Pindroch Csaba: Istent szolgálom a színpadon

2018. november 07. Gégény István

Pap is lehetett volna belőle, ám inkább sajátos "titkos ügynöke" lett a hitének. Katolikus fiúgimnáziumba járt, amit jó szívvel ajánl mindenkinek. Nem bánja, ha úgy emlékeznek rá, mint aki fejen állva sört iszik.

pindrochcsaba2.jpg

– Tudatosan színésznek készültél, vagy az élet sodort erre a pályára?
– Nem készültem színésznek, de mindig szerettem volna a központba kerülni. Már az iskolában rájöttem, hogy a legrövidebb út ehhez a humor, így az osztály vicces fiújaként folyamatosan azon dolgoztam, hogy nevessenek az emberek. Általános iskola második osztályában egy űrből jövő kisdobost kellett valakinek eljátszani. Az osztálytársam, aki megkapta a szerepet, nem tanulta meg a szöveget, a tanár néni erre idegesen kérdezte, ki veszi át a feladatot. Jelentkeztem és máig emlékszem, hogyan tanultam a robotszerű mondatokat éjjel-nappal, még a fürdőkádban is. Végül iszonyatosan élveztem, hogy el tudtam mondani a szöveget, az volt az első igazi nagy sikerélményem. Később, tizenévesen folyamatosan írogattam verseket, s az akkori magyartanárom, Horváth Gabriella megkért, hogy egyet írjak már le egy szép lapra, hátha ismert ember leszek, így később az nagyon sokat fog érni. Tizenegy évvel ezelőtt aztán a Vígszínházban vár egy boríték, benne a „Mondd, mit ér az élet?” című hatsoros versemmel. Igaz, hiába indultam versmondó versenyek hegyein, soha nem jutottam tovább. Még az osztályból se nagyon, de városi megmérettetésig végképp nem értem el. Ugyanez volt a helyzet a Frankában, az esztergomi ferences gimnáziumban is, viszont ott minden évben szerveztek színi előadást. Egy ilyen betlehemes játékban az egyik pásztort játszottam, ehhez nagy műbajszot kaptam, és azt vettem észre, hogy abban az esztergomi tornateremben háromszáz fiú iszonyatosan hangosan és boldogan nevet rajtam. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem tudom mi ez, de nagyon tetszik nekem. Ezt akarom csinálni: örömet szerezni, megnevettetni az embereket, ráadásul ennek az egésznek a központjában állva élvezni is azt, ahogy mindez megszületik. Az igazi nagy lökést Gartner Júlia szerzetesnő adta, aki behozta az iskolába Latinovits Zoltán versmondó kazettáját. Akkor történt valami. Onnantól 1-2 évig Latinovitsra koncentráltam, majd az előadóművészetre. Megtanultam vagy 170 verset, így nagyjából adott volt, hogy a színművészetire jelentkezem.

– Fel is vettek egyből?
– Kirúgtak az első rostán.

– Ritka, hogy valaki rögtön bekerül.
– Vannak, akik egyből bekerültek, aztán nagy színészek lettek, vannak, akik egyből bekerültek, viszont diplomázás után 1-2 évvel már nem voltak a pályán. Van, akit hatodszorra vettek fel, például Keresztes Tamást, aki az egyik legkomolyabb színészünk, s van, akit fel se vettek egyáltalán, mégis hatalmas színész lett.

