Létezik a katolikus hívőknek egy furcsa altípusa. Sőt, megannyi hívő évekig kénytelen átélni ezt a szerepkört. Egyikük nem tartotta tovább magában tragikomikus tapasztalatait.

Csilingelés, néma csend.

Gyerek (2,5 éves, az újságos asztal alatt ülve, egy ott található csavart elmélyülten vizsgálva): Anya, pisilnem kell!

Anya (32 éves, illedelmesen az asztal mellett térdelve, suttogva): Pszt, mindjárt…

Gyerek (lelkesen): Bepisiltem.

Anya (popsitörlővel sietve törölgeti a többszáz éves márványpadlót, körül sem nézve): Pszt, mindjárt…

Gyerek (egyre hangosabban, mert érzi, hogy valami nagyon rossz történt): Pisis mindenem! Bocsánat! Bocsánat!

Anya (gyerekkel a kézben, lehajtott fejjel, kacagógörcsét visszatartva) jobbra el

Csilingelés.

Nem egy autoriter arisztokrata családban felnőtt gyermek szobatisztaságért eltűrt szenvedéseit mutatja be ez a kis jelenet, hanem az utolsó miselátogatásunkat egy patinás templomban, amelyet nagyon szerettünk korábban, igényes prédikációi és közelsége miatt. Ez a látogatás pont úrfelmutatáskor ért véget, és valószínűleg nemcsak mi nem tudtuk az oltáron megtestesülő Jézus misztériumát átélni, hanem a körülöttünk térdelő idősebb hívők sem. Én pisifoltot törölgettem, a férjem a babakocsit szuszakolta ki a műemlék faajtón (leng, és utána karnyújtásnyira van súlyos, veretes társa, nyammm), majd húsz percet töltöttünk a gyermek átöltöztetésével (volt nálam csereruha, cserecipő, fertőtlenítő kendő, hiszen szobatisztaságra szoktató, felkészült anyuka vagyok), illetve a gyermek megnyugtatásával, hiszen ő nem tett semmi rosszat. Mert senki nem tett semmi rosszat, ugye?

Adva van egy gyerekes (!) katolikus házaspár, távol a nagyszülőktől később közelebb költözve a nem hívő nagyszülőkhöz, akik tudnak jobb vasárnapi programot maguknak a gyerekvigyázásnál. Nos, ők hitüket gyakorolva, nem mellesleg házasságkötésükkor és a gyermekük keresztelésekor tett ígéreteiket betartani igyekezvén minden vasárnap misét szeretnének látogatni. Szerencsések, mert városban laknak, sok mise közül választhatnak (a plébániai kötődést hagyjuk, az egy másik poszt témája lehetne). A gyermek születésétől fogva ez átalakul misezsonglőrködéssé.

A misezsonglőrködés fázisai a következők:

Első fázis: A mise időpontjával való zsonglőrködés. Szoptatáshoz, majd alváshoz igazítva. Mikor tud anya elslisszanni misére nagyobb sírás-rívás nélkül? Fél évig tart általában ez a szakasz, utána megjelenik az igény, hogy a házaspár EGYÜTT szeretne szellemi táplálékhoz jutni, el vannak kapatva és még szerelmesek, ugyanis.

Második fázis: A gyermek alvásával való zsonglőrködés. A cél, hogy a gyermek a mise egy részét, esetleg az egészet átaludja. Ezért előtte extenzív séta, bealtatás a taktika. Előnyben részesülnek a kiesebb vidékeken lévő, lehetőleg üvegajtós templomok, ahol a gyermeket akár kint is lehet hagyni, ameddig alszik (nem szentelek külön bekezdést a templomajtókon babakocsival való bejutás trükkjeinek, de minden tiszteletem kerekesszékes hívőtársainké). A maradék rész kibekkelése ölben tartva a gyermeket. Kulcs, mobiltelefon, pici könyvecskék külön, NEM ZÖRGŐS szatyorban mellettünk.

