Közszereplőként már sokféle véleménnyel, kritikával, jóindulatú és rosszindulatú megjegyzéssel találkoztam, de az elmúlt néhány hétben egy újfajta „élményben” volt részem, pedig csak a lábujjamat dugtam a tengerbe.

Nincs olyan ember, akit mindenki szeret. Aki valamilyen formában megjelenik a nyilvánosság előtt, az óhatatlanul szimpátiát, vagy ellenérzéseket kelt.

Ha például futballmeccset közvetítek, nyilvánvaló, hogy az egyik csapat szurkolójának más lesz a véleménye, mint a másik csapat szurkolójának, ezáltal a kommentátor munkáját, véleményét is másképp ítélik meg. Az egyik fél jó eséllyel azt gondolja, hogy téved a kommentátor (általában nem ez a szó szokott szerepelni a hirtelen indulatból felhasznált szókészletben). Nem egy mérkőzést közvetítettem, amikor az interaktivitásban részt vevő szurkolók kölcsönösen azzal vádoltak meg, hogy a másik csapatnak drukkolok. Azaz mindkettőnek, tehát pártatlan voltam, szemben a nyilvánvalóan elfogult szurkolókkal, akik nem. Mégis az ő indulatuk és annak kifejezési módja jelenik meg egy SMS-ben, kommentben. Ráadásul sokszor arc és név nélkül. Egyre többen telefonnal a kezükben élik az életüket, azonnal írnak, üzennek. Gyorsnak kell lenni, mert egyre gyorsabb a világ, nincs idő a gondolkodásra, még a helyesírás ellenőrzésére sem, reagálni kell mindenre és már megy is a küldés.

Vannak, akik ezt magasabb szintre emelik. Manapság gyakorlatilag bárki kezdhet blogot és bárki létrehozhat egy internetes oldalt, ahol kifejtheti a véleményét. Mindez egyben azt is jelenti, hogy nincs kontroll. Nem kell újságíró iskolát végezni, nem kell betartani az újságírás alapvető szabályait, nincs főnök, egy tapasztalt újságíró, aki javítaná, meghúzná, kontrollálná az írást (ezt a szöveget megjelenés előtt átnézte, gondozta egy szerkesztő – a szerk.).

A látogatottabb internetes oldalakhoz már szerkesztőségek tartoznak. A nagyok működése még több tekintetben hasonlít a klasszikus újságszerkesztőségek működéséhez – az írásokat a szerkesztők, az olvasószerkesztők átnézik megjelenés előtt –, de míg a papíralapú sajtótermékeknél lapzártáig van idő akár többször is átdolgozni egy anyagot, az online hírversenyben az nyer, aki hamarabb publikál, így a gyorsaság olykor felülírja a minőségi követelményeket. Így fordulhat elő, hogy a már megjelent cikket utólag javítják ki. De addig hányan olvasták azt, aminek nem is lett volna szabad megjelennie?

A kisebbeknél a kisebb költségvetésnek pont a szakmai szűrő látja kárát. Ezért olvashatunk olyan információkat, amelyeket nyilvánvalóan nem ellenőriztek le. Így fordulhat elő, hogy olyan írások, blogok is megjelennek, amelyek jól érzékelhetően inkább egyéni, mint szerkesztőségi véleményt formálnak meg, nem egyszer huszonéves, tapasztalatlan, az életről még keveset tudó, de lánglelkű sajtómunkások minősítenek náluknál sokkal komolyabb embereket. Az átlag olvasó nem tudja megkülönböztetni, hogy egy internetes felületen melyik írásnak mi és ki a forrása, saját termék, szemlézett írás, becsatolt „vendég” honlap, külsős, vagy belsős, szakmailag kompetens, vagy csak forradalmi hevületű kezdő újságíró. Nem is olyan régen még arc nélkül, álnéven írtak a bloggerek, de így nem volt tét: következmények nélkül, lesből lehetett tüzelni bárkire. Álnevű arctalanok minősítettek olyanokat, akik nevüket és arcukat adták ahhoz, amit csináltak. Ez mára megváltozott: ott egy fotó és a szerző neve, ami nagyobb kontrollt szült, de még így is sok esetben leginkább egyéni erkölcsi kérdés, egyfajta önszabályozás kérdése, hogy számít-e az újságírói etika, vagy sem.