– Neked hányadik nekifutásra sikerült?
– Negyedszerre, de úgy, hogy az első kiszórás után telefonált anyukám, hogy két hét múlva lesz az első rostám, megint. Mondom neki: Anyu, most rúgtak ki. Az történt, hogy az iskola két jelentkezési lapot küldött be. 1990-ben érettségiztem, és nagyon vigyázott a Franka, hogy megfeleljen a hatalomnak, ne adjon támadási felületet – függetlenül attól, hogy már a rendszerváltás után voltunk –, ezért azokat a jelentkezési lapokat adtuk be, ahol apád-anyád munkásmozgalmi múltja, partizán múltja, háborús múltja előnyt jelentett a felvételinél. Befizettük a csekket, elküldtük a jelentkezést, majd két hét múlva szóltak, hogy ezeket már nem fogadják el. Teljesen új jelentkezési lapok vannak, ahol nincs ilyen, hogy honnan jössz, ki voltál, mi voltál, mert, ugye, vége a kommunizmusnak… Ezt a duplázást valószínűleg a színművészeti főiskolán nem vették észre, ezért kétszer hívtak be első rostára. Mind a kétszer ugyanaz volt a felvételiztető tanár, aki mind a kétszer kirúgott úgy, hogy nem is emlékezett rá, hogy én már egyszer ott voltam. Na, ez volt a teljes megsemmisülés. A következő évet ki is hagytam, elmentem szállodai portásnak. Odabent el is engedtem ezt az egész színészetet, mert úgy éreztem, ha kétszer kirúgtak az első rostán, akkor ez a hajó elment. Tengtem-lengtem – akkor már felköltöztünk Salgótarjánból Budapestre –, hol moziba mentem, hol fröccsöt ittam, eléggé egyedül voltam a fővárosban. Emlékszem, egyszer a Blahán sétáltam, s azon gondolkodtam, mi lesz az életemből. Nyaranként Siófokon a szállodaiparban rengeteg pénzt keresek, amit el is költök, télen meg újságkihordó vagyok, vagy londiner, vagy éppen semmi. Tücsökéletet éltem, de éreztem, ennek így semmi értelme. Akkor ott, a Blahán, 800 forinttal a zsebemben egyszer csak azt mondtam, adok még egy esélyt a színművészeti főiskolának. Vettem egy csekket, befizettem újra a felvételi díjat, és bár akkor se vettek fel, de a harmadik rostáig eljutottam, aminek köszönhetően bekerültem a színházi vérkeringésbe. A harmadik rosta ugyanis egyhetes bentlétet jelent a főiskolán. Az Arany János Színházban – a mostani Új Színházban – lettem stúdiós, a következő felvételim pedig már sikerült. Onnantól kezdve már nem is lett más irány az életemben.

– Ugrunk egy kicsit az időben, egészen a jelenhez. Ma nem nagyon kell téged senkinek bemutatni idehaza, viszont a neved szorosan összefonódott olyan csetlő-botló filmes szerepekkel, amiket a Valami Amerika szériában, vagy a Kontrollban alakítottál. Biztosan kevesebb olvasó emlékszik rád a Hídemberből, a Szíven szúrt országból, Az ajtó című filmből, hogy a számos drámai színdarabról ne is beszéljek. Nem zavar, hogy ilyen könnyed szerepek alapján azonosítanak be sokan?
– Az kellemetlen lenne, ha valamilyen konkrét figurával kötnének össze, mint szegény Bárdy Györgyöt – Isten nyugosztalja –, aki Gugyerák néven maradt meg nagyon sokak emlékezetében, holott kitűnő színész volt. Csak örülni tudok annak, hogy rögtön a pályám elején volt két olyan filmem, ami rendkívül sikeres volt a saját területén. Ezen szerepek oldalvizén jutottam hozzá aztán drámaibb szerepekhez. Mind a két filmben – az egyik trilógia – van olyan pillanat, ami vetekszik bármilyen más, művészfilmes alakításommal.

Valószínűleg ha még emlékeznek majd rám az emberek évtizedek múlva, az a ketchupos flakon lefejelése lesz a Kontrollban, vagy amikor a Rokonokban fejen állva sört ittam. Ezek a pillanatok szerintem különlegesek – van olyan hatalmas színész, akinek nincs akkora szerencséje, hogy a nagy plénum elkapja az alakítása egy-egy pillanatát és sokáig emlékezzen rá.

