Valláskárosultak evangéliuma

2017. december 14. SZEMlélek

Pedig mi azt hittük – ez a címe a SZEMlélek állandó szerzője, Bolyki László új könyvének. Ő maga vázolja fel az alábbiakban megújulásra hívó, lélekfrissítő írása fő üzeneteit.

pma.jpg

Új kötetem bemutatását az – úgy tűnik – igencsak ütősre sikeredett cím megmagyarázásával szeretném kezdeni. Akik először hallották vagy olvasták a "valláskárosultak evangéliuma" alcímet, vérmérsékletüktől függően vagy fájdalmasan fölnevettek, vagy – szinte gyomron vágva érezvén magukat – komoran maguk elé meredtek. Hiszen a "vallás" és a "hit" szavakat rendszerint a lélek gyógyulásával, fölépülésével kapcsolatosan, tehát pozitív kontextusban illik emlegetni keresztény körökben. Ezért aki nem ismer, akár azt is hihetné a cím alapján, hogy a könyvet, mondjuk, Richard Dawkins harcos vallásellenes propagandája, lelkes ateizmusa ihlette.

Pedig egyáltalán nem ez a helyzet. Sőt, meggyőződéses hívő keresztényként írtam le a könyv minden sorát. Így viszont fölmerül a kérdés: vajon lehetséges-e az, hogy vallásos, avagy hívő emberekként, a Szentírással a kezünkben, Jézust követve, hovatovább aktív egyháztagokként fusson zátonyra az életünk?

Tudom, hogy a "helyes" válasz az, hogy "Nem, ennek nem szabadna megtörténni!" Ám két nyomós okom is van arra, hogy ne a helyes, hanem a valóságos válaszra figyeljek. Egyrészt a helyes válaszaink nagyon sok esetben egyáltalán nem találkoznak a mindennapi élet valóságával, tapasztalataival. Ezt röviden így foglaltam össze a könyv bevezetőjében: "A prédikátor minden héten egyszer arról beszél, hogy minek kéne lenni, a lelkigondozó viszont minden egyes nap hétszer hallgatja meg, hogy mi van." Mivel prédikátorként és lelkigondozóként is tevékenykedem, látom, hogy sok esetben milyen mély szakadék tátong e két világ közt. Ha ehhez még hozzátesszük Richard Rohr gondolatát is, mely szerint "a hittanítás évek óta olyan kérdésekre ad választ az embereknek, amelyeket fel sem tettek", akkor még árnyaltabb képet kapunk a hitelveink és a mindennapi életünk szétszakadásának mibenlétéről és okairól.

Másrészt nem csak a mindennapi élet tapasztalatai, hanem a Szentírás is megerősítheti bennünk, hogy még Jézust követve is megtapasztalhatjuk azt, amikor minden összedőlni látszik körülöttünk. Éppen egy ilyen bibliai történetre utal a kötet címe: "Pedig mi azt hittük". Ezt a fájdalommal és szomorúsággal teli néhány szót az emmausi tanítványok mondták magának Jézusnak, midőn arról panaszkodtak neki, hogy ő – mármint Jézus – sajnos meghalt, nincs többé.

Igen, Kleofás és társa teljes lényükkel átélhették, megtapasztalhatták, hogy miközben ők megalkuvás nélküli hittel, a munkájukat, megélhetésüket és szeretteiket otthagyva követték Jézust, végül mégis azt kellett látniuk, hogy a szemük láttára zátonyra fut Isten országának ügye, a Messiásnak hitt Jézus meghal, ők pedig ott maradnak a nagy sötét semmiben. Azt gondolom, ennek a pillanatnak a mélységes drámáját nem igazán szoktuk átélni a maga teljességében, mert ezt a történetet legtöbbször húsvétkor olvassuk, amikor az ünnepi készülődés, a főtt sonka illata és a hímes tojások látványa szinte pavlovi reflexként keltik életre bennünk a feltámadás gondolatát. Hiszen mi már pontosan tudjuk, hogy ez a kis párbeszéd Jézus és a két szomorú tanítvány közt pusztán egy rövid közjáték, mielőtt mindnyájuk előtt fölragyogna a feltámadás dicsősége, földöntúli öröme. Ám ők ott és akkor azt élik meg, hogy éppen a Jézussal töltött három év volt csupán egy közjáték, és hogy ideje visszatérniük a vallásos illúziók ködös világából a mindennapi élet hétköznapi valóságába.

