A Soros-szimbólum tartja fenn a jelenlegi politikai rendszert?

2019. február 09. SZEMlélek

Egy jezsuita szerzetes megpróbálta elfogulatlanul, a pszichoanalízis oldaláról megközelíteni a mindennapjainkat átható permanens kampányt.

sgy.jpg

Kajtor Domonkos bátor ember. Isten munkatársaként nem félt hozzányúlni egy olyan témához, amelybe akkor is politikai szándékot olvasnak bele némelyek, ha semmi ilyesmi nem állt a szerző szándékában. Maguk a politizáló reakciók is hű visszaigazolásai annak, hogy a módszer, amiről ír, működik. Az írást a szerző hozzájárulásával teljes terjedelmében idézzük.

* * *

Amikor körbenézünk magunk körül, milyen kultúrában, milyen politikai rendszerekben, ideológiák közepette élünk, olykor magunk is rácsodálkozunk azokra a jelenségekre, eseményekre, cselekedetekre, melyeket nem értünk, sőt akár ellentétben is állnak a gondolkodásunkkal, életfelfogásunkkal, mégis formálnak és változtatnak minket, a pszichénket. Megfoghatatlan és leírhatatlan jelenségek, melyek befolyásolnak és meghatároznak. Tudattalan találkozás a „valamivel”, a nagy Másikkal. Sigmund Freud, Jacques Lacan pszichoanalitikusok – vagy például Slavoj Zizek – több ízben foglalkoztak ezzel a különleges jelenséggel: miként találkozik az egyén és a kultúra, az egyén és különböző politikai rendszerek. Mindhárom személy munkásságában vannak vitatott pontok, mégis úgy gondolom, kellő óvatossággal és szabadsággal el szabad tűnődnünk azon, amit mondanak. A következőkben ehhez szeretnék néhány gondolatébresztő szempontot írni a valóságunkból hozott egyszerű példákkal.

Emberi identitásunk – vágy

Nehéz megragadni pontosan, mit jelent az emberi identitás. Több újkori elképzelés és elmélet született ezzel kapcsoltban (patchwork-identitás, hibrid-én, stb.), melyek segítségével jól kirajzolódik, hogy emberi identitásunk nem statikus állapot, hanem dinamikus folyamat, amire mind az egyén, mind az egyén környezete, és e kettőnek a találkozása is hatással van. A gondolatait a freudi tudattalan elméletére alapozó Jacques Lacan francia pszichoanalitikus szerint emberi identitásunk nem más, mint egy megszüntethetetlen hiány. Az emberi tudattalan következtében identitásunk legmélyebb síkján hiányt szenvedünk el, belső idegenséget, melyet mi magunk nem tudunk feloldani. Ebből fakadóan a hiány megszüntetését kívülről reméljük, például különböző szimbolikus formáktól. Ezen a folyamaton keresztül pedig magunkat önmagunkon kívülre helyezzük. Egy külső „valamibe”, ami már nem mi vagyunk. Ezt a megszüntethetetlen hiányból kiinduló soha be nem teljesedő reményt nevezi Lacan vágynak.

Mit is jelenthet ez a valóságban? Lacan elmélete a vágy spinozai értelmezésére támaszkodik, mely szerint a „vágy az ember lényege”. A vágy (mint lényeg) a megszüntethetetlen és konstitutív hiány az emberben. A freudi elméletet Lacan tovább vizsgálta, és arra jutott, hogy ez a vágy valójában nem is az egyén vágya, hanem a Másiké. Vágy, amely tudattalan vágyként jelenik meg a Másikhoz mint olyanhoz fűződő viszonyban. Már a csecsemő anya iránti vágya (első vágy) sem önmagában az anyát vágyja. Nemcsak arra vágyik a csecsemő, hogy etessék, gondozzák, hanem tudattalanul az anya vágyát kezdi vágyakozni, abban a reményben, hogy ha ő lesz az anyja vágyának tárgya, akkor több figyelmet, odafordulást, elismerést kap majd. Ez az a vágyat vágyakozó vágyakozás, amit sohasem lehet kielégíteni, amin keresztül identitásunk magunkon kívülre helyeződik, és megszüntethetetlen hiányként körvonalazódik bennünk.