És ezen a ponton ismét visszajutunk a kommenteléshez, ami a megjelenő írásokkal kapcsolatosan sokszor olyan alacsony színvonalú, trágár és indulatokkal fűtött – álnéven író emberek szidják egymást álnéven (!) –, hogy az elérés szempontjából kontraproduktívvá vált, azaz inkább taszítja, mint vonzza az olvasókat. Ezért a szerkesztőségek erősen moderálják, sőt, sokszor nem is engedik, esetleg átterelik a kapcsolódó Facebook oldalra. Ettől függetlenül ijesztő „diskurzusokat” olvasni még mindig a cikkek alatt.

Ezt az amúgy is nehezen szabályozható, kordában tartható, folyamatosan alakuló kommunikációs világot leginkább politikával lehet végleg kezelhetetlenné, indulatossá, sőt, dühödtté tenni. A politizálás a legszentebb dolgokat is képes beszennyezni. Bármilyen témában azonnal frontvonalak alakulnak ki politikai hovatartozástól függően. Elképesztő indulatok, szavak törnek elő. A médiának amúgy is jelentős manipulációs ereje van, a káoszból pedig nagyon könnyű még nagyobb káoszt csinálni. A kontrollálatlan indulatokat a tudatos zavarkeltés fokozza: mások bemocskolása, a karaktergyilkosság mára tudatosan használt eszközzé vált és mindig találni valakit, aki megírja, amit „meg kell írnia”. Média frontvonalak sorakoznak egymással szemben, és igyekeznek mindenkit besorolni valamelyik oldalra. Ha felmondok a köztévénél, nyilván ellenzéki vagyok. Ha azt mondom, legyen olimpia, nyilván kormánypárti. Na, de egyszerre a kettő?

Ez az az élmény, ami érintettként újdonságként hatott rám. Pedig épp, hogy csak súroltam a politikát. De az eszközök hirtelen keményebbek lettek, a gyerekes szájkaratézást egy interjú letiltása, egy logikátlanul, önmagát is cáfoló, szerzőjét nem megjelölő lejárató cikk íratása váltotta fel, előkerült egy előnytelen fénykép, vagy egy régi, új képaláírással. Az emberiség egyik legnemesebb találmánya – az eredendően háborús tűzszünetet jelentő – olimpia kapcsán kifordított, szándékosan félreértett szavak, belemagyarázott jelentések, összeesküvéselméletek keletkeztek.

Az egyik portál átveszi, kimazsolázza a másik írását, az eredeti üzenet már egy kicsit torzul, a sokadik torzulás után pedig az eredeti jelentés és szándék végképp felismerhetetlenné válik, kinek-kinek szája íze, butasága, vagy rosszindulata szerint, politikai érdekeinek megfelelően. Egy esetleg(?) egyeseket(?) sértő(?) szó miatti elnézéskérésből így lesz az, hogy tulajdonképpen maga a miniszterelnök helyett kértem bocsánatot. Ijesztő világ.

A televíziózás és a média más szereplői sem kivételek, de a legnagyobb káosz természeténél fogva, időbeli, térbeli és terjedelmi szabadsága miatt az online sajtóban van.

Ehhez képest az, hogy egy síbalesetet követően eltört a kulcscsontom, meg kellett operálni, emiatt felkötött karral kellett műsort vezetnem, ám az egyik magazin egy „közeli ismerősömre” hivatkozva azt írta meg, hogy eltört a lábam és járógipszben vezetem a Maradj talpon!-t, már tényleg csak ártatlan, nevetni való szakmai alkalmatlanság.

De komolyan kérdezem: meddig gyorsul még a világ? Honnan ez a rengeteg indulat? Hova jut így a sajtó? Hogyan lehetne megvédeni az igazi újságírókat a firkászoktól és a tudatosan manipuláló, érdekeket kiszolgáló bértollnokoktól? Hogyan lehetne megvédeni az olvasókat? Hogyan lehetne eljutni a kommentelésben a pocskondiázástól a párbeszédig? Ugye, létezik szólás és szabadság indulat nélkül?

Gundel Takács Gábor