A katolikus teológusnő nevével akkor találkoztam először, amikor a Keleti pályaudvaron kettévált előtte a népvándorlók tengere. Később szókimondóan vallott egy lapnak a katolikus egyházi vezetés laikusok véleményével szembeni érdektelenségéről, így bőven akadt miről beszélgetnünk.

– Hamar elárasztotta a közösségi oldalakat a vasutas történeted, még cikk formájában is utánközölték az élménybeszámolódat. Hogyan élted meg a hirtelen jött népszerűséget?
– Fel sem merült bennem, hogy ennyire fel fogják kapni az emberek ezt a történetet. Igazából a barátaimmal szerettem volna megosztani egy élményt, ami engem mélyen megérintett. Végül valóban sokakhoz eljutott, a saját facebook oldalamon és kb. 6-7 blogon összesen mintegy 75-80 ezer kedvelés és megosztás, egy szépirodalmi folyóirat általi publikáció mutatta, hogy ez az egyszerű kis írás mennyire meg tudta szólítani az embereket. Sőt, egy blog saját kezdeményezésként lefordította angolra, ezt követően több angol nyelvű blogon is megjelent. Miután átéltem a pályaudvaros jelenetet, ahogy utaztam Budapestről Bécsbe, végig ott volt bennem, hogy ezt az egészet le kell írnom. Elsősorban azért, mert fájdalmas volt, amit átéltem, és muszáj volt valamit kezdenem ezzel az érzéssel. Érzékeny művész-lélek él bennem, aki jár a világban, és a dolgok, amikkel találkozik, nem hagyják közömbösen. Ilyenkor muszáj tenni valamit, mondjuk írni, az érzéseket beleönteni az alkotásba és valahogy hinni abban, hogy az üzenet átmegy, másokat is megérint. Ez a történet nem rólam szólt, hanem az emberségről. Reméltem, hogy mások is értik ezt, de arra álmomban sem gondoltam, hogy ennyien odafigyelnek majd a szavaimra. Kicsit olyan volt, mintha ez a poszt önálló életre kelne, teret adva ahhoz, hogy sok ezren kimondják rajta keresztül: tudjuk milyen nehéz korban élünk, tudjuk milyen kilátástalannak tűnnek a problémáink, de mégis az emberségre szavazunk. Így ez a kis történet az ő történetükké vált, róluk szólt, róluk mondott el valami fontosat. De mi is történt? A pályaudvaron nem volt semmi információ a hivatalos szervek részéről arra vonatkozóan, hogy mi történik, teljesen értetlenül álltam, esélytelennek tűnt a bécsi vonatom elérése, hiszen köztem és a vonat között ott állt egy rendőrségi kordon, előtte pedig több száz menekült. Ráadásul bőrönd, laptop volt nálam, tehát tényleg lehetetlennek látszott áthatolni a tömegen. A menekültek viszont észrevették a szorult helyzetemet, és igazán bibliai módon kettévált az embertenger előttem. Bátorítottak, mosolyogtak rám, egyszerű angol szavakkal biztattak, hogy menjek csak előre, ők próbálnak helyet adni nekem. Ami szinte lehetetlen volt, hiszen olyan sűrű volt a tömeg, gyerekek ültek fáradtan, elcsigázottan a kövön. Majd egy magas férfi, aki mindent jól látott, elkezdett kiabálni a többieknek. Nagyon meglepődtem, mert magyarul kiáltott, igaz, csak egyetlen szót, az is csak annyi volt, hogy „magyar”. A társai ekkor még jobban figyeltek, még inkább próbáltak félrehúzódni az utamból, ezáltal sikerült hamar átjutnom a tömegen. Aztán ott ültem a vonaton, ami szinte teljesen üres volt, bár mindenhol ki volt írva, hogy foglalt. A menekültek valószínűleg megvették a jegyet, de nem szállhattak fel „vágyaik vonatára”, én viszont igen. Ilyen körülmények között jutottam el a munkahelyemre, Bécsbe, közben a lelkem mélyén szinte zokogtam. Mert nem tudtam elfelejteni azoknak a gyerekeknek az arcát, akik ott feküdtek a vágányok között a földön, éppen ébredeztek a hajnali órában, néhányan játszani próbáltak közülük, a nőket, szorongással a szemükben, egy tolókocsis öregasszonyt, aki mozdulni is alig bírt – el sem tudtam képzelni, miként jutott el idáig – és a meglett, életerős férfiakat, a tehetetlenség fájdalmával az arcukon. Rengeteg hozzászólás érkezett a bejegyzésemhez, de a számtalan hálálkodó köszönet mellett olyan fröcsögő gyűlöletáradatot indított el sokakban ez a kis érzelmes történet, ami megdöbbentett.