– Mennyiben előnyös számodra, avagy jelent inkább egyfajta kihívást, hogy az apósodat Verebes Istvánnak hívják?
– Nem élveztem soha ennek semmilyen előnyét, sem hátrányát egyáltalán. Rengeteg színészgyerek van a deszkákon, s akad, aki közülük ráül ennek a hullámára, élvezi a kiváltságokat, a vége pedig általában nagy huppanás szokott lenni. Olyan is van közöttük, a másik véglet, aki nevet változtat. Az biztos, hogy ebben a világban egészen máshogy mérik az értéket. Mivel nem piaci alapú a magyar színház és film sem, mert nem tud az lenni, nem tud olyan nézettséget produkálni, ezért nincs esélyed bekerülni csak amiatt, mert valakinek a valakije vagy. Kizárólag saját erőből, saját munkából lehetsz jó. Arra viszont rengeteg példa van, hogy valakinek nehezebb útja volt amiatt, mert ismert ember gyermeke. A feleségem háromszor jutott el a harmadik rostáig a főiskolai felvételin, háromszor rúgták ki a cél előtt, és valószínűleg azért is, mert az apukája az, aki – az egyik tanárról tudni lehetett, hogy haragudott rá. Amikor együtt dolgoztunk apósommal, ugyanazt éreztem, mint amikor édesanyám ABC-jében segédkeztem: kétszer annyit kellett melóznom. Édesanyám azt mondta, nekem dupla annyit kell teljesítenem, hogy követelni tudjon a többi dolgozótól.

– Előfordul családi körben, otthoni beszélgetéseknél, hogy apósod értékeli a színészi munkádat?
– Nem szakmázunk a családdal, még otthon a feleségemmel sem, pedig kollégák is vagyunk.

– Említetted, hogy bohóckodásnak indult, színjátszós nevettetés lett belőle, így jutottál el a színészetig. Mennyire alkalmas egy katolikus fiúiskola ilyen életpálya megalapozására, mennyire befolyásolta a saját utadat a szüleid döntése, hogy oda írattak be?
– Azt gondolom, a szüleim legjobb döntése volt, hogy a Frankába írattak. Hozzáteszem, az első tanév után ott akartam hagyni a gimit, mert nem tetszett a fegyelmezett légkör. Utólag úgy hiszem, az lett volna életem legrosszabb döntése. Nagyon-nagyon jót tett nekem az a négy év, csak bátorítani tudok minden szülőtársat, hogy oda írassa a gyerekét. Most a Frankába jár a keresztfiam is. Mondja, hogy azért elég puritánok a körülmények. Hát, mondom, édes fiam, annak idején egy héten kétszer zuhanyozhattunk öt percet meleg vízben, máskor csak hideg víz volt. Frankás öregdiákokkal beszélgettünk nemrég, akik sorkatonai szolgálatot is teljesítettek, de csak röhögtek a katonaságon, pedig ott sokan kikészülnek, akik szekuláris iskolából érkeznek. Remek közeg volt a gimnázium akkor is, utólag is így gondolok vissza azokra az évekre. A Franka volt, van és lesz, bármilyen szelek fújnak. Nyilván a rendszerváltás előtt jóval divatosabb volt az intézmény, de az ottani kollégiumi rendszer ma is hihetetlenül erős közösségeket kovácsol. 28 éve végeztünk, s van olyan osztálytársam, akivel ma is napi szinten beszélek telefonon. Szerintem az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életben, a hit és a család mellett. Olyan kapcsolatokat hozok a gimiből, a szerzeteseket is beleértve, amik lényegesen megkönnyítik az életemet. Valószínűleg ezt nem kaptam volna meg, ha más típusú iskolába járok.

pindrochcsaba1.jpgÖregdiákként mai tanulók körében az esztergomi ferences gimnázium, a Franka étkezőjében

– Nem fura a mai világban fiúknak együtt tanulni éveken át úgy, hogy nincsenek ott lányok?
– Dehogy, sőt! Szerintem remek dolog, igazából megzavarnának a lányok. Elkezdődik a kakaskodás, a „ki a vezérhím” típusú játék, ami mindenképpen elvisz a tanulástól energiát, meg különféle „lavírozós” magatartásformákat tesz ránk.