Amikor Péter apostol azt mondja, "Visszamegyek halászni" (János 21:3), akkor ebben az egyetlen rövid mondatocskában benne van ez a szörnyűséges lelkiállapot, a totális kudarc beismerése, a hit és az arra épülő jövőkép darabokra törésének gyötrelme. Péter éppen halászott, amikor Jézus belépett az életébe, mégpedig azzal a csodálatos elhívással, amely új dimenzióba emelte az egész életét. Ez nem jelentett kevesebbet számára, mint hogy a kétkezi munkás, az egyszerű halászember Jézus mellett emberhalásszá válhat, apostollá, azaz történelmi, sőt, üdvtörténelmi jelentőségű személlyé léphet elő. Jézus halála után azonban mindez pusztán egy szánalmas vágyfantáziának, vallásos, vagy inkább szektás felbuzdulásnak tűnt csupán.

A főapostol eljut odáig, hogy pontosan addig kell visszamennie és onnantól kezdve mindent tévedésnek ítélnie, amikor Jézus belépett az életébe. Vissza a szürke hétköznapok taposómalmába, az egyszerű melós ember halszagú valóságába.

Azért tartom hallatlan fontosnak azt, hogy átéljük a tanítványok nagypéntek és húsvéthétfő közt megélt hitevesztettségét, lelki nyomorát, mert amikor mi magunk kerülünk "pedig mi azt hittük" szituációkba, mi sem látunk tovább az orrunknál. Mi is azt hisszük, hogy mindennek vége, hogy Isten meghalt, vagy ha nem, akkor elhagyott minket, esetleg egyáltalán nem érdekli őt, hogy mi lesz velünk. Pedig a helyzet ma is ugyanaz, mint kétezer évvel ezelőtt: ahogy a tanítványok nem hitték el, nem vették komolyan Jézus szavait, melyek szerint neki meg kell halnia és fel kell támadnia, úgy mi is elengedjük a fülünk mellett az ő ígéreteit, kijelentéseit, és ragaszkodunk a saját jámbor, vallásos elképzeléseinkhez. Amikor aztán szembejön velünk a valóság, és másképpen alakulnak a dolgok, mint ahogyan hittük, jajveszékelni kezdünk és kijelentjük, hogy csalódtunk Istenben. Pedig nem benne csalódtunk, csak a róla alkotott gyerekes elképzeléseinkben.

Élő hit és vallásos hiedelmek

Sokat töprengtem azon, hogy a tanítványok hogyan tudták ennyire félreérteni a körülöttük zajló eseményeket. Hogyan tudtak kiégett szívvel, szomorúan bandukolni Jeruzsálemtől elfelé, miközben a világ legdicsőségesebb, legörömtelibb eseményei történtek meg a közvetlen közelükben, a szemük láttára, fülük hallatára? Milyen várakozások éltek a szívükben, amelyekkel nem fért össze az, hogy Jézusnak meg kellett halnia és harmadnapon fel kellett támadnia? Milyen jövőképe volt Péter apostolnak, amikor féltő aggodalommal a szívében próbálta megóvni Jézust attól, hogy mindezek megtörténjenek vele? És mindehhez milyen istenkép társult, ha Istenre hivatkozva próbálta lebeszélni Jézust a világ megváltásáról? (Máté 16:22)

