A nemzetközi sportverseny idején fogalmaztam meg magamnak, hogy mi, magyarok megváltoztunk.

Nem is volt olyan rég – nagyjából 20-25 éve –, amikor még téma volt, hogy mi, magyarok csak az első helyet, csak az aranyérmet becsüljük meg, a második helyezett már vesztes. Tudjuk, hogy kik az olimpiai bajnokaink, de nem tudjuk, kik az ezüstérmesek. Egy olimpiai bajnokunk mesélte, hogy a '90-es évek elején, amikor egy világversenyen csak két ezüstöt nyert, a „kertek alatt” kellett hazajönnie, mert szétszedte a sajtó.

Mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Sokkal inkább a képességekhez és a lehetőségekhez mért teljesítményt értékeljük, azt, hogy ki az, aki legyőzi önmagát. És ebben sokat köszönhetünk a sportnak. Remek bizonyíték a vizes világbajnokság. Nem örülünk, amikor a női vízilabda válogatott nem jut a legjobb négy közé, mert a tudásuk alapján ott lett volna a helyük, de tudunk örülni annak, hogy végül az 5. helyet megszerezték. Annak is tudunk örülni, hogy a 15 éves Késely Ajna 8. a világon 1500 méteres gyorsúszásban. Megtapsoljuk az első előfutam legutolsó úszóját, mert tudjuk, hogy aki egy szegény afrikai országból jött, annak ez a teljesítmény. Amikor 2009-ben hosszú évtizedek után újra a világbajnokság főcsoportjában játszott a magyar jégkorong válogatott, több ezer magyar szurkoló érkezett a Kanada-Magyarország világbajnoki találkozóra Zürichbe.

A kanadaiak 9:0-ra nyertek, ám a magyar szurkolók a mérkőzés elejétől a végéig buzdították a fiúkat. Tudták, hogy a magyar csapat számára nem a győzelem a cél Kanada ellen, azt ünnepelték, hogy kivívták arra a jogot, hogy egy világbajnokságon a világ legjobbjaival játszhatnak.

A meccs lefújása után még fél óra múlva is felállva ünnepelték a magyar hokisokat a szurkolók, és követelték, hogy jöjjenek vissza a jégre, amit meg is tettek. – Ilyent még életemben nem láttam – nyilatkozta az egyik legjobb kanadai, Shea Weber. – Csodálatos volt, ilyent még az NHL-ben sem lehet látni.

A rendszerváltás után kinyílt körülöttünk a világ, ezáltal egyre inkább el tudjuk magunkat helyezni benne. Tudjuk, hogy kicsi ország kicsi nemzete vagyunk, és tudjuk, hogy mik a korlátaink. Persze, vitatkozunk, meg tudjuk-e csinálni a vizes vébét – meg tudtuk –, meg tudunk-e rendezni egy olimpiát. Vajon kiderül-e valaha?

Keressük önmagunkat. Keressük a saját identitásunkat. Keressük a helyünket a világban, amelyik szláv, germán és latin körülöttünk, valójában nem vagyunk senki testvérei, vagy rokonai sem. De hogy megtaláljuk a helyünket, önmagunkkal kell először kibékülnünk.

„Aki ugrál, büszke magyar” – és ugrálunk. Együtt menetelünk Marseille utcáin boldogan egy focimeccs miatt. Együtt kiabáljuk a pekingi olimpián egy kézilabda mérkőzésre tartva, hogy „nincsen jegyünk, mégis megyünk!”

Önmagunkat, a saját önbizalmunkat keressük, a hitet, hogy mi is vagyunk valakik a nagyvilágban. Azt, hogy nem lehet igaz, hogy örök vesztesek vagyunk. Aki pedig nem akar vesztes lenni, az megbecsüli a kis győzelmeket is. Megbecsüli azt, ha valaki odaáll és megpróbálja legyőzni önmagát. Ezért szurkolunk olyan önfeledten, ezért remegnek meg a falak már akkor is, amikor egy magyar úszó bevonul reggel az előfutamra. Mert már az is óriási munka eredménye, hogy egyáltalán bevonulhasson. Az arénákban értjük meg azt is, hogy mi, akik hajlamosak vagyunk ketten három irányba húzni, a lelátón együtt vagyunk, egyek vagyunk és ez fantasztikusan jó, erőt adó érzés. És az este végén nemcsak egy élménnyel leszünk gazdagabbak.

Kicsivel többet tudunk arról is, hogy kik vagyunk mi, magyarok. És ha ezt a tudást elvisszük magunkkal a hétköznapjainkba, akkor minden versenyen győztesek lehetünk.

Gundel Takács Gábor

(Képek forrása: MTI)

A SZEMlélek rovatvezetőjének tucatnyi további írása IDE KATTINTVA érhető el.