Tény, hogy a mi időnkben nem volt internet, nem adódott számos olyan lehetőség, amivel ma már általános iskolások is találkoznak. Nem voltak olyan durva, bármikor elérhető pornóvideók, amiktől teljesen el tud korcsosulni a fiatalok nemi vágya. Nekünk nem voltak ilyen problémáink, nem zavartak meg a lányok, miközben talán mindenkinek megvolt már 17 évesen a saját udvarlós, romantikus élménye. De nem erről szóltak a mindennapok.

– Mennyire befolyásolta a személyes hitedet az iskola?
– Kisgyerekként kötelezően járatva voltam hittanra Salgótarjánban, ami akkoriban azért nem volt egyszerű a „kis Moszkvában”. Nem igazán éreztem akkor ennek a lényegét, nem volt meg bennem a hit ajándéka. 17 évesen érintett meg ez a világ, amikor őszintén elgondolkoztam a papság gondolatán. Egy taizéi találkozón vettem részt, ahol azt láttam, hogy itt lányok is vannak, akik ugyanúgy vallásosak, mint mi, fiúk, ugyanúgy éneklik az istenes dalokat. Abban a pillanatban az addig belterjes, kötelező vallásosság átfordult bennem valami trendi dologgá, hogy milyen jó, hogy mi katolikusok vagyunk és ezeket a dalokat énekelgetjük. Akkor azt gondoltam magamban, hogy én marhára szolgálnám ezt a világot akár az oltárnál is. Talán furcsán hangzik, de mégsem ott kaptam meg a hit ajándékát, hanem évekkel később. 21 éves lehettem, tök egyedül voltam éjszaka egy szobában a kis lakásomban. Az egyik szerepemnek kerestem a tiszta hangját, már hajnalodott, amikor próbáltam hangosan, mint az őrült mondani a monológomat. Hirtelen észrevettem egy feszületet a falon, ami nagymamámé volt, s csak úgy, a miheztartás végett kiraktam valamikor. Nem is volt más a falon. Nem szeretném túlzottan részletezni, de akkor valamiféle megvilágosodást éltem át.

– Megtérésféle?
– Inkább visszatérés… A szeretet – sokszor így foglaljuk össze a kereszténységet, hogy a szeretet a legfőbb parancs, a legfontosabb dolog. Akkor megérintett ez a valami, és elkezdtem abban a szellemiségben élni, hogy a szeretet a legfontosabb a világon. Mivel az egész gimnáziumot ez határozta meg, belém ivódott teljesen, hogy hívő vagyok – az utóbbi időben ezt már nem is magánügynek tekintem elsősorban, hanem ahol lehet vagy kell, előadásokon beszélek az én pokoljárásaimról, az Istenemről, hogy segítsek másoknak. Tényleg ajándéknak fogom fel. Nem valamiféle ügynöke lennék ennek a történetnek, hanem tök boldog vagyok, hogy ez van. Akik meg azt gondolják, hogy ez nincs, mosolyognak egy nagyot, de tudom, hogy ők is a jó Isten szeretetében vannak. Egészen komolyan gondolom, hogy van Isten.

