Veiszer Alinda: nincs vitakultúránk, mindenki mondja a magáét

2016. január 21. Gégény István

Vajon mit kérdezne önmagától a másokat kifaggató műsorvezető? Erre is válaszolt a SzemLélek blognak nyilatkozó Prima Primissima-díjas sajtómunkás, ám ehhez szó szerint el kellett rabolnom a figyelmét egy könyvtől, amelynek tartalmáról önfeledt lelkesedéssel áradozott interjúnk bemelegítéseként.

– Egy évtizede ismerte meg a nevedet az ország – azóta alaposan felkészült kérdezőként faggatod a hazai kulturális, tudományos élet képviselőit országos televíziók képernyőjén. Mi a titka annak, hogy ennyi idő alatt nem fogytál ki a kérdésekből?
– A kérdésekből nem lehet szerintem soha kifogyni, a televíziózásból viszont igen. Szerintem hamarosan meg fog változni a platform, a televíziós műfaj végjátéka zajlik napjaikban, vagyis pontosítok: nem ebben a formában lesz érdekes pár év múlva. De visszatérve a kérdésekre: ahhoz, hogy érdekes műsor készüljön, hogy jó kérdéseket lehessen feltenni, jól kell megválasztani a témákat, persze ez közhely. Ami izgalmas, inkább az, hogy rájöttem, hogy nem nagyon van olyan ember, akiben ne találnék valami érdekeset: valahogy rááll az agyam.

Itt van most ez a magyar film, a Saul fia. Bánt, hogy kevesen látták idehaza az óriási sikerei ellenére – százezres nézettség egy ilyen alkotásnál egy tízmilliós országban érthetetlenül szerény. Azon vagyok, hogy a magam lehetőségei révén változtassak ezen, meg is hívtam Nemes Jeles László rendezőt, a beszélgetésünk első része már elérhető az interneten.

– Több hónapja fut az új műsorod. Mennyire vagy elégedett a nézettséggel?
– Eléggé hullámzó a műsorok fogadtatása: egyértelműen attól függ a mutató, hogy ismert emberrel beszélgetek-e, vagy kevésbé húzónév ül velem szemben. Márpedig számomra nagyon fontos, hogy bemutassak olyanokat is, akik kevésbé ismertek. Ez egy örök egyensúlyozás, reagálni a nézői kívánságra, de közben nem feladni azt a vágyat, hogy újat tudjunk mutatni. Szeretném a szüleink generációja mellett a saját korosztályunkat, a 30-as éveikben járó meghatározó személyeket is bemutatni. Akik követik az adásokat, már sok ilyen érdekes embert megismerhettek.

alinda.jpg

– A sajtó egy része leragadt annál a ténynél, hogy eljöttél – nem teljesen önszántadból – a közmédiától, majd egy immár ellenzékiként definiált csatornához igazoltál. Nem bántad meg a döntésedet?
– Azért nem nevezném ilyen éles váltásnak az igazolásomat, mert volt közben három év, amikor nem tévéztem. Természetesen egy ilyen időszak nem tud sérülésmentes lenni, egy váratlan döntés nem csak szimpátiát szül. De szerintem néha helye van annak, hogy váratlan dolgokat tegyünk, legalábbis ne az elvárt úton haladjunk. Ezt nagyjából visszaigazolják a döntésemre reagáló kommentek is. 90/10 volt az arány azok javára, akik egyetértettek a döntésemmel, bátorítottak, jól fogadták a váltást.

