Egy ideje figyelem a keresztény blogokat, kommentáradatokat, és gondolkodóba ejtett az az érzelmi bevonódás és indulat, ami néha ellepi ezeket a felületeket, akárcsak a közbeszédet.

Hogyan lehetséges az, hogy a legtöbben úgy véljük, mi birtokoljuk az igazságot, és az ellentáborban mind tudatlan és szűk látókörű emberek tanyáznak? Hogyan lehetséges, hogy keresztény értékrendű emberek virtuálisan egymást rugdossák, kioktatják, nélkülözve az együttérzést és az alázatos hangnemet?

Legtöbben elköteleződünk egy tábor ideológiája iránt. Vannak megközelítések, amelyek a konzervatív - progresszív ellentétpár szemüvegén keresztül szemlélik a világot, vagy esetleg politikai pártállások mentén formálnak véleményt, vagy egy bizonyos szónok szavait isszák és lélegzik, s ezen keresztül szűrik át az élet minden eseményét. De az igazság megismerése torzul, ha nem tisztogatjuk, javítgatjuk a szűrőinket és nem kérdezünk rá azokra a vélekedésekre, amelyekkel érzelmileg könnyebben azonosulunk.

Mi hiányzik ebből a hozzáállásból? Vajon hol van az igazság és hogyan ismerhetjük meg?

A filozófia hajnalán Szókratész egy olyan bölcsességet fogalmazott meg, amelyet nekünk kommenthuszároknak is érdemes megszívlelnünk:tudni saját nem-tudásunkról. Vagyis az ember minél többet gondolkodik és minél nagyobb tudással rendelkezik, annál inkább ráébred arra, hogy mennyi mindenről nem tud még ezenkívül. A hívő ember számára is komoly kihívás: minél inkább Isten megismerésére törekszünk, annál inkább érezzük, hogy mennyire nem tudjuk Őt beszorítani értelmezésünkbe, fogalmi kereteink közé.

Ahogyan Isten megismeréséhez is elcsendesedésre, kérdésekre, személyes küzdelmekre, önreflexióra és rengeteg imára és teológiai ismeretekre van szükség, úgy a tartalmi vitákhoz is elengedhetetlen a nyitott, alázatos, igazságkereső hozzáállás, töprengés és a szakszerűség.

A filozófia egyik legfontosabb üzenete; gondolkodjunk saját gondolkodásunkon, vonjuk kérdőre meggyőződéseinket, hogy mire alapozzuk őket...

Eljátszhatunk a gondolattal: esetleg lehet, hogy tévedünk és a másiknak van igaza? Ez a szemlélet azért fontos, mert arra ösztönöz, hogy gondolatainkat leválasszuk az identitásunkról, helyezzük nagyító alá őket, így képessé válhatunk a szakszerűbb vizsgálódásra, tárgyilagosságra, nem vesszük személyes sértésnek, ha valaki nem ért velünk egyet, hiszen nem vagyunk azonosak állításainkkal.

És mi van akkor, ha a másiknak van igaza? Hogyan működik a belátásunk?

Ez sajnos nem megy fájdalommentesen, de jó hír, hogy ezáltal növekedhetünk gondolkodásunkban. A másik igaza sokszor fáj, mert arra késztet bennünket, hogy elismerjük tévedéseinket, megengedjük, hogy önmagunkat tökéletlennek tartsuk, viszont ezáltal kezdünk el felelősséget vállalni saját gondolataink alakításáért is.

A keresztény gondolkodásmód egyik alappillére párhuzamba állítható ezzel, hiszen önmagunkat Isten szemszögéből is próbáljuk értelmezni, lelkiismeretünket igazítjuk Istenhez és nem Istent a lelkiismeretünkhöz.

Amikor megtérésről beszélünk, akkor önmagunkat bíráljuk fölül, azt gyakoroljuk, hogy létezik egy jóval nagyobb igazság rajtunk kívül, amit mércének tekintünk. Ezzel egyidejűleg lemondunk saját tökéletességünkbe vetett meggyőződésünkről, lelki frusztrációkat engedünk közel magunkhoz, amikor az önvédő torzításokat lecseréljük a „fájdalmas” belátásra.

Amit ma már tudunk az emberi vélekedésekről, gondolkodásról, az mindenképpen alázatra kell, hogy ösztönözzön bennünket. A gondolkodásunk eleve nyelvbe, fogalmakba ágyazott, tehát az a nyelv, amit használunk, behatárolja, kereteket szab önkifejezésünknek. De ez még a legkisebb „probléma”. Szüleink, barátaink és környezetünk, tovább szűkítik a kereteket, hiszen alapvető gondolkodási sémáinkat a számunkra érzelmileg közel álló személyek jelentősen befolyásolják. Ezen kívül a csoportidentitás is tudattalanul sokszor felülírja a racionalitást, tehát hajlamosak vagyunk a tényekkel szemben inkább azt a vélekedést előnyben részesíteni, amely a közösségbe tartozásunk tudatát erősíti. Fontos tudatosítanunk tehát hogy az, a gondolkodásmód, amellyel rendelkezünk, bizonyos tekintetben ajándék. Gondolataink java része különböző befolyások eredménye, de persze mi is formáltuk valamelyest. Ha valamit jobban értünk, még nem jogosít fel az önteltségre, a kioktató hangnemre, sokkal inkább felelősek vagyunk azért, hogy szolgáljunk vele.

Az igényes gondolkodás és vita első lépése tehát: saját korlátaink, előzetes ítéleteink, meggyőződéseink felismerése, feltárása. Amennyiben rendelkezünk az önreflexió készségével, úgy képesek leszünk értékítéleteink fejlesztésére, csiszolására. Ez a kiindulópont tesz minket együttérzővé – hibázhatunk, sebezhetők vagyunk, ugyanakkor felismerjük, hogy a másik is éppoly sebezhető és szeretetreméltó.

Abban az esetben, ha vélhetően tájékozottabbak vagyunk egyes témákban, fontos végiggondolni azt, hogy milyen motivációkkal szólalunk meg. Az igazság kimondása akkor ér valamit, ha mellé segítő szándék párosul. Ha csak a másik legyőzésére, vagy a csoportidentitásom erősítésére és önmagam fényezésére használom, csak ártok vele.

Mikor érdemes megszólalni és hogyan? Néhány kérdést szeretnék a végére illeszteni, amelyek segíthetnek a mérlegelésben.

Szakértője vagyok-e a témának? Alaposan tájékozódtam-e benne? Keresem-e a másik gondolatában rejlő igazságokat? Keresem-e az együtt gondolkodás lehetőségét? Vannak-e kérdéseim, vagy csak kész válaszokkal rendelkezem? Szeretném-e jobban megismerni az igazságot? Szeretném-e segíteni a másikat, hogy formálja vélekedését? Keresem-e a közösséget a vitapartneremmel, meglátom-e benne a testvéremet, vagy csak a folyamatos kirekesztésén fáradozom?

Asztalos Dániel