– Csókjelenetek, ágyjelenetek, mindenféle morálisan dilemmás helyzet... Hogyan működik nálad a hit és a színészlét összeegyeztetése?
– Múltkor a misén azt hallom, hogy a pap hangsúlyosan mondja: van olyan orvos, aki azért nem vállalja az abortuszt, mert az az ő hitével, értékrendjével nem egyeztethető össze. Majd így folytatja: aztán van olyan, na, jó, nem, is mondok semmit – nem néz rám, de pici a templom, felém célozhatott –, mégis elmondom, van olyan színész, aki azért nem vállal el egy szerepet, mert azt gondolja, hogy ez nem összeegyeztethető a hitével. Erre összeszűkült a szemem, és nagyon csúnyán kezdtem nézni a papra, hogy miről beszél... Maga miről beszél? Egyáltalán nem okoz semmiféle problémát. Amikor érettségi után felvettek volna papnövendéknek, felvázoltak egy olyan életpályát, ami tetszett volna, de azt gondoltam, én nem fogom tudni megtartani azokat a vállalásokat, amiket a püspök előtt lehasalva megfogadnék. Akkor azt mondtam az azóta elhunyt Szabó József plébánosnak, aki fiatalon egyengette az utamat, hogy nézd, Józsi, köszönöm, én egészen biztos, hogy nem tudom megtartani a cölibátust. De mindenképpen az Urat szolgálnám, valamint azt az erkölcsi rendet, amit egy vallásos ember lángoszlopként kell, hogy kövessen, de én ezt Thália oltárán fogom megtenni. Ha egy katona védi a hazáját, az nagyon tisztességes dolog. Van, aki azt mondja, én kém leszek. Egy kém pontosan tudja, hogy mit kell eljátszania ahhoz, hogy a saját maga által fontosnak tartott helynek, ami a hazája, a javára szolgáljon.

Ha én mindenkit abba a szeretetteljes családba szeretnék behívni, ahol a családfő a jó Isten – azért hívom így, mert ide születtem, Európába, lehet, hogy Indiában másként hívnám –, akkor nekem kutya kötelességem minden nyelven beszélni. Sokkal inkább nekem kell eljátszanom akár egy istentagadó embert, mert így tudom megmutatni, mennyire tévúton van az a személy.

pindrochcsaba3.jpgVerebes Lindával házastársak és kollégák is

– Akkor a hivatásod egyben amolyan misszió is?
– Istent szolgálom a színpadon, mintha a hitem titkos ügynöke lennék. Nézd, ma például, a beszélgetésünket követően a Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című darabot fogom játszani, ahol három szeretőt tartok. Három stewardesst, és mindhárom nőt szeretem. Jön egy középiskolai barát, Robert, akitől felborul az egész rendszer, és csak egy nő marad. Ez hivatalosan vígjáték, de valójában egy tragédiát mutatunk be. Imádja a közönség – Tony Curtis egyik nagy szerepe volt. Én azt mutatom meg ezzel a darabbal, hogy ez a fajta többszeretős létezés nem működik, valójában nem is vágyik rá, aki csinálja. Hogy a legnagyobb király legyen, hogy egyszerre három nővel él külön párkapcsolatban, és minden le van szervezve, be van osztva... De ezt csak úgy tudom megmutatni, ha eljátszom, hogy ez milyen tökéletesen működik, aztán milyen tökéletesen omlik össze. Csináltunk egy önálló estet „Segítség, megnősültem!” címmel, a történet 98 százalékában ütöm-vágom a házasság intézményét. A darabot egyébként a feleségem találta, akivel

18 éve vagyunk együtt, 3 gyerekünk van – alig ismerek a környezetünkben olyan kollégát, aki együtt maradt a párjával ennyi ideig.

Szóval szinte az egész előadás arról szól, hogy szidom a házasságot, de van egy rész a végén, ami bemutatja, hogy ez a legjobb dolog a világon. És ez az, amit én is gondolok a házasságról… A 75 percből 74 percig tart az előjáték, hogy kiröhögjék magukat az emberek, és utána mondok egy mondatot, amiért az egészet csinálom… Hogy gyémánton ülő koldusok vagyunk, és hogy milyen csodálatos dolog az, ha az embernek van egy párja. De ha csak erről beszélnék, a kutya nem nézné meg. Ilyen titkos ügynök vagyok én.

Beszélgetőtárs: Gégény István

(Fotók: Pindroch Csaba közösségi oldala és Andráskó Balázs)

 

adomanybanner_600.jpg