiemelném, hogy nem akarok pszichológusi szerepben tetszelegni, hiszen nem vagyok az. Én egy megfigyelő vagyok, aki szintetizálta az elmúlt tizenöt év háborús és békés tapasztalatát, és azoknak az emberi sorsoknak az üzenetét, amelyekkel a munkámnak hála találkoztam. Azt gondolom, hogy a történetekből tud a legtöbb ember támogatást kapni, mert akaratlanul is beleképzeljük magunkat a másik ember helyzetébe és végiggondoljuk, hogy mi hogyan reagálnánk abban a helyzetben, milyen párhuzamok vannak a mi helyzetünk és az ő helyzete között. Mesélek például Nagy Bendegúzról, aki 19 évesen leesett egy fáról, eltört a gerince, azóta kerekesszéket használ. Leírom, hogy az élete legmélyéről, amikor úgy érezte, már minden mindegy, hogyan tudott odáig eljutni, hogy mostanra bejárta a dél-amerikai dzsungelektől kezdve Szudánt, Afganisztánt. Elképesztő srác! De ott van Lukoviczki Réka története is, aki elveszítette a lábát egy autóbalesetben. Gyönyörű, életvidám lány, aki szintén át tudta fordítani a helyzetét, most ő inspirál másokat, hogy miként lehet egy ilyen helyzetből jól kijönni, új kihívásokat találni, és nem elfogadni azokat a korlátokat, amelyeket mások emelnek fölénk. Említhetném az izraeli és a palesztin édesapákat, akik a lányaikat veszítették el egy-egy konfliktusban, s hogy miként voltak képesek ezt a borzasztó helyzetet átfordítani. A bosszú ördögi köre helyett inkább összefogtak, elkezdték járni az iskolákat mindkét oldalon, mert pontosan látják ők is azt, amiről beszélek, hogy az szüli az előítéletet és a gyűlöletet, ha nem ismerjük a másikat. Nagyon sok palesztin kisgyerek az izraeli katonákon kívül soha nem látott még izraeli embert és fordítva. Nagyon sok izraeli gyerek sem találkozott még hús-vér palesztinnal, csak a hírekben látta az öngyilkos merénylőket. A démonizálás így rendkívül jól tud működni. Személyes kapcsolatokon, párbeszéden keresztül lehet leginkább legyőzni az előítéleteket. Sajnos az oktatási rendszer is rásegít az ítélkezésre.

– Arra gondolsz, hogy az a jó, aki első, aki jobban teljesít, aki jobb jegyet kap?
– Pontosan. Már az iskolában megtanítják címkézni a gyerekeket, csapatmunkára nevelés helyett. És ezt a címkézést erősítik a közösségi oldalak és ezt látjuk a magyar politikai vezetés részéről is. Rájátszanak a sztereotípiákra, és a félelmekre apellálva egyre inkább polarizálják a társadalmat. Csakhogy ez rendkívül veszélyes tendenciákat vonz magával.

Alternatív valóságbuborékok nőnek körülöttünk, amelyekben a sok belengetett veszélyfaktor miatt egyre kiszámíthatatlanabbnak éljük meg a világot, ami miatt folyamatosan azt érezzük, hogy meg kell védeni magunkat, ezért egyre vastagabb lesz a fal, ami elválaszt másoktól. Egyre izoláltabbak leszünk, ezzel a kapcsolódás lehetőségét vesszük el magunktól, veszik el tőlünk, holott az ember legalapvetőbb, legősibb igénye, hogy tartozzon valahová.

Számtalan történelmi példa igazolja, hogy az ember bármire képes azért, hogy bekerüljön egy közösségbe, és bármire képes azért, hogy ne kerüljön onnan ki. Ezt igazolják a konformizmus kísérletei, amikor például még egy vonalról sem merjük megmondani, hogy hosszabb a többinél, csak azért, mert a tömeg körülöttünk azt állítja, hogy nem hosszabb. Félünk konfrontálódni, hogy ne nézzenek ki minket, ne lökjenek ki minket. Ez a legalapvetőbb igényünk, a valahová tartozás vágya sérül a félelemmel való manipuláció által. Egyre jobban behúzódunk a csigaházunkba, ezáltal sokkal sérülékenyebbek leszünk lelkileg is.

– Létezik valamiféle ellenszer az ilyen manipulációkra, a gerjesztett félelem leküzdésére?
– A legfontosabb, ahol kezdtük is a beszélgetést, a kritikus gondolkodás. Ne egy forrásból tájékozódjunk, ismerjük meg más emberek véleményét is. Vegyük a fáradtságot és gondoljunk bele, hogy ha mások nem hisznek abban, amiben mi hiszünk, akkor vajon miért gondolják ezt? Legyen már párbeszéd! Ne címkézzünk, ne térfelekben gondolkozzunk! Magunkat se címkézzük fel, másokat se. Fontos lenne ténylegesen beszélgetni, s nem leüvölteni a másik fejét, amiért máshogy gondolkodik. Legyenek érvek, ellenérvek – ennek a hiányát kezdjük el társadalmilag is érezni. Válassz térfelet! A oldal, vagy B oldal...

