Európa a megválaszolatlan kérdések kontinense lett, miközben sok válasza van a címbeli felvetésre. Keresztény-e a magyar kormány? És kik azok a kultúrkeresztények?

A hetvenes évek elején jelent meg Hans Küng Kereszténynek lenni (Christ sein) című, nagy sikert aratott műve, amelynek első kiadása pillanatok alatt elkelt 50 ezer példányban. A hetvenes évek Németországában majdnem mindenki keresztény volt, ami a keresztséget illeti – és felnőtteknél az egyházi adóbefizetést, amit ott az állami adóhatóság kasszíroz. Küng könyvének éppen az volt a titka, hogy ezt az általános, hagyományos kereszténységet a maga egyházi mítoszaival és polgári berendezkedésével lényegében nem tartotta kereszténynek. Nem a megszokott hagyományt, hanem a Bibliát és a modern teológiai gondolkodást állította mércének. A magától értődő keresztény rutin helyett provokatív, rákérdező és prófétai kereszténységet mutatott be.

A “ki a keresztény” kérdésre az egykori, ám újra összeálló keleti blokk országaiban sokféle választ adnak a vallási és a profán világ szereplői. E válaszokban leginkább közös az életfordulókhoz kapcsolódó egyházi rítusok igénylése – keresztelés, házasságkötés és mindenek előtt a temetés. Tartalmi szempontból pedig a nemzeti hagyomány és a nemzeti büszkeség igenlése, továbbá az ezeket fenntartó intézmények támogatása. Ezt a magától értetődőséget Lengyelországtól Romániáig, Ukrajnától Szlovéniáig minden országban megkérdőjelezik, méghozzá belülről, akik ismerik a Bibliát és a teológiát, s felteszik a kérdést: tényleg ez lenne a kereszténység, tényleg igazolható az ilyenfajta kereszténység a szent források alapján?

A napokban az újabban ellenzékinek tűnő Hír TV ismert műsorvezetője, Veiszer Alinda pontosan erre a kérdésre kért választ Horányi Özséb kommunikációkutatótól, a Magyar Pax Romana egyesület egykori elnökétől. Persze, a kérdés nem a magyarországi kereszténység lényegére és állagára vonatkozott, hanem azt akarta hallatni, hogy a magyar kormány nem keresztény, pedig azt állítja magáról, hogy az. Horányi pedig készséggel adta meg a várt vagy elvárt választ, amit alighanem a műsor nézőinek többsége eleve így is gondolt: nem, ez a kormány egyáltalán nem keresztény. Rutin kérdés, rutin válasz, lapozhatnánk, kapcsolhatnánk a következő csatornára. Ám Alinda feltett még egy kérdést: milyen lenne a keresztény kormányzás? Félrenézés, csönd, hosszú szünet, majd a menekültekkel szembeni emberséges bánásmódot kiemelő válasz.

Fontos a kérdés és kínos a csönd. A keresztény értelmiség egyik prominens képviselője elakad, amikor válaszolnia kell arra a kérdésre: ki a keresztény? S éppen ezzel az elakadással válik a kérdés mindannyiunkévá – hívőé és nem hívőé, az elégedett és elégedetlen kormánypártiaké, a bármely pártiaké, a privát vagy publikus életet élőkévé.

Mert a „ki a keresztény” kérdés valójában azt foglalja magába, hogy mi a jó, mi a helyes, ki az igaz ember és milyen a jó társadalom; végső soron tehát azt, hogy mi az emberhez méltó mérce ebben a turbulens korszakban. A kérdések bármelyikére adott rutinválasz van a helyes választól a legmesszebb.

Az értelmiségi, főképpen a keresztény értelmiségi feladatok között az egyik legfontosabb az ésszerű hódolat kultúrájának a képviselése. Értés, az intellektus minden erejével és lehetőségeivel, valamint hódolat a Krisztusban normatíve megnyilatkozott Isten előtt. Az értelmiségi nem azért hisz, mert valami abszurd, vagy valamit nem tud megérteni, hanem azért hisz, hogy valamit még inkább megértsen az ember és a világ titkaiból. A mai keresztény értelmiség legalább négyféle kereszténységet különböztet meg egymástól, melyeknek külön-külön léteznek belső kritériumai, amik alapján bárki önmagát vagy másokat besorolhatja.

