A bíboros kitér a vallási alapú "izgatásra", a "fehér kereszténység" téveszméjére, az iskolai hitoktatás alapproblémájára, az MTA aktuális vitahelyzetére, a Notre-Dame leégésének társadalmi üzenetére is.
Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érsekével a Válasz Online készített interjút, amely ide kattintva olvasható teljes terjedelmében. Az alábbiakban néhány gondolatot idézünk a katolikus főpásztortól.
Lehet-e egy országot, egy kontinenst kereszténynek nevezni? A kulturális hagyományok és az építészet okán persze lehet, de mégiscsak fontosabb az emberek személyi meggyőződése.
2015-ben, azokban a hektikus napokban volt olyan papunk – fekete hajú fiatalember, remekül tud angolul –, aki nemcsak a Keleti pályaudvar előtt beszélgetett az emberekkel, de felszállt a vonatra is és egészen Salzburgig velük tartott. Azzal jött vissza, hogy nagy részük egyáltalán nem is hívő ember. Az európai püspöki konferenciák tanácsában is beszéltünk a témáról, 2016-ban Párizsban a vallási fanatizmus és a terrorizmus problémáját tárgyaltuk. A közel-keleti egyházi vezetők és szakértők mind azt mondták, hogy a párbeszéd rendkívül nehéz, inkább a nyugatiak voltak optimisták. A franciáknak nagy tapasztalatai vannak a bevándorlással, ők pedig elmondták: kár lenne hagyni, hogy ilyen kategóriákkal, mint „kereszténység” és „iszlám”, emberek csoportjait utólagos izgatással fordítsák szembe egymással. A kultúrák konfliktusa lehet, hogy előrejelzés – ám az is lehet, hogy szándék! Az pedig egészen biztos, hogy nem lehet célunk a kultúrákat konfliktusba hozni egymással. Épp ellenkezőleg. Az Eucharisztikus Kongresszus lelkipásztori tartalma is a jelmondattal foglalható össze. „Minden forrásom belőled fakad.” Ez a 87. zsoltár utolsó sora. Előtte Jeruzsálemről van szó. Arról, hogy minden nép ott született. Egyiptomiak, babiloniak – mindenki, akit akkor idegennek tartottak. Ez tehát azt is jelenti, hogy nekünk a többi néppel tágabb szívű kapcsolatban kell lennünk, mint ahogy megszoktuk.
A fehérséget azért nem nagyon hangsúlyoznám katolikusként – elég elmenni Budapesten a Szent István Bazilikába, ahol egy nagyon kedves ghánai testvérünk tartja az angol misét minden vasárnap. Budapesten tizenhat nyelven van mise. A kereszténység pedig nem lehet negatív fogalom. Nem azt mondja meg, mi nem vagyok. Krisztushoz tartozást jelent. Aki elfogadta őt messiásnak, azokat kezdték el kereszténynek nevezni – mások. Mégpedig Antiókhiában, a mai Törökország területén, közvetlenül a szír határ mellett. Hogy pontosak legyünk. Keresztény politikáról szokás persze beszélni, s ha ez azt jelenti, hogy a politikus a katolikus egyház társadalmi tanításának fényében szeretné végezni a dolgát, az tiszteletreméltó. Igaz, nehéz vállalás. Már a 19. századi Németországban megkülönböztették egyébként a hitvalló és kulturális kereszténységet, a mai magyar helyzetre azonban nem alkalmazható már a népegyház fogalma sem. Csak mert valaki magyarnak születik, még nem lesz rögtön keresztény is.
A vasárnap a munkaszüneti nap, húsvét is ünnep, az épített környezetünket meghatározzák a templomtornyok Európa-szerte. Egy hete még lehet, hogy magyarázatra szorult volna mindez, ám az égő Notre-Dame látványa nem csak a hívőket töltötte el mély fájdalommal. Ez a közös fájdalom mutatja kereszténységünk és európaiságunk mély és szoros összefonódását. A kultúra középpontjában általában világnézet áll. Többnyire vallás. Egységbe azonban akkor rendeződik, ha az alapját a hit képezi. Ha nincs hit, egy nemzedék még követi ezeket a szokásokat – kényelemből. Sokkal tovább azonban nem.
– Igaz, hogy az iskolai hitoktatás sem úgy valósult meg, ahogy önök szerették volna?
– Mi az, hogy nem úgy? Megkérdeztek egyáltalán minket arról, mit, hogyan szeretnénk? Szinte hagyomány már ez a magyar politikában. Amikor Antall József kiadta kormánya programját, az úgynevezett fehér könyvet, abban volt egy fejezet az egyházakról. Olyan kitételekkel, hogy a szociális, egészségügyi és oktatási területen nagy intézményi felelősségvállalást várnak az egyházaktól. Várnak? Hiszen alig éltünk. Néhány idős szerzetes jött elő az illegalitásból, tantestületeket sem tudtunk kiállítani. A mai iskolarendszerünkre tekintve akár a szovjet himnusz sorai is eszünkbe juthatnak: „a népek akarták, s alkották meg így”. Sokan szeretnék egyházi iskolába járatni a gyereküket, vannak pedagógusok, akik vállalják, hogy részt vesznek a projektben. Ők természetesen világi emberek, nem kis részben őszintén hívő pedagógusok. Mi ezt a munkát segítjük és szervezzük. Igyekszünk kialakítani a katolikus szellemiséget.
Részt vettem a legfőbb vitákon az akadémián, ott leszek a közgyűlésen is. Eleven gondolkodást tapasztalok. A Magyar Tudományos Akadémia jelenleg köztestület, amelynek a lényege, hogy feladatát az állam megbízásából végzi. A tudomány azonban egy; a tudományos kutatásnak pedig szabadnak kell lennie. Nem azért, mert én mondom, vagy mert valaki ezt követeli, hanem a dolog természeténél fogva nem működik másként. Az viszont, hogy milyen anyagi és intézményes háttérrel valósul ez meg, eltérő lehet. Volt szerencsém a Berkeley Egyetemen megtapasztalni, Amerikában milyen konstrukcióban működnek a kutatóegyetemek. A kapitalista szemlélet valóban erősen meghatározza azt a rendszert. A Magyar Tudományos Akadémia viszont eredetileg azért alakult, hogy a magyar nyelvet a tudomány számára kidolgozza, lehetővé tegye a kutatást és az államigazgatást az anyanyelvünkön. Nagy sikereket ért el az intézmény, a kérdés azonban ma az, hogy a közép-európai kis nyelvek vajon megélnek-e ebben a környezetben. Húsz év múlva lesz-e a térségben versenyképes egyetem, ha legalább bizonyos szakokon nem angolul oktatnak?
Talán érthető, hogy különösen fontos számomra a másik ember, a más néphez tartozó emberek megértése is. Ahhoz, hogy a feltámadt Krisztus békéje költözzön közénk, elengedhetetlen egymás megértése. Őszintén örülök, hogy – amint már említettem – ilyen üzenete lesz a jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak is.
(Forrás: valaszonline.hu)
