"Semmi felől ne aggodalmaskodjatok..."

Pár évvel ezelőtt még csendes volt az utca, amelyben a házunk áll. Majd építkezések kezdődtek, új városrész nőtt ki a földből, egyre több az autó, kevés a parkoló. Évekkel ezelőtt biztonságosan róttam a köröket a gyerekkel, később a gyerekekkel, babakocsi, bicikli, roller, kis motor társaságában.

– Anya, menjünk ki – fogták a kezemet, az ajtóig húztak, folyamatosan csacsogtak, kérdeztek, egyik jobbra, másik balra akart menni, egyik száguldozott a kis motorral, a másik a háromkerekű biciklivel hasított, miközben én vígan gyalogoltam. Középpontban voltam, mindketten igényt tartottak a figyelmemre. Hazafelé rendszeresen kiecpeceltük, ki kerül a nyakamba, melyik jármű a jobb, s melyik a bal kezembe. Már nem voltam olyan víg állapotban. Aztán, ahogy nőttek, már együtt mentünk bringázni hosszabb-rövidebb távokra.

Néhány hete megjelent két fiúcska az utcában. Rollerrel, biciklivel, gördeszkával vonultunk ki – több volt a jármű, mint a lábacskák. Ők is jöttek, térültek-fordultak, utcakölyök-barátságot kötöttek az enyéimmel. Ugrattak a rollerrel, mindenki megmutatta, miben jó. Néha odajöttek: nézd, Anya, ezt is meg tudom csinálni! Hurrá, taps, na, gyertek befelé, mert fürdés van. Ne menjünk, még maradjunk! Na, jó, csak 5 percet. Állandóan ez a huzavona...

Pár nap múlva megkérdezték: kimehetnek egyedül? A fiúkat is kiengedik... Légy szíves, Anya, kérlek szépen!

Lefagytam. Egyedül? Nélkülem? Az úttesten is át kell menni, jönnek az autók. Gyorsan tudtok már menni a rollerrel, beütitek magatokat, elestek, átmegy rajtatok egy autó. Megharap egy kutya. Ötvenkét érvet soroltam fel, hogy miért ne menjenek egyedül, ők közben jókat kuncogtak, majd sóhajtoztak, s megkértek, de nyomatékosan, hogy hagyjam abba. Mert mit aggódom én? Tulajdonképpen min aggodalmaskodom? Felnagyítok egy problémát, ami nincs is.

Menjetek! Tárva-nyitva hagytam az ajtót – ha szólnak, így meghallom. Szedtem citromfüvet a kertből, teát főztem belőle, s felültem vele a konyhapultra, onnan remek a kilátás a gyerekekre. Lesz, ami lesz. Én nem aggodalmaskodom. Csak kicsit szemmel tartom őket.

Ahogy lehiggadtam, elengedtem a legnagyobb stresszforrást, az aggodalmat, kedves gondolatok, emlékképek leptek meg. Milyen jó volt, amikor biciklizni tanítottuk őket, mennyire örültünk az első egyedül megtett pár méternek, most pedig alig fogják a kormányt, suhannak, szlalomoznak. Nélkülem.

Olvastam a Bibliát. Mostanában időhiányban szenvedek, bevallom, rég lapoztam. Találomra felnyitottam egy oldalt, gondoltam, nekem így üzen Isten. Jól esett, egyfajta megnyugvást adtak a sorok. Emlékszem, az aggodalomról is olvastam, a Biblia szerint is időpocsékolás, nincs értelme, szükségtelen. Bízz Istenben, a belé vetett hitedben, rendben lesz minden. Egyszerű. Nem? Hit kérdése az egész.

Mit stresszelem magam? Nagyok, ügyesek ezek a gyerekek. Hinnem kell bennük. Hinnem kell magamban, hogy jól tanítottam őket a figyelmességre, a veszélyes helyzetek felismerésére.

Néha annyira aggódunk, görcsölünk, ökölbe szorítjuk kézfejünket és észre sem vesszük, hogy magunkat betegítjük.

Engedjünk a szorító érzésekből, mert a saját paráinkat rátoljuk a gyerekekre is, azok meg szenvednek tőlük, tőlünk!

A felismerésem hegyeket mozgatott bennem, s nem mondom, hogy huss, elillant a féltés összes formája, de a felesleges aggódás enyhült. Helyette a bizalom fészkelte be magát a szívembe, s ez mosolyt csal arcomra. Próbáljátok meg ti is, kedves aggódó szülők!

Adorján Andrea