Barsi Balázs atya válaszolt a kipróbált férfiak (viri probati) pappá szenteléséről szóló állásfoglalásával kapcsolatos kritikámra, megerősítette és elmélyítette állításait. Vita lehet közöttünk, s a jó vita kölcsönösen szélesíti a perspektívát.
Reflexiómat azzal kezdem, amiket megértettem és amikben Barsi atyával egyet tudok érteni. Majd azzal folytatom, amiben különbség van szemléletünk között.
Eredeti hozzászólásának és mostani írásának is az a lényege, hogy a papságot, s vele a cölibátust a Krisztusnak való teljes önátadás, a megszentelés és az eukarisztikus áldozatban való részvétel oldaláról szemléli. “A pap pedig nemcsak elnököl, hanem in persona Christi átváltoztatja a kenyeret és a bort. A fölszentelt pap nem elnök, hanem sacerdos.” Ez az a féltett kincs, amit véd, mert támadva érzi. Ez az, ami miatt bírálta Beer püspök fölvetését és ami miatt a témához “kötelező” olvasmányként Jáki Szaniszló, Jean-Pierre Batut és Alfons Maria Stickler bíboros műveit jelöli meg. Ezek biblikus, dogmatikai és egyháztörténeti megközelítésekben alapozzák meg azt, amit Barsi atya összefoglalva képvisel. Első hozzászólásában különösen is hangsúlyozta, hogy a paphiány megoldása nem degradálható szervezési kérdéssé. A megoldás a Krisztus és az egyház hagyományos tanítása iránti megerősített elkötelezettség, az imádkozástól a papnevelés lelkiségi reformjáig az egyház minden területén. Amit szervezéssel el lehet érni, annak csak ez után van értelme és lehetősége, ezelőtt és ehelyett nincsen.
A papságnak ez a teológiája egy bizonyos megértésre alapoz. Egészében és részleteiben is vitatható, s az ettől eltérő megközelítések is megalapozhatók a Szentírásból és az egyház szent hagyományából. Amiben természetesen nem lehet vita, az a Krisztus-központúság és az elkötelezettség. Nem volt szándékom és most sem az, ezt a vitathatatlan alapot megkérdőjelezni. Amit kifogásoltam, és továbbra is kifogásolok, az a papság és a cölibátus teológiájára vonatkozó Barsi atya által képviselt nézet kizárólagossága, s olyan beállítása, mintha egyedül ez hivatkozhatna joggal a katolikus jelzőre. Anélkül tehát, hogy a krisztocentrikusságot feladnánk, nagyon is lehetséges az eddig idézett szentírási helyeket másképpen elemezni, s a hagyomány kincstárából már érveket is előhozni. S mindezeket azért, mert az egyház minden korban új és új nehézségekkel, kihívásokkal szembesül, s mindig az adott kor kérdéseinek szemüvegén keresztül olvassa újra szent forrásait. Másképpen nem lenne tanfejlődés, a tanítóhivatal és a teológia is csupán rigid szövegek ismételgetését végezné. Az egyház tanításának és teológiájának története azonban éppen ellenkezőleg attól gazdag és izgalmas, hogy a szent szövegekben rejlő gondolatot és üzenetet egyre mélyebben és a mindenkori viszonyokra adekvát módon tárta fel, legalább is erre törekedett. Ennek a folyamatnak ma sincsen vége, s fontos is dacolni azzal a közkeletű tévedéssel, miszerint a Szentírás vagy a dogmák lezárnák az egyház igazságkeresését. Éppen ellenkezőleg inspirálják.
A vita eredeti témája az, hogy a kipróbált nős férfiak felszentelhetők-e papnak, másképpen fogalmazva, hogy a nyugati egyházban jelenleg kötelező cölibátus feloldhatatlanul van-e össze kapcsolva az ordo szentségével (papság), vagypedig az egyháznak a Szentírás és a szent hagyomány alapján joga és lehetősége ezt a kapcsolatot feloldani és házas embereket pappá szentelni. Ez a téma vitatható. A kötelező papi cölibátus hosszú és színes történetre tekint vissza, így a teológiai vélekedések gazdag és nem egy irányba mutató hagyományra építhetnek. A kérdés döbbenetes tágasságát és sokszínűségét igazolja egy 2016-ban megjelent kötet a papi cölibátus nemzetközi bibliográfiájáról. (Internationale Bibliographie zum Priesterzölibat 1520 - 2014) Az igen és a nem közötti különbség e kérdésben a katolicitáson belüli legitim nézetkülönbség és nem az ortodoxia és heterodoxia, az igaz és hamis tan közötti. Nem arról vitatkozunk tehát, hogy mit tanít az egyház a papságról, hanem arról, hogy kik alkothatják a papság közösségét. Miközben a római katolikus papság teológiája a történelemben és a jelenben is rendkívül szerteágazó, a különböző álláspontok képviseléséből konkrét döntések következnek, melyek akár ellent is mondanak egymásnak.