Ekkor jön az apa kulcsfontosságú szerepe. Ő az akadálya annak, hogy a gyermek vágya (annak a vágya, hogy a gyermek anyja vágyának tárgya legyen) kielégülhessen. Ez a Ödipusz-komplexus, mely – ahogy Lacan mondja – „az alapja és a talapzata a kultúrához való viszonyunknak.” Az apa által találkozik a gyermek a tiltás formáival. Ennek a tapasztalatnak a „szimbolikus apja” vezeti be a gyermeket a társadalmi normák közé, hogy majd annak keretei között meghatározott módon kielégülésre juttassa vágyait. Ezzel a gyermek belép a jelképek világába, a szimbolikus rendbe, melytől a beteljesületlen, s már szimbolizált vágy (az anya vágyának tárgya) kielégülését várja. Vágyának tárgya a továbbiakban a tudattalan Másik vágya lesz.

Mit rejtenek magukban ezek a jelképek? A szimbólumok, szimbolikus formák instabilitást hordoznak önmagukban. Ha veszünk egy húszezer forintos bankjegyet, önmagában annak a kis papírdarabnak nincs értéke. Azáltal válik értékessé, hogy az egyének hisznek és bíznak abban, hogy az értékes. Nem tudjuk előre megmondani, hogyan fognak viselkedni a szimbólumok, milyen hatással lesznek ránk, mit várnak majd el tőlünk a későbbiekben. De pont ebben a megfoghatatlanságban, instabilitásban van a jelképek lényege. Amennyiben egy szimbólumot megfejtünk, elveszíti az erejét. Egy jelképnek a nagy és megfoghatatlan Másiknak kell maradnia, hogy amely mint olyan strukturálja és meghatározza az identitásunkat. Ha megfejtenénk, „fényt derítenénk” a szimbólumokra, melyek a megszüntethetetlen hiányra hivatottak választ adni, elveszítenénk identitásunk lehetőségeinek feltételeit.

Kultúrák és politikai rendszerek

Ezzel a gondolattal talán már könnyebben megérthető számunkra, hogyan működhetnek különböző kultúrák, politikai rendszerek. Mint ahogy a tudattalan nagy Másik az identitás (psziché) lehetőségének a feltétele, úgy válnak a képzeletek (fantáziák) különböző politikai rendszerek lehetőségeinek feltételévé. Ezen rendszerek irányadó normatíváinak fenntartásához szükség van egyfajta idealizálásra és elfojtásra. Egy rendszer önmagában nem képes legitimálni és fenntartani a normatív igényeit. Szükség van különböző alakokra, szereplőkre, akik a psziché (megszüntethetetlen hiányából fakadó) vágyának tárgyaivá válnak, mely által a psziché rendszert éltető szimbólumokat határoz meg, miközben elfojt olyan jellegű dolgokat, melyek a rendszer vagy kultúra mocskosabb oldalát mutatnák. Ebben a folyamatban alakul ki aztán az egyén új identitása, aki az új identitásnak köszönhetően többé már nem kérdőjelezi meg a rendszernormatívákat.

Ez a jelenség morális szempontból talán közömbösnek tekinthető. Se nem jó, se nem rossz. Viszont magában rejti a mindenkori veszélyt, hogy mi történik, amikor a vágy tárgyát megtestesítő személyek helytelen irányba vezetik a rendszert, kultúrát, s annak következményeként torzul az egyének identitása. Vagy annak a veszélye áll elő, hogy egy rendszer visszaél a szimbólumokkal, mely nagy valószínűséggel újra az egyének tudattalan identifikációjára van negatív hatással.