Kultúrkereszténynek nevezhetjük a társadalomtörténetben megtalálható keresztény hagyományokat, beleértve az egyházak fontosságára adott pozitív válaszokat, de még inkább azokat a keresztény vívmányokat, amelyekre mai európai (és amerikai) társadalmunk, műveltségünk és művészetünk épít. Az emberi méltóság igenlésétől az élet feltétlen tiszteletén, az improduktív személyek eltartásán keresztül egészen a teremtett világ és a társadalom feltárásával szembeni tabuk lebontásáig. Ez a kereszténység független a személyes hittől és független az egyházi szertartásoktól. Összefoglaló neve annak, amit ma európai kultúrának nevezünk – a politikai opciók és felfogások sokaságával egyetemben. Még az ateista is kultúrkeresztény. E körön kívül a barbárság áll – bármely formájában.
Hitvalló kereszténységnek nevezzük azok életstílusát és megnyilatkozását, akik Jézus Krisztus életmódjának és felfogásának követői és hirdetői. Akik az egyházi közösségek belső, elkötelezett köréhez tartoznak, rendszeresen imádkoznak és szentségekhez járulnak, életvezetésüket az egyház tanításához igyekeznek igazítani és törekednek a krisztusi perspektíváról szavakkal és tettekkel tanúságot tenni – akár alkalmas, akár alkalmatlan. A hitvalló keresztények számára a szegények és elnyomottak melletti kiállás, a velük való szolidaritás jelenti a krisztuskövetés fő csapásirányát.

Politikai kereszténységnek nevezzük a keresztény forrásokra, hagyományokra és intézményekre való hivatkozási rendszert, melynek egyetlen célja a politikai hegemónia megszerzése, valamint a társadalmi diskurzusban a mi és az ők közötti határvonal kereszténységre való hivatkozással történő meghúzása. A politikai kereszténység retorikai forma, melynek képviselői között vannak kultúrkeresztények és hitvalló keresztények is. Utóbbiak megbízhatatlanok, mert a politikai célkitűzések és eszközök közül csak azokat támogatják, amik evangéliumhoz igazodó lelkiismeretükkel szinkronizálható. A politikai kereszténység retorikája elsősorban a kultúrkeresztények számára vonzó, mert annak hatalmi támogatását ígéri, ami számukra az alapvető értékeket jelenti. Ám ha a politikai kereszténység túlmegy bizonyos határokon, a kultúrkeresztények is elfordulnak tőle.

Végül a spirituális kereszténység az egyéni belső harmónia vágyát, a lelki béke megszerzését és ápolását, a lelki sebek gyógyulását jelenti, akár terápiás kereszténységnek is nevezhető. A privát vallásosságnak, a vallási individualizmusnak keresztény formája, amely a lelki békét a keresztény hagyományok, misztikusok, lelki vezetők, épületes írások tanulmányozása révén próbálják megszerezni. A spirituális keresztények nem hitvallók, nem tartják fontosnak, hogy mások is rátaláljanak erre a békére. Kultúrkeresztényként viselkednek, de érzéketlenek a társadalom állagára. A politikai kereszténység pedig vagy nem érdekli őket, vagy csak saját kényelmük kedvéért támogatják, amíg hatalmon van.

Az a társadalmi és kulturális közeg, amelyben a „ki a keresztény” kérdésre sokféle válasz adható, s persze a felsorolt kategóriák helyett mások is lehetnek használhatók, akár alkalmasabbak is, nos, ez a közeg elsősorban a mélyreható és átfogó bizonytalansággal jellemezhető, amelyben egyének és intézmények mindenek fölött biztonságot, védettséget keresnek.

Csak a változás maradandó, új és új belátások és politikai tapasztalatok krízisei sorjáznak egymásra. Nemcsak a múlt történéseinek feldolgozására nincs idő és szellemi kapacitás, hanem a jelen információ-áradata sem kezelhető, még töredéke sem. A bizonytalanság világában a fenyegetettség a közös alapélmény, a bármelyik pillanatban felbukkanó ellenség, a vírus, az idegen, az egyéni és közösségi halál.

Azok sikeresek, akik feledtetni tudják – legalábbis egy időre – ezt az alapélményt, elbódítani politikai és gazdasági megoldásokkal, hézagmentes eszmékkel, egzisztenciális kérdésekre irányuló befelé figyeléssel. Ebben a közegben együtt él a mindenféle keresztény és a mindenféle nem keresztény.

Európa a megválaszolatlan kérdések kontinense lett, miközben sok válasza van arra, hogy „ki a keresztény”. Egyetlen kiút tűnik lehetségesnek: elismerni, beismerni szokott válaszaink lejárt szavatosságát, és nem adni fel a reményt, hogy az európai kultúra legfontosabb forrásaira támaszkodva újraépíthető az élhető társadalom és a szeretetteljes Magyarország.

Máté-Tóth András