Sokan kitalációnak, mesének bélyegezték a leírtakat, vagy fizetett hangulatkeltésnek. A durvább hozzászólások judeo-bolsevista bérencnek tituláltak, mások pedig a muszlim invázió és terrorizmus beépített ügynökének. Én pedig csak azon gondolkodtam, vajon honnan ez a rengeteg félelem és gyűlölet? Vajon mit lehetne tenni, hogy az emberek ne féljenek ennyire? Vajon megtalálhatjuk-e valahogyan a remény szavait?

– Talán azért is lehetett elsöprő erejű a történeted, mert olyasmiről számoltál be, ami szöges ellentétben állt a hivatalos kormányzati kommunikációval. Őrjöngő vademberek helyett empatikus, kedves menekültek szerepelnek az írásodban.
– Sok olyan visszajelzést kaptam, miszerint az élménybeszámolóm megváltoztatta az illetők gondolkodását. Sokan írták nekem azt, hogy egyszerűen nem tudják már, mit gondoljanak, nem tudják, mit érezzenek, akkora nagy a káosz, olyan erős a gyűlöletkeltés mindenféle fórumok által. Ők nem akarják gyűlölni ezeket a szerencsétlen bajbajutott embereket, hiszen akár ők is kerülhetnének ilyen helyzetbe. Az emberség szavait köszönték meg nekem – azt írták sokan, hogy a rengeteg kedvelést és megosztást látva végre kicsit újból jó volt magyarnak lenni.

– Áttérve az interjúdra, amiben elég kemény szavakkal kritizálod a hazai egyházi vezetést, úgy tűnik, mintha éles határvonal húzódna a magyar és az osztrák szemlélet között.
– 2002 óta részben Bécsben, részben pedig Budapesten élek, kint is doktoráltam. Mivel itthon nem volt lehetőségem arra, hogy a szakmámban érdemi munkát végezzek, ezért kint is maradtam dolgozni. Valóban úgy érzem, két világ között járok, amikor munkába indulok Budapestről, vagy hazafelé tartok. Amikor kint arról mesélek, hogy mi minden történik idehaza, szinte el sem hiszik, de fordítva is ez a helyzet. Hatalmas különbség van a két ország közéleti, politikai és egyházi felfogása között, ami nyilván össze is függ egymással, hiszen az egyház mindig az adott társadalmi közegből táplálkozik. Jóllehet néha – különösen prófétai időkben – az egyház egyfajta kontraszttársadalommá válik, megpróbál ellenpólust képezni (például a kommunizmus éveiben Lengyelországban). Ausztriához képest a gondolkodásbeli különbség teológia kérdésekben és egyházi vonalon nem hogy csökkent volna az elmúlt tíz esztendőben, inkább nőtt. Jóllehet, a rendszerváltás után megjelent a nyitottabb szemléletű teológia, de ezt az új évezredtől kezdve szinte teljesen kiszorította a konzervatív, néha már reakciós szemlélet. Így mielőtt az egyház 40 éves Csipkerózsika-álmából felébredve új lendülettel frissebbé és modernebbé válhatott volna, már vissza is rendeződött minden, a valódi megújulás elmaradt. A menekültkérdéshez visszatérve: fontos tudni, hogy Schönborn bíboros 1945-ben menekültként érkezett Csehországból Ausztriába, így személyes érintettsége miatt is nagyon érzékenyen gondolkodik ebben az aktuális kérdésben. Ahogy érzékelhetően fokozódott a helyzet, több mint 10 ezer levelet írt, befogadásra buzdítva minden egyházi intézményt és plébánost. Az volt a lényegi felismerése, hogy valami konkrétat kell tenni mielőbb. Azóta egyértelműen látható, hogy nőtt az egyház hitelessége, még a szekulárisan gondolkodók körében is. Magyarországon éppen ennek az ellenkezőjét érzékelem. Igazából nem is értem, mi történik idehaza. Félelemkeltés zajlik, a társadalmi gyűlöletspirál megszakításában az egyház fontos szerepet játszhatna. Természetesen nem gondolom, hogy a keresztény egyházaknak kellene megoldaniuk a helyzetet, de most igazán itt a lehetőség legalább szimbolikus értelemben és mértékben tanúskodni az irgalmasságról.

