Vajon él-e még bennem a remény, ami dacol azzal, ami körbevesz? Máté-Tóth András ünnepváró lelki túlélőtúrára hív.
Most sötét van. Ránk borította leplét a fénytelenség. Riasztó. Nem vagyok nyugodt. Nem lehetek nyugodt. Honnan ez a feketeség? Talán a lelkemben összegyűlt kátrányból, talán a keserves tépődéseim fekete füstje? Talán a gyűlölet, amiben füröszt a világ? Hová lett a fény, a mindent bevilágító, a hazatérőnek utat mutató?
Most sötét van. A tényekbe ütközöm botorkálásomban. Már kék és zöld vagyok, de a kijáratot nem lelem. Labirintus az élet, körbe járok, tapogatva, egyre jobban szorongva.
Nincs kiút. Csak nekem nincs, vagy itt vagytok mind, ti is, gyermekeim, barátaim, szeretteim. Ugyanabban a veremsötét káoszban, amiben én csapódok neki mindennek, ami felsért és ami fáj?
Most sötét van. A reménytelenség mélye. Már kiabáltam, már könyörögtem, már hadonásztam és szidtam az eget és a földet, a csillagokat. Mindhiába, a sötét nem oszlik, gyűr maga alá, magába nyel, kénes szagú beleiben a biztos pusztulás. Feladom, újra feladom, ma is mint tegnap, most is, mint az előbbi percben. Megadom magam.
Most is sötét van. A lelkemre települt árnyak elveszik a fényt. A gyermekeimért aggódom, a sorsukért, és annyira félek, mert sötéten látok. Mire jutnak ebben az elnyűtt és elvadult világban? Ugyan ki lesz a támaszuk, ha engem a föld alá helyeznek. Reménytelen reménykedni a segítő kezekben, a megértő szívekben. Az ember olyan lett, hogy magába néz, a mélyébe, mint a kútba, amelyben már nem látni a víz felszínét.
Most is sötét van. Hiába keresem múltam csillagait, felhők mögé rejtette őket a sorsom. Lettem volna, aki lehettem volna, de nem lettem. Álmaim csökevénye vagyok, ugyan mire lehetnék büszke. Legyintek a vigasztaló szavakra, befogom füleim. Ne jókodjanak velem, ne akarják elhitetni a valóság ellenkezőjét, ezt a fekete sarat, amiben elakadt életem szekere.
Most is sötét van. Utat engedek keserű könnyeimnek. Utat a bánatnak, a kétségek áradásának. Le a fegyelemmel, le a viselkedéssel, le a köszönöm, jól vagyuk hazugságaival. Nem vagyok jól, nem lehetek jól, nem lehet jól lenni. Lábam elé meredek, az elém vetett köveket kerülgetem. Már nem emelem fel a fejemet, már nem nézek senki vádló szemébe. A felhők a nyakamba ültek, talán a végső remény is kihúny. Hacsak …
Még mindig sötét van. Már régen kifogyott az olaj hitem lámpásából. Hiába zörgetem az eget, hiába minden ostrom, a csönd sötétje marad a válasz.
Mondták, imádkozz, imádkoztam, semmi. Mondták, légy jó, jó voltam és semmi. Mondták, ne kérj, majd akkor kapni fogsz, nem kértem és nem kaptam.
Csak a lehúzó magány, az elhagyatottság örvénye. Nem kétkedem, bizonyos vagyok. Nincs menekvés, a vég közel.
Még mindig sötét van. Már régen összeomlottak a nagy történelmi remények. A fejlődő világ, az egyre több, az egyre jobb ígéretébe mind csalatkozunk. Magába fal a hiteltelenség, a bűvös bájos szavak üresen konganak. Minden megcsillant reményem szertefoszlott rég, a jobb világ színpadán eloltották a fényeket. Nagyban és kicsiben, közelben és távolban bezárulnak a horizontok, magára maradva végzi be a remény utolsó agóniáját.
Még mindig sötét van. Már régen nem hiszek a régi Istenemben és az újakban sem. Nem volt támaszom a bajban, nem vette el félelmemet, nem mentett ki gyűlölőim karmai közül. Hiába voltam szegénye, mindeddig szegénységben tartott. Nyelvem számba tapad, fohászaim kiszáradtak. Végleg elhallgattak bennem a régi dallamok, elveszett az utolsó csengő nyelve is. Magamnak mondott vigaszaim csak mélyítik bánatom. Üres az ég fölöttem, üressége tátong bennem is.
Nagyon sötét van. Üresen szorított markom kiengedem, nincs már mit veszítenem. Lelkem a puszta test, bőröm csontomra szárad. Valami megérint, a semmiből jövet. Alig hallható szavával nevemet szólítja. Ki ismer így, engem, az elhagyottat, ki érinti meg a százszor átkozottat? Hagyj el, ne érints, már úgy is hiába. Felejtsd el nevemet, hadd tűnjek el nyomtalan.
Nagyon sötét van. Hideg magányom éjében valami enyhület dereng. Már annyira elszoktam minden "lehet"-től, a puszta "van" lett egyetlen tudásom. Maradnék inkább, hogy végleg kihűljek, riaszt a derengő mégis. Engednem kéne, de nem merem, az új csalódástól nagyobb a félelem. Elhinném talán, valaki emlékszik rám, de rettegek, hogy ez is csak a szorongó magány káprázata.
Nagyon sötét van. Lassan, a vesztes bizonyosságával kinyitom szemem, aprón pislákoló gyertya ingatag fénye szinte elvakít. Riadva fordulok el, ne hívj, ne csábíts, ne ígérj.
A derengés szelíd, bátortalan makacssággal nem tágít. Tőlem, aki mindent feladtam, aki magamról lemondtam.
Csak most kezdem érezni, mennyire éhezem és szomjazom. Hogy talán mégis vagyok még valakinek valaki. Nem látom, nem hiszem, csak tapasztalom a sötéttel dacoló apró reményt. Én Uram, Istenem!
Máté-Tóth András
(Illusztráció: 3riversepiscopal.blogspot.com)