Harmadik fázis: „Mocorgós misén” a többiek között elvegyülés. A gyermek megtanult járni, vagy (örökmozgó fiunk) mászni. Nem ül el csendben sehol az égvilágon, a templom sem kivétel. Sőt, mi több! Izgalmas helyek tárháza a tornyos épület, listázok is párat: kukucskálós zugok (gyóntatószék), csupa meghódítandó személy szuper csillogó táskákkal (hívőtársak hatvan felett), kapcsolók (gitáros misén a keverőpult, kósza ventillátorok), hintázó kötelek (például csengő alkatrésze a sekrestyeajtónál) és az örök elérhetetlen rojtos (!) asztalterítő, amiért érdemes versenyt futni a szülővel az oltár felé. Ez egy átlagos katolikus misén egyszerűen vállalhatatlan. A mocorgós misék közönsége és szervezői támogatók, de ugyanúgy csendet várnak el. Vagyis esetünkben nem mocorgást. A sétálgatás közben folytatott nyugodt szemlélődés belefér (haha, ilyen gyerek csak azért van, hogy a többi 99 szülőt frusztrálja). A mocorgós mise ugyanis arra való, hogy a gyermek megismerkedjen a liturgiával, csupán minimális engedményekre van lehetőség, de hosszra ugyanúgy megterhelő, közben az érvényes mise minimális feltételeinek is meg kell felelni. Szerencsés esetben a prédikáció tényleg a gyerekek nyelvén zajlik, míg a szülőknek is tartogat mondanivalót, ám mi kevés szerencsés esettel találkoztunk az elmúlt hat év során. Nálunk a mocorgós mise egyetlen, de óriási előnye csupán annyi, hogy a gyerek ilyen környezetben mások számára talán kevésbé zavaróan fedezi fel a világot, mint egy gyermekhez nem szokott közegben.

Negyedik fázis: Az udvarias, csendes végigunatkozás időszaka, ez a misezsonglőr-pályafutás végfázisa, de személyes tapasztalat híján csak legendákból ismerem. Iskolás korra érhető el, eleinte még tárgyi segítséggel (könyv, színező, póni, gumikerekes autó). Csupán egy dolog nyugtalanít ezzel kapcsolatban: tényleg ez lenne az elérendő cél?

A kisgyerekes misére járás, tudom, rétegprobléma és akkor is időszakos, bár esetünkben ez 12 évig fog elhúzódni... Vagyis még jó pár évig fogunk zsonglőrködni az élethelyzetünkből adódó elvárásoknak való megfeleléssel. Vallásos nevelést próbálunk biztosítani, ennek keretében vasárnap misét látogatunk, eközben próbálunk a többiek számára nem zavaróak lenni, a gyermekeinkben a miselátogatást nem rémes élményként rögzíteni, és, ad absurdum, némi lelki táplálékot magunkhoz venni. Valljuk be: néha keményen az árral szemben úszunk, gyakran még a „gyerekmisék” sem alkalmazkodnak a különböző korú gyerekek eltérő igényeihez.

Mi lenne a megoldás? Külön fűtött helyiség, játékokkal, szoptatós fotelekkel kihangosított misével? Akadálymentesített templomok? Pelenkázó a női és a férfi vécében is (ha biztosított oda egyáltalán a szimpla bejutás)? Játszótér a templomkertben? Pedagógiailag igényesen képzett papok és lelkipásztori segítők? Rugalmas hangszigetelt buborék a fiamnak, arctorzítóval, hogy ne látszódjon rajta, hogy milyen cuki, ha fel akarja magára hívni a figyelmet?

Vagy a kedvenc idős lelkipásztorunk - csiszolatlan gyémánt a papi rendben -, aki főként idős hívekkel teli kápolnában misézik. Ő a múlt heti misét így fejezte be az áldás előtt: "Nos, én öregszem, már nyugdíjat is kapok (helyeslő rötyögés a székek felől). A mozgásigényem kisebb, mint a kisgyerekeké itt, bár nem mindig volt ez így (nosztalgikus rötyögés a padok felől). Azt hiszem, akkor leszek igazán öreg, ha zavarni fognak a gyerekek (riadt pillantás tőlem és a másik gyermek anyukájától). De igazán örülök, hogy kedves híveim ilyen türelmesek a kicsikkel. Jó ezt látni nekem! Maradjunk ilyenek, és ők is előbb-utóbb megtanulják a templomi viselkedést!”

Ámen!

Zsó