Balázs atya szemlélete az egyik lehetőség a sok közül, a maga értékeivel és egyoldalúságaival együtt. Minél igényesebb teológiával és minél mélyebb lelkiséggel képviseli, annál nagyobb kincs ez a jelen egyházában. Az általa művelt és hirdetett megközelítéstől eltérő nézetek számára is az igényesség és a lelkiség elengedhetetlen követelmény. Az alábbiak igyekeznek megfelelni ennek.
Az Újszövetségi papság elsősorban királyi, tehát minden megkereszteltre érvényes kitüntető cím. Minden megkeresztelt részesedik Krisztus egyszeri és megismételhetetlen áldozatából. Az újszövetségi iratok visszafogottan használják a pap kifejezést, s a papság exkluzív vagyis a laikusságtól elkülönítő felfogása a keresztényüldözés korszaka után indul el és erősödik meg, nem utolsó sorban az egyháznak a Római Birodalomban betöltött adminisztratív szerepétől és ennek teológiai megalapozásától befolyásolva. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kultikus papság elkülönítése a vallástörténetben jól ismert, melynek általános eleme a nemi élettől való tartózkodás.) Krisztus az egyetlen főpap és az egyetlen közvetítő Isten és ember között. Az ő követői, tehát minden keresztény részesedik Krisztus papságából, híva van Isten országa építésére, az önzetlen szeretet közegének és kultúrájának megteremtésére, az Evangélium örömüzenetének hirdetésére, misszióra és keresztelésre, az Eukarisztikus lakoma megünneplésére és Isten megbocsájtó irgalmának tanúsítására. Ezt az egyetemes meghívást és küldetést a történelem folyamán változó egyházi felhatalmazásokkal végzik a keresztények. A felhatalmazásokról való döntések mindig az adott kor kihívásaira válaszolnak és a tanítóhivatal - a teológusokra is támaszkodva - megtalálja a szent forrásokban az akkor megfelelő alátámasztásokat.
A mai kor kihívására a tanítóhivatal legrangosabb módon a II. Vatikáni zsinattal igyekezett válaszolni. A különböző rangú és jellegű dokumentumaiban a hagyomány és az újítás szőttesét találjuk. A zsinati atyák értettek annak művészetéhez, hogyan lehet régit és újat előhozni. Ezért az egyházról tanítva a krisztusi közösségi egyházat állították középpontba, s a közösség ölén tárgyaltak a szentségekről és a szolgálatokról is. A zsinat utáni egyház számára súlyos üzenet és kötelesség egységet alkotni a Krisztus követésében, szoros szálakat fűzni a különböző szolgálatok között.
Az ordo (mindhárom fokban) a közösségbe ágyazottan nyeri el mély értelmét, amely közösség elsősorban a Krisztus áldozatára és művére emlékező eukarisztikus közösség. A papságot ebben a beágyazottságban tárgyalja és nem a korábbi elkülönülésben. (Visszautalva Barsi atya plakatív megjegyzésére, miszerint nem paphiány, hanem hithiány van, azt mondhatjuk, nem paphiány, hanem közösséghiány van.) Erre alapozva elsősorban nem is azt szükséges külön megindokolni, hogy miért lehet a kipróbált nős férfiakat részesíteni az ordóban, mert ez lenne egyháztanilag a rendes eset, amit a nős emberek diakónussá szentelése is mutat.
Azt kell megtalálni, hogy milyen teológiával és lelkiséggel lehet alátámasztani a tisztaság karizmájának összefonását az ordó szolgálatával. Ezt pedig az egyház karizmatikus természetére és a karizmák sokféleségére alapozva stabilabb biblikus alapokra lehet helyezni, mint Krisztus papságára. A cölebsz papság történeti és jogi hagyománya és ez a teológiai hangsúlytevés csak első (esetleg hosszú) pillanatra látszik ellentmondásnak. Ugyanis nem a papság és a cölibátus értékéről van szó, hanem arról, hogy ki és milyen módon részesedhet benne. Nem sérül a krisztusi elkötelezettség és a küldetés maximája, csupán a bekerülési feltételek módosulnak.
A megkereszteltek eukarisztikus közösségére alapozott teológiai szemlélet komoly gyakorlati következményekkel és kihívásokkal jár. Nagyobb felelősséget ruház a laikusokra, jobban beágyazza a papságot a hívő közösségbe, a közösségen belüli karizmák sokféleségét jobban engedi érvényesülni, az egyházért vállalt felelősséget erőteljesebben inspirálja stb.
A viri probati felszentelésének témája általában a paphiány miatt kerül napirendre, ennél azonban sokkal mélyebb teológiai gyökerei vannak, s ezek megismerése fontosabb, mint bármely – profán fogalmakkal élve – személyzetpolitikai intézkedés.
Máté-Tóth András
(Nyitókép forrása: communio.stblogs.org)