Ha hittel fordultak volna Jézus felé és egyszerűen elfogadták volna azt, amit mondott, akkor – ha mélyen átélték is volna nagypéntek fájdalmait – aggodalmaskodás és félelem nélkül nézték volna a golgotai eseményeket, majd örömmel a szívükben várták volna a feltámadást. Hiszen Jézus ezt előre megmondta nekik, mégpedig nem is egyszer. Ám ők a vallásos hiedelmeikhez ragaszkodtak inkább: azt hitték, hogy Jézus úgy lesz Messiás, hogy Júdás Makkabeushoz hasonlóan szembeszáll majd az Izráelt megszálló idegen erőkkel és a győztes szabadságharc végén szépen hazaküldi a rómaiakat. Azt hitték, hogy Jézus megalapítja az Ezeréves Birodalmat, mellyel soha nem látott békesség, jólét és szabadság köszönt rájuk, ahogy az ősi próféciák megjövendölték. Végül, de nem utolsó sorban: azt hitték, hogy Jézus hivatalos királlyá koronázását követően ők lesznek majd a messiási birodalom legmagasabb rangú közjogi méltóságai. Pont ezért állandóan – még a Gecsemáné-kert tövében is – azon vitatkoztak egymás közt, hogy melyikük a legnagyobb, és hogy ki ül majd a király jobb- és ki a balkeze felől.

Ha mindezekbe belegondolunk, már nem is olyan furcsa, hogy teljesen összezavarodtak, amikor Jézus végül meghalt a kereszten. Miből építkezett a tanítványok vallásos hiedelemrendszere? Bibliai próféciákból, Jézus félreértett szavaiból, kezdetleges istenképükből, valamint infantilis egyéni ambícióikból.

Jézus "terápiája"

A könyv végigveszi a párbeszédet, mely a két tanítvány és Jézus közt zajlik le, melynek során fokozatosan új és új felismerésekre jutnak, és amely beszélgetés végén a tanítványok szíve újra lángra kap. A párbeszéd egyébként rendkívüli, sőt, egy-egy pillanatban kifejezetten abszurd, hiszen a tanítványok egészen a történet végéig nem ismerik fel, hogy kivel van dolguk. Ilyen az is, amikor a két tanítvány Jézusnak panaszkodik arról, hogy Jézus már nem él. Vagy amikor őt nevezik idegennek, és úgy gondolják, hogy Jézus az egyetlen közel és távol, akinek fogalma sincs, hogy mi történt az elmúlt napokban. Pedig a valóságban ő volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hogy mi történt és hogy miért történt meg mindaz, ami azokban a napokban lázban tartotta egész Jeruzsálemet. Milyen szép, ahogy Jézus figyelmesen végighallgatja eltévedt tanítványai sületlenségeit, sőt, ahelyett, hogy az igazság nevében "rájuk rúgná az ajtót", még udvariasan érdeklődik is: mi történt? Azaz: meséljétek már el nekem, hogy mi történt! Légyszi' világosítsatok föl engem, az egyetlen fogalmatlan idegent!

Ami ezek után történik, egy csodálatos utazás, mely során a kiégett, megszomorodott szívű tanítványok végül képessé válnak arra, hogy elszakadjanak a vallásos hiedelmeiktől, hogy azok helyett a valóságot válasszák.

Azt gondolom, ez a történet paradigmaszerűen mutatja be a hívő ember kiégésének folyamatát, mint ahogy azt is, hogy miként gyógyulhatunk meg Jézus erőterében, hogyan kaphat lángra újra az a szív, amelyben egyszer már kialudt a tűz. Mellette nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy amikor úgy érezzük, csalódtunk Istenben, akkor valójában nem Istenben, hanem a róla alkotott elképzeléseinkben csalódunk. Amikor azt tapasztaljuk, hogy Jézust követve zsákutcába jutunk, akkor ő helyre teszi az utcákról és zsákutcákról alkotott fogalmainkat. Hiszen Jézus sem az eseményeket változtatta meg, hanem tanítványai szívét, hogy belássák: ami e világ szerint csúfos kudarc, az Isten országában csodás győzelem. Ami innen nézve gyengeség, az a valóságban Isten ereje, ami nekünk értelmetlen botrány, az neki az áldások kútforrása. Ami e földi szemmel nézve igazságtalanság, összeomlás, átok és szétesés, az Jézus szerint Isten igazsága, felemelkedés, áldás és egy csodálatos új kezdet.

