Rengeteg a kispap, de nincs hol képezni őket

2018. október 08. Gégény István

A hír igaz, szó sincs utópiáról. A helyszín azonban különleges.

001_2.jpg

Zürichben jártunk nyáron a családommal, s mivel hétvégére esett ottani tartózkodásunk, szentmisén is részt vettünk. A szállásunkhoz egészen közel találtunk egy katolikus templomot, ahová betérve különleges látvány fogadott. A beltér több pontján alkalmilag feliratozott perselyeket helyeztek el, amelyekbe egy bizonyos Anthonius püspök céljaira lehetett adományt dobni. Valamilyen speciális gyűjtésről lehet szó, gondoltuk, mise közben meg is kaptuk a konkrét választ.

Szakállas, enyhén barnás bőrű pap vezette a liturgiát, akinek első megszólalása jelezte, hogy valószínűleg elég jól fogom érteni a szavait. Merthogy nagyjából annyira beszélt jól németül, mint én – nem túl magas szinten. Miközben itt-ott derekasan megküzdött a kiejtéssel, gondolatai mélyek, átéltek, szívből fakadóak, barátiak voltak. Nem úgy beszélt, mint egy írástudó, inkább egy közénk érkezett vándor elmélkedéseinek hatottak buzdításai.

A mise legvégén, amolyan hirdetésként köszönetet mondott e zürichi egyházközség tagjainak, amiért évek óta nagylelkűen támogatják azt a missziót, amely indiai papnövendékek képzését segíti elő. Elmondta, az ázsiai óriási államban – annak egyik régiójában legalábbis – rengeteg fiatal szeretne katolikus pap lenni, ám egyszerűen képtelen a helyi egyház a legalapvetőbb feltételeket biztosítani az oktatásukhoz. Itt vannak azonban ezek a jószívű svájci – tehetős – hittársak, akik eddig már jelentős (a pontos szám is elhangzott a helyszínen) összeggel járultak hozzá egy indiai szeminárium építéséhez. Ez a támogatás jó helyre került, zajlanak a fejlesztések, további X összeg révén meg is nyithatnák hamarosan a papképző intézményt.

Megkaptuk tehát a választ a gyűjtés céljára vonatkozóan, s azt is megértettük, hogy az a bizonyos Anthonius püspök valószínűleg az adott egyházmegye vezetője lehet, ahol a szeminárium épül. Mi is szerényen hozzájárultunk a szép célhoz – remélve, hogy eurót is fel tudnak használni, mert frank nem volt nálunk.

A templomból távozóban az a gondolat mozgolódott bennem, hogy milyen szép is ez a globális összetartozás. Nekünk papjelöltjeink vannak, nálatok paphiány van. Nekünk nincs pénzünk, nektek bőséggel adatott. Rakjuk össze, amink van! Különösen megérintette a szívemet, hogy most először vehettem részt olyan szentmisén, amelyen a hívek könyörgéseinek sorában a menekültekért is imádkoztunk – hogy ölelje át őket Isten szeretete.

002_1.jpg

Míg ilyesmik forogtak az elmémben, lelkemben, elkezdtük körbejárni a templomot, ami építészetileg is magával ragadott bennünket. Meglepetésünkre hamarosan ott állt előttünk a templomból szintén távozó miséző pap. Nyakában lógó mellkeresztje nyilvánvalóvá tette: főpásztorral találkoztunk. Hamar leesett...

– Ön Anthonius püspök?
– Igen, én vagyok.
– Magyarországról jöttünk és nagyon örülünk, hogy ilyen örömteli híreket hozott Indiából. Hogyan segíthetnénk mi, magyarok, hogy felépüljön az a szemninárium?
– Imádkozzatok értünk! Én is imádkozni fogok a magyarokért!

Néhány euróval szegényebben, ám összességében sokkal gazdagabban folytattuk tovább élet-utunkat.

Gégény István

(A fotókon a cikkben említett svájci templom szerepel.)

 

adomanybanner_600.jpg