A kommunikációkutató a trón és az oltár szövetségéről, közbátorságról, a keresztények közéleti szerepvállalásának fontosságáról nyilatkozott.

A Magyar Nemzet Magazin készített terjedelmes interjú teljes szövege ide kattintva olvasható, az alábbiakban Horányi Özséb néhány válaszából idézünk idézünk:

a valóság és a kimondott szó között ma Magyarországon többnyire óriási szakadék tátong. És ez egyébként nem feltétlenül kormánypárti jelenség: visszatérő motívuma a hazai közéletnek, hogy a közszereplők gyakran hazudtolják meg egymást, és még véletlenül sem hangzik el cáfolat. A kommunikációs luftballonok idővel törvényszerűen kipukkadnak. Persze sokszor úgy érezhetjük, hiába a nyakon csípés, a lebukás. Olyan világban élünk, amely gyakran tűnik borzalmasnak és tét nélkülinek. De nem lehet a végtelenségig mellébeszélni!

Az alapprobléma az, hogy hol a határa a személyes segítségnyújtásnak, hogy meddig terjed a kapacitásunk. Nézzük például a migránsok ügyét. Ha az érkezők száma – a korábbi nagy népvándorlások, bevándorlások, népességcserék néprajzi, történeti, etológiai, szóval tudományos tapasztalatai ezt mutatják – több, mint a helyi lakosság öt százaléka, akkor az instabilitást okoz a befogadó közösségben. Ezt azonban érdemes értelmeznünk. A befogadás lényege a fokozatosság. Ha az érkezők sikeresen integrálódnak, akkor természetesen ők is részévé válnak a jövőbeli befogadói csoportnak. Hogy egy-egy adott esetben mi a teendő, azt pedig a józan ész és a lelkiismeret szava dönti el.

A rendszerváltástól eltelt emberöltőnyi időnek pedig mindenkit arra kellene figyelmeztetnie, hogy lejáróban lehet a türelmi idő: használjuk fel a maradékát olyan társadalmi párbeszédre, a most is hiányzó egyházon belülire, illetőleg az egyház és a társadalom közöttire, amely elvezethetne a jelen helyzetből a közbékéhez; igen, ehhez bátorság kell, mondom: közbátorság! Buzdítok erre mindenkit!

Sajnos a trón és az oltár szövetsége szinte ugyanúgy él, mint korábban. Egyébként nem gondolom, hogy ezt a szövetséget a létező szocializmus korában kizárólag a kényszer, a fenyegetettség működtette. Nagyobb szerepet játszott az igazodni akarás, amely, tetszik, nem tetszik, a társadalmi kohézió alapja. Nincs ebben semmi meglepő, mindez tulajdonképpen a háromszázas évekbeli konstantini fordulat következménye. Amikor az egyház kijött a katakombákból, és elkezdte együttműködését a világi adminisztrációval, voltaképpen világtörténelmi méretekben rendkívül fontos, ám mérhetetlenül veszélyes lépést tett meg. Vagyis: igazodott az adott társadalmi rendszerhez.

Nekünk, keresztényeknek is meg kell érnünk a közéleti szerepvállalásra. Ez a kereszténység jövője szempontjából az egyik kulcskérdés. Nagyon nagy változások előtt áll a hierarchikus egyház, mert mindezt, felnőttként tekinteni a hívekre, legfeljebb elodázni lehet. A változás ugyanis az egyház nem hierarchikus részében már bekövetkezett.

(Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet)