Sándor Mária: életveszélyben van a magyar társadalom

2016. február 12. Gégény István

Néha rendkívül udvarias a hatalom az útlezárókkal, máskor szégyenletes olajozottsággal pörög az intézkedési rendszer. Utóbbi akció is hozzájárult, hogy minél többen meghallják egy asszony kiáltását, aki nem a saját piacáért, hanem mindannyiunk életéért küzd.

– Nemrég véget ért a büntetésként kiszabott közmunka. Milyen érzések vannak benned a fagyos avargyűjtés kapcsán?
– Kicsit fáradt vagyok. Mínusz 4 fokban kellett dolgoznunk, de büszke vagyok a társaimra, akik segítettek nekem, kiálltak mellettem. Nővérhez méltóan tettük a dolgunkat, elégedettek voltak velünk a munkaadóink, a zord idő ellenére szépen rendet raktunk a területen.

sm2.jpg

– Valószínűleg a hazai közvélemény csak a büntetés kiszabásának közvetlen előzményét ismeri, vagyis a szimbolikusan rövidke hídfoglalás tényét. Mi vezetett odáig, hogy így próbáltatok meg tiltakozni?
– 2015. február 11-én hívtam fel első alkalommal a kormányzat figyelmét, hogy egyre kevesebben egyre többet dolgozunk, rengetegen elhagyják a szakmát vagy az országot, akik maradnak, sokszorosan túlterhelve, méltatlan körülmények között kénytelenek dolgozni. Három hónap múlva jutott el odáig a folyamat, hogy Balog Zoltán miniszter kimondta: "ami jár, az jár." Ez azért fontos mondat, mert az egyik fő gondot a túlórák kifizetésének csúszása, illetve rendszeres elmaradása okozza. Elindultak a tárgyalások, amelyeken magam is részt vettem. Zombor Gábor akkori egészségügyi szakállamtitkár – aki azóta sajnos lemondott, pedig ő partnernek tekintett minket – úgy fogalmazott: "mindenféle csúsztatás fejeződjön be". Ez elég beszédes reakció volt. Határozottan az ügyünk mellé állt, mindenben igazat adott nekünk. Elméletileg sikerült elérnünk az elmaradt, jogos juttatások rendezését, ám a júliusi bérhez ígért túlórapénzek, amelyeket elvileg augusztusban számfejtettek volna, szeptember 1-jén nem jelentek meg a fizetések részeként. Vagyis a szóbeli ígéretet a gyakorlatban nem teljesítették – ez vezetett odáig, hogy másnap, szeptember 2-án lezártuk a hidat.

– Sokfelől meg lehetne közelíteni a magyar egészségügy problémáját, de alighanem főként a rendszerből hiányzó anyagi források okozzák a súlyos válságtüneteket.
– Pénz nélkül értelmetlen az egészségügy talpra állításáról szóló bármilyen megbeszélés. Ennek kulcsfontosságú eleme a munkatársak, az ápolók megbecsülése, annak jelenlegi drámai hiánya. A többség 82-87 ezer forintot visz haza havonta úgy, hogy nagyon fontos és megterhelő munkát végeznek. Nem titok, hogy az én legutóbbi bérem ennél magasabb volt: éjszakázással, hétvégézéssel, intenzív osztályon dolgozva, mindenféle plusz terheléseket vállalva, E-kategóriás szakápolóként 140 ezer forint körül kerestem havonta. Ez is igazolja, hogy nem magamért küzdök, nem a saját helyzetemmel van gond. A legkisebbekért harcolok.

