Heidl György: A magyar egyházi közegben inkább a szőnyeg alá söprés jellemző

2018. augusztus 16. SZEMlélek

Laikusként a Pécsi Egyházmegye kommunikációs igazgatója volt az eszmetörténész, aki már nem tölti be ezt a funkciót. A vele készült interjúból a váltás indokára is fény derül.

 heidl1.jpg

A Szív újságban jelent meg a korábban a SZEMléleknek is nyilatkozó szakemberrel egy terjedelmes, számos aktuális témát érintő beszélgetés, amelynek teljes szövege ide kattintva, a Jezsuita Kiadó oldalán olvasható. Az alábbiakban néhány részletet idézünk Heidl György válaszaiból.

Nem érzem szükségét annak, hogy mint az egyház értékét felismerő, ebben élő ember ezt a tapasztalatot erővel odavigyem másoknak, és valamilyen emészthetőbb formában tálaljam azért, hogy ide bevonjak embereket. Az egész tevékenységem transzparens. Arról szól, hogy elköteleződtem. Megyek, és csinálom azt, amit a feladatomnak érzek, amihez kaptam erőt, képességet, eszközöket. Remélem, hogy abban tükröződni tud az, ami szép az egyházban.

Nagyon fontos, hogy ha kérdéseket tesznek fel, ne menekülj el, próbálj meg válaszolni. Ha szükségét érzem, szívesen elmondom, megírom, hogy mit tanít az egyház bizonyos kérdésekről, és megpróbálom ezt úgy tenni, hogy közben világosak legyenek a határok. Ilyen volt nemrég a melegházasság kérdése is. Ami szerintem eleve oximoron, és ki is fejtettem a blogomon, hogy miért. Az nem misszió, ha valami homályos szeretetfogalom nevében a felfogásbeli és világnézeti különbségeket elfedjük, mintha nem is lennének. Ez ma az egyik véglet. A másik meg az, amikor harcosan előlépünk, és megpróbáljuk rávenni az embereket, hogy kövessenek, mert mi megmutatjuk az utat. A kettő között nagyon sok lehetőség van.

Kényes helyzetet teremt a történelmi egyházak vezetői számára, ha függő helyzetbe kerülnek az állami források szétosztásakor. Visszás is, amikor olyan forrásokról van szó, amelyek az egyházakat törvényesen megilletik, hiszen a korábban elvett, államosított vagyonokért cserébe kapják.

...a magyar egyházi közegben én nem látok nagy vitákat. Élesen csak ritkán merülnek fel kérdések, inkább a szőnyeg alá söprés jellemző, ami feszültséget okoz. Nem beszélünk meg fontos dolgokat, s különösen nem színvonalas érveléssel. Nincs is igazán platform erre. A magyar katolikus egyházi sajtó úgy néz ki, hogy van a püspöki karnak egy „félhivatalos” hetilapja és honlapja, ami elég nehezen érthető jelző, a legnépszerűbb internetes oldalakon pedig gyakran szélsőségek szólalnak meg.

Szerintem a magyar katolikus egyházban jelen van egy erőteljes klerikalizmus. Erre a szemléletre az jellemző, hogy alapvetően a papságban látja az egyház erejét, és nem érti a II. vatikáni zsinat által előtérbe helyezett „családegyház” fogalmát és jelentőségét. Mindeközben az élet elsuhan emellett, hiszen egyre nagyobb arányban és nélkülözhetetlen módon vesznek részt az egyház intézményes munkájában laikusok. Azt is észre kell vennünk, hogy nagyon sok közöttük a női munkatárs. Az ő személyiségükre, felkészültségükre, anyai tapasztalataikra, sajátos szempontjaikra ma nagyon nagy szüksége van az anyaszentegyháznak.

Ha valamit elkezdenek erőszakosan terjeszteni, mint most nálunk a „nemzet” és „nemzeti” fogalmakat, ami reakció a korábbi erőltetett internacionalizmusra, akkor attól én ösztönösen idegenkedem. A „nemzettudat” kifejezéssel is így vagyok. Ez eszmetörténetileg tekintve nagyon új fogalom, a XIX. században születik meg. A Római Birodalomban például egyáltalán nem volt nemzettudat, ott a pátriához való tartozás és az ősök hagyományára hivatkozás volt nagyon fontos, miközben etnikailag, nyelvileg, vallásilag rendkívül sokszínű közösség volt. A jelentős részben ebből megszülető európai civilizáció eredendően a sokszínűség kultúrája, és a kereszténység ezt nem megszüntette, hanem felerősítette. Az egyházatyák egyik legfőbb érve a kereszténység nagyszerűsége mellett épp az volt, hogy az egyház a legsokszínűbb közösség, hiszen különböző társadalmi osztályú, műveltségű, nyelvű, etnikumú rétegeket fog össze. Már Tertullianus ámulva kiáltott fel, hogy az egyházban kicsinyek és nagyok, nemesek és közemberek, férfiak és nők, írástudók és írástudatlanok mind együtt vannak. És ez a sokszínűség az akkoriban ismert egész világra kiterjedt már a II–III. századra. A Szentlélek isteni ereje mellett a sokszínűség mindig az egyház legfőbb ereje és vonzereje volt.

Nem lehet nem észrevenni, hogy tényleges veszélyt jelent az Európa meghódítását célzó, tervezett és szervezett bevándorlás. Tény, hogy az önmagában egyébként nagyon sokféle irányzatot magában foglaló iszlám vallásnak vannak olyan szektái, amelyek veszélyt jelentenek arra a rendkívül gazdag kultúrára és intézményrendszerre, amelyet a kereszténység évszázadok alatt megteremtett Európában. De az is tény, hogy ezzel együtt tömegek menekülnek Európába, mert valóban nem tudnak megélni a szülőföldjükön. Erre a nagyon is érthető népmozgásra ráépül a hódító agresszivitás. Egyetértek azzal, hogy szükség van kerítésre két kapu között, de nem tartom helyesnek azt a differenciálatlanságot, amivel ma nálunk a politika kezeli a kérdést, már csak azért sem, mert közben jó pénzért EU-s állampolgárságot árulnak szinte bárkinek.

(Forrás és fotó: jezsuitakiado.hu)