– Sokszor mondják ránk, sajtómunkásokra, hogy könnyű a dolgunk, hiszen írni mindenki tud. Kérdezni is bárki tudna, valamiért mégis Prima Primissima-díjat érdemelt ki a munkásságod, rengetegen követik a beszélgetéseidet. Mi lehet az Alinda-titok, amiért másként – talán jobban, mélyebben – kérdezel, mint sokan mások?
– Szerintem sok olyan jó kérdező van, aki nem kapott Primissimát, szóval ez önmagában nem jelent semmit, de persze sokat gondolkodom szakmai kérdésekről, hogy mitől jó egy kérdés például. Vagy: hogyan irányítsam a beszélgetést, hogyan vezessem át a témákat egymásba, mikor hagyjak jobban kibontani egy gondolatot. Emellett valóban fogyhatatlan kíváncsiság él bennem, plusz azt hiszem, hogy eléggé érzékeny ember vagyok. Emiatt például elég könnyen megharagszom, ugyanakkor a munkám során hihetetlen előnyt jelent, hiszen nagyon hamar bele tudom élni magam a másik helyzetébe. Régebben még az is előfordult, hogy néha annyira megsajnáltam vagy megkedveltem a beszélgetőpartnert, hogy emiatt nem tettem fel olyan kérdést, ami kellemetlen lett volna számára. Sokat változtam, ma már nem engedek meg ilyesmit magamnak. És még egy fontos elem: én imádok készülni. Felfedezni egy embert, megérteni, hogy miért rendezte meg azt a filmet úgy, ahogy, felfejteni, hogy mit gondol a világról… stb. Kialakítom a saját képemet róla, számomra ez a legizgalmasabb része az egész folyamatnak. Aztán persze konfrontálni ezzel a kialakított képpel, a pont az i-n.

– Igen aktívan kommunikálsz a közösségi médiafelületeken, ami nem feltétlenül jellemző minden műsorvezetőre. Tudatosan tágítod a képernyő határait?
– Ez egyrészt abból fakad, hogy ilyen vagyok: magánemberként is aktívan kommunikálok. A szakmai felületet ettől különválasztom, de szigorúan marketing szempontból is nélkülözhetetlennek látom a webes jelenlétet. Jennifer Lawrence azzal vált hihetetlenül népszerűvé, hogy nagyon bátran, őszintén kommunikál, s nem fél egyszerű emberként megnyilvánulni, rácsodálkozni Jack Nicholsonra, vagy akár a vörös szőnyegen is elesni. És ez a lány ma gigasztár. Ne értsd félre, én nem tartom magam ilyen sikeres sztárnak, csak jelzem, hogy szerintem a sikerben része van az egyedi kommunikációnak és a közvetlenségnek. Hogy nem egy dívát látok, hanem egy lányt, akivel lehet néha pár szót váltani. Én élvezem az interaktivitást, a reakciókat, a hozzászólásokból gyakran ötleteket is merítek az újabb műsorokhoz. Nem utolsó sorban van egy tízezer fős közösség, akikhez közvetlenül tudok szólni. Ez jó.

– A Facebook oldaladon Kövér László női szerepekről szóló megnyilvánulását úgy kommentáltad, hogy nektek nem egy országban kellene élnetek. Mire akartál ezzel utalni?
– A házelnök olyan víziót fogalmazott meg, amivel semmilyen ponton nem tudok azonosulni: sem a stílust, sem a tartalmat illetően. Nem fogadom el, hogy korlátozzanak a szabadságomban. Az én felfogásom szerint erre nem jogalap a kor, a nem, a pozíció. Emellett nem hiszek abban, hogy bárki megmondhatná, mi a kizárólagosan jó irány. Én is úgy gondolom, hogy jó dolog gyereket szülni, noha borzasztóan sok munkával jár az anyaság. Szerintem rengetegen szeretnének gyermeket vállalni, de ez olyan személyes döntés, amibe senkinek nincs kívülről beleszólása. Az én vízióm tehát teljesen eltér Kövér Lászlóétól.

–  Egy másik nagyon aktuális közéleti téma Hosszú Katinkához kapcsolódik. Érdekes interjúalany lenne. Nem gondolkodtál rajta, hogy meghívod a műsorodba?
– Már megtettem, tavaly októberben, de akkor épp versenyekre készült, nem találtunk megfelelő időpontot. Szeretnék természetesen beszélgetni vele, de úgy gondolom, most egy ideig nem ad interjút senkinek.