– Piros sarok, kék sarok...
– Ráadásul minél gyorsabban kell választanod, mert záródnak a zsilipek, s ha nem választasz térfelet, akkor középen, a senki földjén ragadsz. Izolált leszel, kirekesztve a társadalomból. Ez sokakban szül szorongást. Az lenne a helyes út, ha nem engednénk le a zsilipeket, hanem összeengedjük A és B oldalt. Ez energia, ez meló, ami tudatosabb gondolkodást, tudatosabb hírfogyasztást igényel. Nekünk, a média munkatársainak is nagy a felelősségünk abban, hogy mit hogyan tálalunk. Lehet, hogy több kattintásszámot hoz egy szenzációhajhász cím, vagy egy hátborzongató téma csócsálása, de kérdés, mit érünk el vele? Hogy egyre több ember érzi úgy, hogy folyamatosan a körülmények áldozata, hogy képtelen kontrollálni az életét. Hogy akkor egyszerűbb ezt a kontrollt átadni másoknak, és inkább belefáradtan hátradőlni. Pedig, ahogy Bruce Schneier biztonsággal is foglalkozó szakértő megfogalmazta: hír az, ami olyan ritkán történik meg, hogy annak hírértéke van. Az igazán veszélyes és kockázatot jelentő dolgok nem ezek, hanem az annyira hétköznapi, ám az újságokba nem nagyon kerülő témák, mint a családon belüli erőszak, a szív- és érrendszeri betegségek – ez az egyik legnagyobb halálozási kockázat. Mégis, mikor olvasunk arról, hogy valaki meghalt szívelégtelenségben, mert egészségtelenül táplálkozott és sosem mozgott? Pedig pont az ilyen dolgoktól van okunk tartani.

– Aligha fog a média működési logikája megváltozni.
– Igen. Mi magunk viszont meg tudunk változni, abban, hogy miként fogyasztjuk a híreket, hogy mire kattintunk, mit olvasunk el, és egyáltalán: mennyit lógunk az interneten. Mennyire vesszük a fáradtságot, hogy más dolgokra is fordítsunk energiát, mint a borzongató hírek olvasása...

– Gyökössy Endre pszichológus szavai szerint „amire nézek, az vagyok”. Mit gondolsz erről?
– Érdekes megfogalmazás, elgondolkodtató. Ennek kapcsán létezik egy gyakorlat saját befolyásolási köreink feltérképezésére. Két kört rajzolunk, egy nagyobb körbe egy kisebbet. A külső területre kerül az, amire nincs ráhatásunk: időjárás, természeti események, mit beszélnek rólunk a hátunk mögött. A belső körbe kerülnek azok a dolgok, amikre befolyással bírunk: hova utazunk, mit eszünk, kivel barátkozunk, milyen hírekre kattintunk rá. Mindkét halmaz képes félelmeket előidézni bennünk. A kérdés az, hogy melyikre fókuszálunk, melyikre mennyi időt és energiát fordítunk, ugyanis ez határoz meg minket.

Ha folyamatosan a külső körre koncentrálunk, akkor folyamatosan a körülmények áldozatának fogjuk érezni magunka: olyan dolgokra pazarolunk figyelmet, amikre nincsenek ráhatásunk. Ha viszont arra fordítjuk az energiánkat, amire hatni tudunk, akkor képesek leszünk a saját értékrendünk szerint élni. Nem a dolgok határoznak meg minket, hanem az, hogy mi hogyan reagálunk arra az adott eseményre. Ezt a szabadságot soha senki nem veheti el tőlünk.

– Mitől szoktál mostanában félni?
– Nagyon féltem például attól, hogy időben le tudom-e adni a könyv kéziratát. Feszített periódus volt, de hála Istennek, mindent időben sikerült abszolválni. Ide tartozik az is, hogy izgatottságként vagy szorongásként kezelem-e azt a félelmet, hogy milyen lesz a fogadtatása a könyvnek. Ezt a félelmemet tudatosan, a saját könyvem instrukciói alapján megpróbáltam izgatottsággá konvertálni. Igen, összeugrik időnként az ember gyomra, de ez egy pozitív érzés is lehet. Tök jó, hogy van miért izgulnom. Az első visszajelzések alapján sikerült fontos kis ajtókat megnyitni néhány olvasó fejében, s ezért érdemes volt másfél évet beleölnöm ebbe a munkába.

– A tévériporter írónővé vált?
– Nem. Ez is címkézés lenne, hogy tévériporter, tudósító, újságíró, író, vagy félelemszakértő lennék. Én egy kíváncsi ember vagyok, ahogy már említettem is, egy megfigyelő. Olyan ember, aki csomó élethelyzetet átélt, és a megfigyelő pozíciójából próbált összeszedni és egy szálra felfűzni élményeket. Ez a könyv tulajdonképpen egy utazás. Egy utazás velem a különböző élményeimen át, ahol saját magam és más emberek történetének a vizsgálatán keresztül próbálom a félelem szálait kibogozgatni.

– Hogyan tovább – aggódsz-e az ismeretlen jövő miatt?
– Azzal, hogy megszületett ez a könyv, a történet még nem ért véget. Sőt, lehet, hogy csak most kezdődik. Ezért nem tudok erre a kérdésre konkrét választ adni. Izgatottsággal tölt el, hogy merre megy tovább az életem. Szerintem fogok még forgatni, dokumentumfilmeket készíteni, de egyelőre nyakig benne vagyok a könyv megjelenésének sodrásában – próbálom kiélvezni ezt az állapotot. A jelenben szeretnék lenni, nem pedig a jövőn agyalni, vagy a múlton szorongani. Mert ez az egyik legnehezebb kihívás: a jelenben élni.

Beszélgetőtárs: Gégény István