– Azt nyilatkoztad nemrég, hogy meg fogod változtatni a magyar egészségügyet. Hogy veszed a bátorságot, önbizalmat ehhez a kijelentéshez, miközben közismert, hogy sokak bicskája beletört hasonló törekvésbe?
– Nem vagyok egyedül. Egyre többen kapcsolódnak bele abba az összefogásba, amelynek tagjait magunk között az EMMI mostohagyermekeinek hívjuk: pedagógusok, szociális szféra, egészségügyi dolgozók. Nyomást kívánunk gyakorolni az illetékes minisztériumra, országjárásba kezdünk, hogy megértessük az emberekkel: a lehetetlen helyzet, a munkaerő külföldre vándorlása miatt gyakorlatilag életveszélybe került a magyar társadalom. Naponta zárnak be osztályok, csoportosan mondanak fel ápolók, orvosok. Nem túlzás azt mondani, hogy emberéletekkel játszik a kormány. Csatlakoztak hozzánk az 1001 Orvosok tagjai is, az ő számuk szintén folyamatosan növekszik.

– Hogyan éli meg ezt a hirtelen jött népszerűséget, a bátorítások mellett akár a támadásokat is az egyszerű ápolónőből országszerte ismertté vált aktivista, a fehér köpenyből fekete ruhába öltözött Sándor Mária?
– Úgy tapasztalom, az emberek értik, mit szeretnék, erőt merítek a pozitív visszajelzésekből. Kevés támadás ér, de azt szoktam mondani, ha 100 emberből 5 ellenem fordul, küzdök a másik 95-ért. Ami a személyes érintettségemet illeti: nehéz feladat a közszereplés, nem is vágyom rá. Szeretnék mielőbb visszamenni az inkubátorok mellé, újra ápolónőként dolgozni. Mivel azonban nem tudom elfogadni a jelenlegi, elfogadhatatlan feltételeket, a kötelező kamarai tagságot, jelenleg idősek ápolásával keresem a kenyeremet.

– Addig zajlik ez a csata, amíg magasabbak nem lesznek a nővérek fizetései?
– Ez nem bérharc: a tisztességes betegellátásért küzdünk. Előfordult, hogy azzal vádoltak: támadom a kormányt. Aki ilyet mond, annak mindig azt válaszolom, bizonyítsa be, melyik szavammal támadtam a kormányt. Soha nem tettem ilyet, hanem arra kértem az ország döntéshozóit, hogy legyen érték az ember. Küzdök a kollégáimért, de megértem, ha egyre többen külföldre mennek.

– Te miért maradtál itthon?
– Itt tartanak a férjem idős szülei, a gyermekem, és az a tény, hogy magyar vagyok, magyarnak születtem.

– Azt mondtad az imént, nem támadod a kormányt. Ha látják a helyzetet, márpedig látják, akkor szerinted mivel lenne védhető, hogy eddig fajultak a dolgok, egyre csak eszkalálódik a probléma?
– Az a személyes véleményem, hogy Orbán Viktor miniszterelnök sok tekintetben amolyan dacpolitikát folytat. Ő maga mondta: ha nem tetszik az embereknek a felcsúti kisvasút, majd elviszi a határig. Csakazértis. Valamiért ilyesmi lehet az ő fejében az egészségüggyel kapcsolatban is. Nem biztos, hogy a kormány rosszat akar, de odafent valakik valamikor eldöntötték, hogy nem tesznek pénzt az egészségügybe, ha törik, ha szakad. És most törik, szakad. Úgy vélem, nem a kormány a fő hibás, hanem azok az egészségügyi vezetők, akik pontosan tudják, látják a problémát, mégsem tesznek semmit. Felveszik a jó fizetésüket, közben nem ők állnak a betegágyak mellett, nem ők küzdenek a betegek gyógyulásáért. Valójában az ő munkájukat végzem, helyettük küzdök. Eddig nem volt korrekt, felelős képviselete a magyar egészségügynek – azért küzdünk, hogy ez megváltozzon.

Beszélgetőtárs: Gégény István

* * *

2016. február 13-án 11 órai kezdettel a budapesti Kossuth térre hívja Sándor Mária mindazokat, akik számára fontos a köznevelés, az egészségügy, a szociális szféra jövője. A "kisemberekért" szerveződő nagy találkozóra ez a videó hívogat, amit bátran szabad terjeszteni annak, aki egyetért a célokkal.