A T-Systems és a BKK hírhedt duettje egy félezer éves ostobaságot ismételt meg, amiből az akkori elkövető utódainak is volna mit tanulniuk.
A magyar közvélemény rendkívül hamar megismerkedett a történettel, amelynek egy 18 éves fiatalember és két hatalmas cég a főbb szereplője. Hogy ők mire jutnak egymással, lesz-e végül büntetés azért, amiért normális körülmények között elismerés járna, egyszer majd kiderül. Számos tanulság azonban már most levonható.
Adódik a kérdés: vajon miért kavart ekkora érzelmeket, heves reakciókat egy ilyen ügy? Nyilvánvalóan azért, mert egy 50 forintos, filléres témában önként jelentkező, a jó szándékát írásban is közlő, az adott bejelentés kapcsán nem éppen bűnözőként viselkedő, a legkevésbé sem "ismeretlen tettes" fiatalember esetében úgy járt el a két vállalatóriás és a bűnüldöző hatóság, mintha legalábbis potenciális terroristát fogtak volna. Eközben ugyanezen országban valahogy nem zavarja ugyanezen hatóságokat, hatalmasságokat, hogy milliárdok csúsznak, suhannak, még csak nem is rejtve, sorra vesztik el közpénz jellegüket az adóforintjaink. Ez a mérhetetlen aránytalanság teljesen érthetően verte ki sokaknál a biztosítékot.
A módszer ugyanis azt üzeni: ez a srác egy senki, nem tartozik a "valakik" közé, egyszóval vele bármit meg lehet tenni. Amíg azonban párezer kiválasztott honfitársunk következmények nélkül megtehet bármit, s nem kell aggódniuk, hogy reggel 7-kor elviszik őket rabosítani, él ebben a hazában közel 10 millió hasonló "senki", semmibe vett szavazógép, akiknek egy ilyen övön aluli eljárás amolyan utolsó csepp a pohárban. Vagy legalábbis a nagyon sokadik. A két vezérnek nem a saját vállalatuk iránti bizalmat kellene visszaszerezniük (megbízni a BKK-ban, ez valami vicc?), hanem az általuk ejtett össztársadalmi seb begyógyításán illene fáradozniuk. A lemondásuk például elvárható lépés lenne, ám erre aligha fog sor kerülni.
Nagyon úgy tűnik ráadásul, hogy az igazi elkövető a két gigacég, akik brutális összeg ellenében és jelentős felelősség kíséretében gyakorlatilag egy adathalász, információbiztonságilag elégtelen színvonalú alkalmazással kaput nyitottak a valódi kiberbűnözők számára az ártatlan felhasználók felé. Némi reményt jelent megannyi reménytelenség közepette, hogy legalább vizsgálat indulhat ellenük, amibe persze nem fognak belerokkanni az igazi tettesek.
A probléma közös gyökere a BKK és a T-Systems páros ostobaságában a nyitottság, a párbeszéd hiánya. Merthogy a rést felfedező kamasz teljes levelének üzenete alapján nem vádolható eleve rosszindulattal a két cég menedzsmentje, de valahol a szervezeti útvesztőben elveszett az emberség, a megértés. Helyette bekapcsolt a vészprotokoll, mivel arra jutottak az illetékesek, hogy itt bizony illetéktelen behatolás, orvtámadás történt, "az események elértek egy bizonyos szintet", és inkvizítorokat megszégyenítő tempóval ment is a feljelentés, vádaskodás, rabosítás. Az esetről az a vicc juthat eszünkbe – nem először az utóbbi idő közéleti fordulatai nyomán –, amely a vadnyugat stílusát idézi fel, avagy figurázza ki. Bemegy a kocsmába egy idegen, ismeretlen vándor, akit első reakcióként lelő a helyi menő csávó, majd megkérdezi: ki volt ez és mit akart?
A vadkeleti ártó keménykedés áldásos hatásait pár napja mélyrehatóan élvezi a két cég, és nem kérdés: bőven megérdemlik. Egy visszakérdezés, a jelzés hátterét feltáró érdeklődés hamar tisztázhatta volna a dolgot, így most nem lenne miről beszélnünk.
Egy igazán szomorú fejlemény szerint a T betűsök nem feltétlenül zárkóznak el a párbeszédtől, de egy nagyon hasonló, viszont nyitottan, dialógussal, állásajánlattal indult történetnek bilincs és büntetőeljárás lett a vége.
Az egész szituáció sokaknak ismerős lehet valahonnan. 500 éve ugyanis hasonló defektes kommunikáció zajlott le Luther Márton és kora egyházi vezetői között. Volt ott jó szándéktól duzzogásig minden, csak ugyanúgy a nyitottság, az őszinte párbeszéd hiányzott. A ma már mintegy megkülönböztetésként katolikus jelzővel illetett egyház ráadásul idővel a szakadást nem akaró, helyette megújulásért kiáltó reformátor javaslatainak jelentős részét átvette, beépítette működésébe. Az egyházszakadás ártó hatásait ugyanakkor minden keresztény kénytelen elszenvedni.
Egy olyan állapotban lévő országban, amelyet a tehetséges fiatalok tömegesen hagynak el, különösen ártó egy ilyen rabosítós sztori. Ha a jövő reménységei megerősödnek az ügy kapcsán, hogy kívül tágasabb, normálisabb élet vár rájuk, megérthetjük a döntésüket, és a felelősséget sem lenne etikus az ő nyakukba varrni. De ugyanez igaz korunk egyházi vezetőire és aktív tagjaira is, akik közül néhányan talán nem is értik, mitől ürülnek a templomok, miért fogynak a papok, a hívek. Megannyi visszajelzés szerint ennek az összetett folyamatnak az egyik előidézői maguk a "gyakorló keresztények", a templomba járók, főként az egyházi elöljárók. Ott tartunk ugyanis – jó ideje, hiszen nem ma jutottunk idáig –, hogy ha valaki jobbító szándékkal jelzi észrevételeit, a "majd imádkozom érted" reakciótól az ellenségként kezelésig változatos hatást szokott kiváltani az ilyen építő szándékú megkeresés.
Mit ér egy szervezetnek, ha létszámra, hatásra óriásinak látszik, de lélektelen mechanizmusok járják át a rendszert?
Az ajtók záródnak – halljuk gyakorta közlekedés közben. Bár ott és akkor ez biztonságot jelent, azoknak az ajtóknak időnként ki is kellene nyílniuk. Ha nem olajozzák meg óriási szervezeteink a zsanérokat, a zárszerkezeteket, s nem váltják valóra sokkal aktívabban a nyitott hozzáállást, még azok is elfogyhatnak, odébb állhatnak, akik eddig ott várakoztak a járművek ajtajainál, vagy a templomok kapujában.
Gégény István
(Az illusztrációk a két érintett cég honlapjának nyitóoldaláról származnak)