– Maga a megszólalásod szerinted szerencsés volt? Érkeznek például reakciók, miszerint szinkretista lennél, nem tudod, mi az a felszabadítás teológiája...
– A HVG-ben megjelent szöveg csupán egy részlete a Mutatkozó Arcok blogban publikált eredeti interjúnak, amit Bendl Verának adtam. Ő gondolta úgy, hogy annyira fontosak a gondolataim, hogy inkább egy olyan helyre vinné el, ahol nagyobb nyilvánosságot kaphat. Én jobboldali, keresztény szemléletű sajtót javasoltam, hiszen a témák nagy része teológiai jellegű. Végül a HVG-ben jelentek meg az interjú politikailag releváns részei, amik így, a teljes megszólalásom kontextusából kiemelve intenzívebben hatnak, mint az egész beszélgetést olvasva. Azért mondtam igent erre a publikációra, mert így nagy felületen sokakhoz eljutott az üzenet. Betartom azt az alapszabályt, hogy kommenteket olvasni tilos, így azokról a véleményekről tudok, amiket ennél személyesebb formában juttatnak el hozzám. Magam sem hittem, hogy rengeteg olyan keresztény ember van Magyarországon, aki progresszíven gondolkodik – annyi üzenetet, megkeresést kapok, hogy elképesztő. Rengeteg hála, kedves szó, köszönet érkezik, sőt, még imádkoznak is értem. És szintén nagyon klassz, hogy az a nyelv, amit beszélek és az a gondolkodásmód, ahogy én a világról gondolkodom, nagyon sok szekulárisan gondolkodó embert is megszólít; becsülik, értékelik, valódi párbeszédben vagyunk. Bizonyos társadalmi ügyekben együtt is tudunk munkálkodni, főként, ha az emberi méltóságról és a társadalmi igazságosság kérdéseiről van szó. Ami a kritikákat illeti: miért lennék szinkretista? Nagy nyitottsággal, tisztelettel fordulok más vallások felé, a párbeszéd szándékával, de ezek tanait nem keverem össze a saját vallásom tanításával. Az valóban szinkretizmus lenne. Az Ószövetség kutatójaként nagyon fontosnak tartom a zsidó-keresztény párbeszédet. Az iszlámmal való párbeszéd pedig megkerülhetetlenné vált, napjainkra biztonságpolitikai kérdéssé nőtte ki magát. Az is érdekes jelenség, hogy itthon Ferenc pápát szinte tilos összekötni a felszabadítás teológiájával. Persze magáról a felszabadítás teológiájáról is keveset tudnak az emberek, leegyszerűsítve összemossák a marxizmussal, és mint ilyen, azonnal vörös posztó lesz a szemükben. A bécsi teológián rengeteg felszabadítás teológiáját képviselő professzor tanít, szép számmal vannak ilyen kutatóműhelyek, egymást érik a konferenciák. Ezeken a fórumokon mindig is nagyon lelkesen vettem részt, így ismerhettem meg személyesen Ferenc pápa egykori tanárát, lelki mesterét, az argentin Juan Carlos Scannone-t. Többször is meghívtuk Bécsbe az elmúlt évekbe, ő az argentin felszabadítás teológia és filozófia egyik alapító atyja, mind a mai napig Ferenc pápa fontos tanácsosa. Fantasztikus volt látni és hallani ezt az embert és megérteni, hogy miről is szól ténylegesen a felszabadítás teológiája. Ahogy Ferenc pápa mondja: „egy szegény egyházat szeretnék, a szegények egyházát szeretném”, amiben senki nem kirekesztett vagy másodrangú, hanem testvér. Ahol mindenki otthonra talál. Nos, ezen a ponton én magam is a felszabadítás teológiájának képviselője vagyok.

– Ha ezzel a kijelentéseddel még nem, akkor sok olvasómnál azzal fogod elvágni magad, hogy részt vettél a Pride felvonuláson. Miért mentél el oda?
– Elvágni magam? Nem igazán érdekel az elismertség, vagy hogy elfogadja bárki is, amit teszek. Ez lényegtelen dolog. Az számít, hogy soha ne féljek megtenni azt, amit fontosnak és igaznak vélek. Amúgy egy személyes élmény volt a döntésem alapja. A Szimpozium Egyesület – ez egy LMBTQ szervezet – meghívására tartottam előadást épp a felszabadítás teológiája kapcsán, és a program végén sokáig együtt maradtunk még kötetlen beszélgetésre. Azt tapasztaltam, hogy rendkívüli érdeklődéssel hallgatták a szavaimat, könnyen megtaláltuk a közös hangot, így, hamar megnyíltak a résztvevők. Komoly, mély dolgokról is tudtunk beszélgetni.

Néha úgy érzékelem az egyház és melegek kapcsolatát, mintha Jézusnak nem lenne üzenete hozzájuk, mintha csak azokhoz akarna szólni, akik pont úgy élnek, ahogy az egyház szerint egy hívőnek élnie kell. De vajon Jézus is ezt gondolná, vagy ezt csak mi gondoljuk? Az este folyamán odajött hozzám egy fiatal, és őszintén megkérdezte: te is meleg vagy? Mondtam neki, hogy 15 éve boldog házasságban élek, átlagos heteró vagyok. Majd visszakérdeztem, hogy mégis hogy merült fel benne a kérdés. Hát azért, mert nem utálsz minket, pedig katolikus vagy, ráadásul teológus – hangzott a válasz.