Mindamellett, hogy praktikus lehet óvatosan bánnunk a fent leírtakkal, úgy gondolom, igenis van valóságalapja annak, amit Freud, Lacan és még több pszichoanalitikus egymásra építve vizsgáltak, megfogalmaztak. Ennél a pontnál szeretnék néhány példát megemlíteni, melyek számomra egészen kézzelfoghatóak, szembetűnőek. Ha rátekintünk Európa kulturális és politikai térképére, vagy a múltunkra, talán jobban megérthetjük a körülöttünk zajló folyamatokat. Minden országban találhatók olyan szereplők, akik a hétköznapi ember tudattalan, identitást meghatározó vágyának tárgyává váltak. Azért, hogy a hétköznapi ember elismerést kapjon a rendszeren keresztül, hogy rendszerbe illőnek számítson, elkezdi vágyni a Másik vágyát. Megszüntethetetlen hiányának következményeként elkezdi vágyni a vezető egyéniségek vágyát, amelyet tudati szinten a saját vágyának érzékel és tapasztal. Kérdés, ez a vágyott vágy vajon jó felé visz-e.

Kollektív magyar szimbólum?

A szimbólumok területén is találhatunk különböző technikákat arra, hogy melyik rendszer hogyan bánik a szimbólumokkal, és itt szeretnék jelenségleírásként egy konkrét példát megemlíteni. Úgy gondolom, számunkra, magyarok számára az elmúlt évek politikájának következtében Soros György személye tipikus esetévé vált a kollektív társadalmi szimbolizációnak, nagy valószínűséggel nem véletlenül. De ki valójában Soros? Igazából nem tudjuk pontosan. Mit csinál valójában? Ezt sem tudjuk olyan biztosan. Hogy ő-e a migráció, a menekültválság oka? Nem tudjuk, elhisszük. Létezik-e valójában Soros-terv? Nem tudjuk, hiszünk benne. Egyszerűen hiszünk valamiben, és ezen a hiten keresztül szimbolizáljuk a személyét: ő az oka lassan minden rossznak, minden kellemetlen politikai jelenségnek, amelyek körülvesznek minket.

És mi a lényege egy szimbólumnak, hogy meghatározó, strukturáló ereje legyen az egyén vagy esetleg az egész társadalom életében? Hogy megfoghatatlan és megfejthetetlen maradjon számunkra. Amint megmagyarázhatóvá, személyesen tapasztalhatóvá válna, a szimbólum elveszítené hatását, és a továbbiakban nem volna hatással az identitásunkra. Ennek elkerülésére nagyon jó eszköz messzire „elhelyezni” a szimbólumot. Minél megfejthetetlenebb, megtapasztalhatatlanabb, személytelenebb marad a szimbólum, annál kisebb az esély az „elszimbolizására”. Ez a jelenség Soros György esetében is jól felfedezhető.

Sokszor tapasztalom magamban a félelmet, hogy talán lassan-lassan nem marad más, csak a Soros-szimbólum, ami fenntartja a jelenlegi politikai rendszert. Egy olyan jelkép, amely egyre több negatív jelentést hordoz magával a saját szimbolizációnkon keresztül. Ezek a negatív jelentések pedig tudattalanul formálják identitásunkat, gondolatvilágunkat, miközben pszichénk elfojthatja a rendszerbe nem illő, de létező „sötétebb” jelenségeket. Hogy mi a valóság? Nem tudom, mégis talán annyiban a segítségünkre lehet Freud, Lacan és a többiek, hogy merjünk nyitottabb szemmel járni, merjük észrevenni, hova vezetnek minket a szimbólumaink, milyen irányba alakul az identitásunk, és ha érzékeljük, hogy nem a jó úton haladunk, akkor legyen bátorságunk tudatosítani (lehetőség szerinti megfejtés) a szimbólumok hatásának és magának a szimbólumnak a létezését – ezzel aztán elveszítik az erejüket felettünk…

Kajtor Domonkos

(Forrás: jezsuita.blog.hu, fotó: whatyouthoughtiwentaway.wordpress.com)