– Magáról a témáról mi a véleményed?
– Nem szeretnék konkrétan állást foglalni, nem is tudnék, mert szerintem nem látjuk igazán az okokat. De számos bántó dolog került a felszínre ebben a vitafolyamban is: szexizmustól tekintélytiszteleten át sokféle felháborító érveléssel találkoztam. Az pedig végképp elszomorított, ahogy az úszónő férjét is belerángatták az ügybe. Több írás például tele van megalapozatlan sugalmazással, feltételezéssel. Az egész téma jól mutatja, mennyire konzervatív gondolkodás uralkodik a társadalmunkban, amely elképzelhetetlennek tartja, hogy egy fiatal, sikeres nőnek önálló gondolatai legyenek, és, hogy nem, nem mindig van igaza az idősebb férfinak.

– Kolléganőddel, Szöllősi Györgyivel beszélgetve szóba került, hogy nem nagyon van vitára lehetőség Magyarországon. Egyetértesz ezzel?
– Azt tapasztalom, hogy nincs idehaza nyilvános vita, érvek helyett indulatok kerülnek elő minden fórumon. Nincs vitakultúra, a jobb- és baloldali megszólalások egyaránt kizárólagosnak gondolják önmagukat. Nyitottság helyett szinte mindenki meg akarja mondani a frankót. Ez nem esik jól.

– A szabadságvágyad mennyire érvényesül a munkádban, vagyis mennyire szólnak bele fentről, hogy kit hívj meg, mit kérdezz?
– Soha nem hagytam, hogy beleszóljanak. Korábban próbálkoztak vele a főnökeim, de nem jártak sikerrel. A mostani műsorom esetében senki nem akar beleszólni. A személyes kérdezői szabadságomhoz is ragaszkodom, vagyis azt kérdezek, amit én akarok.

Előfordult, hogy egy riportalany előzetesen kérte, hogy bizonyos témát ne érintsünk. Jeleztem, hogy erre nincs lehetőség, ráadásul egy közérdeklődésre számot tartó ügyről volt szó. Megértették, hogy  nekik is jobb, ha előhozom a témát, viszont cserébe én sem szólok bele abba, mit válaszoljon az interjúalanyom.

– Tíz év alatt nyilván sokat változtál személyesen. Mennyire jelenik meg ez a munkádban, mennyiben más ennek alapján a mostani műsorod?
– Nagyon más lettem. Gyerekem született, veszteségek értek, megéreztem, mit jelent öregedni, találkoztam kompromisszumokkal, cenzúrakísérlettel. Mindezek miatt eltűnt belőlem a naivitás. Bizonyos értelemben karcosabb lettem. Jobban érdekel, ami velünk történik, ami körülöttünk, itt és most zajlik, meg az is, hogy merre tartunk.

– Milyen fogódzót tudnál útravalóként megfogalmazni azok számára, akik szeretnének eligazodni a hazai médiavilág aktuális csatazajában, s próbálják a sok hír, vélemény hatására felépíteni a maguk életét?
– Abból tudok kiindulni, hogy a gyerekemnek milyen értékeket igyekszem átadni. Nagyon szükségesek az alappillérek az életben. Számomra ilyen az elfogadás, a nyitottság, hogy szóba álljak mindenkivel, és az is, hogy hű legyek a saját értékrendemhez. Nagyon fontosnak tartom a család közösségét is. Ezeket az értékeket szem előtt tartva érdemes meghozni az életben a döntéseket. Én is mindig ezt tettem. A pályámat érintő változások kapcsán folyton azt kérdeztem magamtól: megbánnám-e, ha igent mondanék, vagy megbánnám-e, ha elszalasztanám ezt a lehetőséget. Azért vagyok ott, ahol, mert a saját kérdéseimre mindig igyekeztem helyesen válaszolni.

Beszélgetőtárs: Gégény István