Na, ez is hasonló megérintettség-élmény volt, mint amit a pályaudvaron átéltem. Jelen voltam, hallottam és érzékeltem ezeket az embereket, s hagytam, hogy megsebezzen a fájdalmuk. Maradhattam volna érzéketlen, de nem akartam elfordítani az arcomat, mert érző ember vagyok. Valahonnan innen indult el bennem a gondolat, hogy ki akarom fejezni a szolidaritásomat velük. Végül elhatároztam, hogy idén részt veszek a Pride-on. Korábban is akartam, de a férjem nagyon félt, hogy engem is megvernek. Idén viszont képtelen voltam nem elmenni, de egyáltalán nem akartam nagy dobra verni a dolgot, észrevétlenül szerettem volna jelen lenni. Nem azért, mert magamat féltettem attól, hogy majd megköveznek, hanem azért, mert magamutogatásnak tűnhet. Az igazán fontos dolgok az életben észrevétlenek... Viszont megláttak az ismerőseim, lefotóztak, kiposztolták, elterjedt a híre. Ezek után tudatosan felvállaltam a jelenlétemet, mint a szolidaritás egy fontos gesztusát, nemcsak magánemberként, hanem katolikus teológusként. A Pride óta, valamint azóta, hogy a Facebookon és egyéb helyeken gyakran nyilvánosan „politikai-teologizálok”, sokkal többen észreveszik, amit mondok és teszek. Sokan követnek, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint én, csak nem merik a gondolataikat nyilvánosan felvállalni. Talán az a közös nevezője ennek a körnek, hogy a katolikus egyházban otthont, testvéri közösséget keresnek, de ezt sajnos nem igazán találják meg benne.

– Abban a bizonyos interjúban szerepel olyan kijelentésed, amire tudnék ellenpéldát hozni, például igenis léteznek jól működő katolikus közösségek Magyarországon. Árnyalható-e azért szerinted az összkép?
– Sok tekintetben árnyalható, amit elmondtam. Ami nem árnyalható, az a Családszinódushoz kapcsolódó kérdőív esete. Az interjú címválasztása is erre utal. A pápa határozott kérése volt, hogy a híveket is kérdezzék meg, a magyar katolikus egyház viszont ezt nem tette meg, kizárt bennünket a válaszadás lehetőségéből, helyette "szakértők" véleményét kérték ki. Ezzel szemben például Ausztriában az összes egyházmegye honlapján online kitölthető volt a kérdőív, a beérkezett 34 ezer válasz kiértékelését is transzparenssé tették. Pontosan látszik, hogy az egyes kérdésekben – egyházmegyei lebontásban és országosan – milyen eredmények születtek. Ez most is bárki által elérhető.

– Hogyan tovább, magyar teológusnő?
– Ferenc pápa kifejezett szándéka, hogy reformokat indukáljon az egyházban. Nem szeretne centralista egyházvezetést folytatni, helyette abban hisz, hogy az egyházaknak a helyi sajátosságaiknak megfelelően kell megújulniuk, ebben pedig óriási feladat vár a helyi püspökökre. De nem csupán rájuk, hanem a laikus hívőkre is, nélkülük ugyanis a megújulás nem fog menni. Amikor tehát a hívek – akárcsak én – arról gondolkodnak, hogy vajon mit tudnának tenni, akkor ezt a pápa akaratával összhangban teszik. A gondolkodásba pedig bele kell, hogy férjen a konstruktív kritika, a problémák őszinte kimondása is. Ehhez nagyon nem vagyunk hozzászokva. Teológusként azt a nyelvet keresem, amit a mai ember beszél, és jó érzés, hogy olyan helyekre is meghívnak, ott is beszélhetünk akár Istenről, akár az élet vagy a társadalom dolgairól, ahova nagyon kevés pap jut el. Az embereknek óriási igényük van a spiritualitásra, néha a templom falain kívül még nagyobb és emésztőbb ez a vágy, mint odabent. Ezért boldog vagyok, amikor köztük lehetek és adhatok nekik bármit is: megértést, elfogadást, néha talán reményt is az élet kegyetlen sebeire. Hiszem, hogy az Egyház küldetése, így az az enyém is bizonyosan az irgalom gyakorlása. Meg is teszek mindent, hogy ezt megjelenítsem a világban, akárhol járok. Akkor is, ha mindez néha botrányos, mert a szeretet tényleg az – persze csak akkor, ha mentes minden trivialitástól.

Beszélgetőtárs: Gégény István