Molnár Emese olyan pedagógus, aki nagyon hisz a kooperációban. Számos képzésre vitte a szíve ezért. Így tanult erőszakmentes kommunikációt, mediációt, még sok hasonlót amellett, hogy saját négy gyermekét neveli. Azt igyekeztem megtudni tőle, hogyan tudja közvetítői tudását becsempészni az iskolába.

– A mi iskolánk nagyon gyerekközpontú. Azt nézzük, és nemcsak én, hanem az igazgatóságtól kezdve mindenki, hogy hogyan tudjuk a gyerekeket megmenteni.

– Mitől kell őket megmenteni?!

– ­ A magas elvárásoktól. Mondjuk attól, hogy egy gyerek azért sírjon, mert négyes lesz biológiából, pedig magyar-történelemmel akar továbbtanulni. 

– Miért sir?

– Mert ötös akar lenni.

– Honnan jön ez az elvárás?

– A szülőktől, a társaktól, magától… lehet választani.

– Az iskola pedig ezzel az elvárás halmazzal szembe akar menni?

– Most határoztuk el, hogy igen! Azt mondjuk neki, hogy a négyes is jó jegy, és nem kell beleszakadni a tanulásba! Van egy sor belső vizsgánk, és minden fórumon azt üzenjük nekik, hogy ettől nem kell stresszelni, nem múlik rajta sok minden, csak szeretnénk megtanítani őket vizsgázni. Az a cél, hogy az érettségi előtt is legyenek már egyszer valóságos vizsgahelyzetben. Ki kell állniuk, és össze kell szedniük a gondolataikat. De ez nem számít bele semmibe.

– Ha jól értettem, te sok mediációs- és egyéb kommunikációs technikát használsz a pedagógus munkádban.

– Igen, sok mindent tanultam, végzett mediátor is vagyok. Ezt a tudást igyekszem beépíteni a tananyagba. Különösen az erkölcstanban könnyű ez, mert ezt a tantárgyat is tanítom. Ott nagyon sokat lehet beszélgetni a gyerekekkel. A másik óra, amelyik alkalmas erre, az a technika.

– Hogyan építed be ott ezt a tudást?

– Az év elején megkérdezem a gyerekektől, hogy ki mit tud vállalni.

– Felírjátok egy nagy táblára azt, amit szeretnének?

– Igen. Először elmondom azt, hogy mi a tananyag abban az évben, milyen eszközök szükségesek, és azt is megosztom velük, hogy szerintem hogyan kellene viselkedniük ahhoz, hogy ez az egész év gördülékenyen menjen. Igyekszem velük megértetni, hogy ez az, amit mindenképpen el kell végeznünk, és ha sikerül, akkor tudunk karácsony előtt mézeskalácsot is sütni. Ezután megkérdezem, hogy ők mit tudnak tenni azért, hogy az órák jól működjenek. Mindent felírok a táblára, amit mondanak. Az egyik gyerek például azt mondta, hogy megverjük azt, aki belekiabál az órába. Akkor megkértem, hogy olyan felajánlásokat tegyenek, ami mindenkinek jó. Mert annak, akit megvernek ez nem fog tetszeni. Tehát együtt tisztázzuk a magatartási szabályokat. Az én oldalam, hogy nyugodtan szeretném megtartani az órákat, ők pedig vállalták, hogy nem fognak bekiabálni az óra közben, meghallgatnak. Azt is megkérdezem, hogy mit tudok én még ehhez hozzátenni.  A tavalyi év kérése az volt, hogy egy kilogramm ikeás húsgombócot vigyek. Az idén még barnaszószt is kértek hozzá. De volt, aki azt mondta, hogy év végén szeretne filmet nézni pattogatott kukoricával a kezében. Ha ezt szeretnék, áll az alku! Tavaly az volt a megállapodás, hogy ha hat órán keresztül nem kell rájuk szólni, akkor jön a gombóc. Erősen figyelmeztették egymást, hogy elérjék azt, amire vágytak.

– A számonkérés jól működött?

– Azt is megkérdezem, hogy milyen módon szeretnék, ha számon kérném őket. Elmondom, hogy én ezt hogyan tudom elképzelni. A lehetőségek között volt a dolgozat, a felelés, vita, a közös munka, beadandó tabló. Ezt hetedik osztályban szoktam először felajánlani. Azt kérem, hogy a füzet elejébe mindenki írja fel a megállapodásunkat. Év közben, ha valami gond van, akkor visszalapozzuk a füzetet,  hogy nézzék meg azt, amit odaírtunk az első oldalára. Ezt szavaztátok meg. Tavaly a hetedikesek például azt választották, hogy vitázni szeretnének. A klímaberendezésének a használata volt a téma.  Volt egy vitavezető, megbeszéltük, hogy mi annak a dolga. A végén mindenki ötöst kapott. Dolgozat nem volt, mert azt senki sem szerette volna. Ez a technika. Természetismeret órán nem ilyen egyszerű a számonkérés.

