Te emberséges lennél?

2018. március 07. Asztalos Dániel

Mersz-e bátran kockáztatni, vagy félelemből inkább félrenézel, némán asszisztálsz, esetleg ideológiai buzgalomból aktívan kiszolgálod a pusztító gépezetet egy szebb jövő érdekében?

adani.jpg

Van egy kérdésem, ami régóta nem hagy nyugodni... Hogyan lehetséges az, hogy létrejöhettek olyan totalitárius emberpusztító rendszerek, mint amelyek a II. világháborúban voltak? Hogyan lehetséges az, hogy az alapvetően jóra teremtett, Istenre irányuló emberek tömegei olyan rendszereket szolgáltak ki, amelyek tömegesen mészároltak és kínoztak, vagy éppen éheztettek halálra más embereket? Hogyan lehetséges, hogy ilyen sokan hozzájárultak azokhoz a szörnyűségekhez?

Sokszor szóba jön a "keresztény Európa" kifejezés. De hol volt Európa keresztény akkor, amikor emberek millióit éheztették, vagy végezték ki ideológiai alapon? Engem nem az a kérdés érdekel, hogy hol volt Isten. Hol volt inkább a keresztény ember?

Biztosan tudom, hogy nagyon sokan kockára tették az életüket, munkájukat, hogy másokon segítsenek, másokat megmentsenek, de példájukról sokszor nem is tud a kortársak nagy része és az utókor. Ők voltak azok, akik valóban az evangélium szerint éltek, akik az igazságot nem a közösségi normához, hanem belső meggyőződésükhöz és Istenhez mérték.

Az összes többi ember pedig sokszor félelemből inkább félrenézett, vagy némán asszisztált, esetleg ideológiai buzgalomból aktívan kiszolgálta a pusztító gépezetet egy szebb jövő érdekében.

Egyszer egy rendőr beszélt arról a rádióban, hogy nem tudhatod, amikor rád lőnek, amikor az életed forog kockán, pánikhelyzetben mennyire leszel képes jó döntéseket hozni, esetleg hőssé válni. Sokszor forgatom magamban a gondolatot, hogy vajon egy elnyomó rendszerben én mennyire lennék képes kimondani az igazságot, s képes lennék-e arra, hogy az életemet kockára tegyem másokért?

Kamaszkoromtól fogva felnézek azokra a papokra, akik a kommunizmusban megjárták az Andrássy út 60-at, vagy más hasonló helyet az Igazságért. Mindig is égett bennem a kérdés: ha arra kerülne sor, lenne-e elég bátorságom követni a példájukat?

Idős plébánosom mindig azt mondta, hogy a vértanúk nem hirtelen váltak mártírrá, hanem egész életvezetésükből fakadtak emberfeletti tetteik, bátorságuk.

Hogy adott helyzetben mennyire lennénk hősök, azt jól mutatja jelenlegi viszonyulásunk az élethez, embertársainkhoz.

Ha a családodból valaki, vagy a barátod komoly igazságtalanságot, bűnt követne el, szólnál-e neki? Ha a politikai "családodban" valamelyik személy korrupt, vagy csaló lenne, felemelnéd ellene a hangod? Ha a legelesettebbeket és legrászorultabbakat komoly igazságtalanság érné, kiállnál mellettük? Kiállnál-e azokért, akikhez semmi közöd és érdeked nem fűz, csak az igazság és a felebaráti szeretet?

Te miért álltál ki utoljára, mikor kockáztattad valamidet az igazságért? Sosem késő elkezdeni gyakorolni kicsiben, hogy amikor arra kerülne a sor, te legyél a bűn gépezetében a homokszem.

Végezetül pedig álljon itt Szókratész bölcsessége, aki inkább vállalta a kivégzést, minthogy megtagadja az igazságot: "nem azt kell megfontolnunk, kedvesem, mit mond majd rólunk a tömeg, hanem azt, hogy mit mond az az egy, aki ért az igazsághoz és igazságtalansághoz, és mit mond maga az igazság”.

Asztalos Dániel