Kleofáshoz és társához hasonló "valláskárosult" emberek tömegei járnak az élet emmausi útjain kiégett, csalódott szívvel. Az egykor izzó szív kihűlt, az egykor szilárdnak tűnő hit csalóka délibábnak bizonyult, Jézus személyes valósága szobrokká, szimbólumokká, kulturális hivatkozási pontokká dermedt. A valláskárosult ember számára az egyház már csak idős nénik és bácsik lelki skanzenje, vallásos hagyományőrző klubja.

Sőt, mintha az egész posztkeretény nyugati világ a saját emmausi útján tántorogna. Mintha a keresztények Istene tényleg meghalt volna, mintha a sok igazolhatatlan bűn és gyalázat, amit Jézus nevében követtünk el az évszázadok során, agyonnyomná és ellehetetlenítené az evangélium szent és tiszta ügyét. Mintha a jóléti társadalomban élő egész nemzedék gondolkodna így: visszamegyek halászni. Az álmok szertefoszlottak, az értékek elhomályosultak, a közösségek atomjaira hullottak, midőn a posztmodern idézőjelbe tett és megkérdőjelezett mindent, amire a zsidó-keresztény civilizáció ráépült. Így a szétesés nem pusztán vallási vagy spirituális, de kulturális szinten is végbemegy. Ami a maradt: New Age, komzum-spiritualitás, plázavallások, jóléttel és gazdagsággal házaló tele-evangelisták, siker-trénerek és a konyhapszichológia népszerű celebritásai.

Ezt a könyvet azért írtam, mert a saját tapasztalataimból és a Szentírás tanításából fakadó meggyőződésem, hogy bármilyen mélységekbe zuhanunk is akár személyes, akár közösségi szinten, nincs olyan pont, ahonnan ne láthatnánk meg a fényt. Nem a világot kell megváltanunk, mert az már kétezer éve megtörtént, hanem a nézőpontunkon kell tudni változtatnunk, hogy Istennel való kapcsolatunk során ne arra fókuszáljunk, amit mi tettünk őérte, hanem arra, amit ő tett értünk. Ha kétségbe akarunk esni, nézzünk önmagunkra, ha csalódni akarunk, nézzünk egymásra, de ha izzó szívvel szeretnénk élni, nézzünk Jézusra! Ő most is ott bandukol minden elfáradt vándor mellett, akkor is, ha a tanítványokhoz hasonlóan nem ismerjük föl őt. És még ha idegennek nézzük is, még ha azt gondoljuk is, hogy ő az egyetlen, aki nem érti a mi földi életünk ügyes-bajos dolgait, ő türelmesen és szeretettel teli együttérzéssel hallgatja végig panaszainkat, gyerekes okfejtéseinket.

bl3.jpgÉs amikor végre elhallgatunk, ő beszélni kezd. Csendesen, egyszerűen elmagyarázza, hogy amit mi halálhörgésnek véltünk, az valójában az ő győzelmi kiáltása volt, amit mi teljes csődnek látunk, az az ő terveinek megvalósulása, és amit mi elvetélésnek hittünk, az egy csodálatos új világ születésének kezdete.

Kívánom, hogy minél többen éljük át Jézus mellett, ahogy a szívünk újra lángra kap!

Bolyki László

* * *

A kötet megvásárlásával kapcsolatos információk: http://www.bolykilaszlo.hu