– Milyen kommunikációs módszereket alkalmazol még?

– Az a tapasztalatom a saját gyerekeimnél is, hogy azok az osztályok sokkal jobban működnek, ahol egy héten legalább egyszer feltesznek egy körkérdést, hogy „hogy vagy?”, vagy pedig:  „Mi történt veled mostanában?” Az empátiás készségüket erősen fejleszti az, hogy hallják egymást, és megtudják mindenkiről, hogy mi van vele. Erkölcstan órán tudtam ezt bevezetni. Amikor elkezdjük a közös munkát, arra kérem a gyerekeket, hogy írják le a szomszédjuk egy jó tulajdonságát. Utána behajtják a papírt, továbbadják, és így mindenki mindenkiről ír egy jó tulajdonságot. A papír legaljára odaírjuk, hogy például a Almáról írunk.  Volt olyan gyerek, aki amikor nyolcadikban, év végén megkapta ezt a papírt, mert akkor befejeződik az erkölcstan, nagyon megörült. Később mesélte, hogy egész nyáron erőt adott neki ez a cédula, hogy mennyi jót mondtak róla. Amikor rossz kedve volt, csak rápillantott a papírra.

– Mediátor tudásodat is használod?

– A folyosón, amikor látom, hogy a gyerekek között konfliktus van, sokszor odahívom őket, és röptében végigmegyek a mediáció folyamatán: Te hogy látod, te hogy látod? Olyan eset is volt, amikor két gyerekkel rendszeresen órákat beszélgettem. Hallgasd meg a másikat! Mi történt? Minden pénteken kettőtől háromig. Azt nem mondom, hogy tökéletes megoldásra jutottunk, de egymás mellett tudnak élni. Voltak rácsodálkozások időközben: Tényleg, ezt gondolja a másik? Tényleg ez zavarta a másikat? De sajnos az igazi érv az volt, hogy így nem tudlak elvinni titeket osztálykirándulásra.

– Volt szülői mediáció is?

– Őszintén szólva nem tudom mennyire van létjogosultsága egy ilyen beszélgetésnek akkor, amikor a szülők azt hiszik, hogy majd az iskola megold mindent! Egyszer megtörtént, hogy nem volt hatalmas probléma, de fizikai agresszió történt, és az egyik szülőt nagyon nehezen lehetett abból a pozícióból kimozdítani, hogy „vigyázzon a pedagógus a gyerekre!”  A legfőbb jó, ami történt, hogy a két szülőpár meghallgatta egymást, és nem lett belőle nagyobb ügy.

– Ezek iszonyúan sok energiát követelnek egy tanártól!

– Igen! Meg nagyon sok utánajárást igényel. Ráadásul, amikor a lehető legjobbat szeretném tenni, akkor is van, akinek ez nem tetszik, és büntetésként él meg egy-egy megoldást.

Úgy gondolom, hogy az a legfontosabb mindabból, amit megtanultam, hogy a konfliktusokat gyökerükben érdemes kezelni, mert a legtöbbször nagyon bagatell dolgokon vesznek össze az emberek. Valaki például azzal jön, hogy „elvették a labdámat”. Aztán kiderül, hogy a másik csak ott találta az udvaron, és nem tudta, hogy kié. De ilyenkor egy történetet találnak ki az események köré, és olyasmiért vesznek össze, amiről nem is vették észre, hogy csak az ő meséjük.

– Mintha nagyon sok elfojtott agresszió lenne a mai gyerekekben.

– Nagyon sok az agresszió, de nem is fojtják el annyira. A mi iskolánkban iszonyúan sok elvárást látnak maguk előtt, és csak a kortársaikkal szemben merik ezt kiélni. Azt hallják, hogy sportoljál, legyenek eredményeid, zenéljél, legyenek fellépéseid, teljesíts jól az iskolában, ha lehet versenyezzél. Mire érettségire jutsz, legyen jogosítványod és nyelvvizsgád. Sajnos én sem vagyok kivétel otthon, valahogy sok elvárást sugárzunk a gyerekeinkre! De el kell mondanom, hogy az az iskola, ahol tanítok, elit iskola. Ennek az az ára, hogy folyamatos stresszben vannak a gyerekek. Sokszor úgy érzik, mintha az éltük múlna egy-egy dolgozaton. Az a nehézség, hogy minden, amit azért teszek, hogy bármi változzon, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, iszonyúan sok energiát követel tőlem.