Hogyan vegyük el a gyermekvállalási kedvet?

2016. január 07. Gégény István

Tegyük fel, hogy a kormány és barátai nem értik, mi a baj a testvér nélkülieket megbélyegző kampányukkal. Rosszabb esetben ez is csak egy újabb provokatív akció, de a jó szándékot feltételezve segítsünk a döntéshozóknak, hogy miként költhetnék el hatékonyabban a pénzünket, ha már úgy is meg akarnak szabadulni a millióinktól (hiszen ezért fizetjük őket, bizonyos értelmezés szerint)!

A felvezetést folytathatnánk nemes egyszerűséggel úgy, hogy például kirekesztő üzenetek helyett lehetne fejleszteni az egészségügyet. Itt egy kis ajánlott olvasmány a témában. Nem VIP osztályokra vágyik a nép: elég lenne csupán emberi körülményeket teremteni ott, ahol ez nem adottság, pedig minimális elvárásnak tűnik. Jó dolog a testvér, csak ne akard kórházban megszülni, otthon viszont kvázi tilos, a "boszorkányokat" pedig üldözzük, ugyebár. Hosszú litániát tudnék írni a szülés/születés hányatott hazai helyzetéről, saját és ismerősi tapasztalatokkal bőven megtámogatva, de ez csak a kisebbik baj a mostani kormánykampánnyal.

A nagyobb gond az, hogy ezek a szlogenek nem adnak semmi új infót azok számára, akik eleve több gyermeket szeretnének, függetlenül attól, hogy van-e, terveik szerint lesz-e egynél több gyermekük. Ugyanakkor keményen beszólnak azoknak, akiket esetleg gondolkodásra, korábbi álláspontjuk felülvizsgálatára kellene hívnia egy ilyen kezdeményezésnek.

testverero.jpg

Emlékeztetőül álljanak itt a magvas gondolatok: "Akinek testvére van, felnőttként is segítőkész. Jól teljesít versenyhelyzetben. Akinek testvére van, felnőttként is önzetlen. Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz!"

A haverkodóan tegeződő testvérmánia ott válik önmaga paródiájává, amikor ránézek saját családomra: édesanyám egyke, mégis van neki hat gyermeke. Akkor én segítőkészebb vagyok édesanyámnál? Ne vicceljetek már, kedves kormányközeli kommunikációs agytrösztök! Ő önző, én meg ötszörösen nagylelkű lennék, logikus. Nem akarok sírni ezen a buta koncepción, úgyhogy inkább nevetek egy jót magamban.

Azok viszont, akiket elemi módon, például nőiességükben szólít meg ez a pár üzenet, akik talán készek lennének gyermeket szülni, akár többet is, csak valamiért más prioritások mentén gondolkodnak, vagy valamiért egyszerűen nem lehet nekik gyermekük, legfeljebb egy, nos, ők annyira nem mosolyognak. Őket legfeljebb felbosszantani lehet ilyen szólamokkal, aztán mehet az álmélkodó méltatlankodás a menetrendszerű hatásokon. Pedig alighanem ők lennének a célcsoport, amit nem árt tisztázni, ha ez most tényleg egy gyermekvállalást támogató kommunikációs kampány akarna lenni.

Amennyiben valaki tényleg őszinte szándékkal szeretné gyermekek vállalására bátorítani a társadalom tagjait, valahogy olyan üzenetekkel tehetné ezt hatékonyan, mint például a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom. Amikor egy interjú során feltettem a kérdést Skrabski Fruzsinának, vajon ez az elnevezés célzás-e, hogy szerintük három gyerek a minimum, frappáns választ kaptam: "mi csak azt szeretnénk elérni, hogy a várt gyermekek megszülessenek". Ennyi.

Messzemenően igaza van D. Tóth Krisztának: a legtöbb, amit embertársunknak, így akár gyermekünknek is adhatunk, a szeretet. Ez kifejeződhet testvérben is, de ha úgy adok például testvért a gyermekemnek, hogy közben nem szeretem a páromat, nem egy, hanem kettő ember életét fogom megkeseríteni. Minimum.

A család nagyszerű intézmény, igazi jövőépítő műhely, ám a gyermekek száma nagyon bizonytalan lakmusz. Olyannyira, hogy szerintem kifejezetten családellenes a segítőkészséget, önzetlenséget ilyen mértékegységgel kifejezni. Szülessen csak meg minden várt gyermek, de közben kerüljük el messziről a bűnbakgyártást!

A vita folyamán felszínre került, Hitlert is felemlegető analógia (neki is pont annyi testvére született, mint nekem, ó, jaj) a lehető legrosszabb válasz a bántó kampányra. Persze nem kevésbé övön aluli húzás ugyanezt a Hitlert párhuzamba állítani Angela Merkel kancellárral, rámutatván, hogy mindkettőjüket az év emberének választotta a Time magazin, amint ezt "konzervatív" körök lelkesen megtették (eltekintve attól az apróságtól, hogy három pápa is ugyanebbe a körbe tartozik, kettő közülük szent, a harmadik pedig épp most vezeti a katolikus egyházat).

Bunkóságért tehát egyik tábornak sem kell a szomszédba mennie, de legalább közös nevező is akad: Hitlert a jelek szerint mindenki utálja. Akár ez is lehetne valamiféle párbeszéd alapja, nem merném kizárni.

Addig is sokan örülnénk, ha a kormány azt tartaná önmegvalósítása legmagasabb fokának, ha lassan leállna a gépezet a kommunikációs kampányokkal, különösen a mostanában valamiért divatba jött nőügyi beszólásokkal, és inkább olyan, számomra kifejezetten szimpatikusnak tűnő programokra fordítanák az energiát a politikacsináló urak (és csekély létszámban hölgyek is), mint a CSOK. Nem kötelező részt venni benne, de több szempontból is hasznos élni vele.

A kommunikációból fennmaradó százmilliók, milliárdok pedig mehetnének az adókedvezmények, ösztönző programok mellett további olyan fejlesztésekre, amelyek megvalósulása nyomán tényleg elmondhatnánk, hogy ez egy családbarát ország. Nem a kormány, hanem mi, akik itt élünk. Olyan ország, ahol jó szülni, ahová jó megszületni, ahol nem hátrány nőként állásinterjún, hogy gyereket akarsz vállalni, vagy már van, akár több is, ahol van elég óvodai férőhely, ahol megbecsülik a pedagógusokat, ahonnan nem akarnak lelépni a fiatalok. A sort hosszan lehetne folytatni, de kezdetnek annyi is elég lenne – nem gondoltam volna, hogy ilyesmire fogok vágyni valaha –, ha a plakátokon újra mindenféle reklámhirdetések szerepelnének.

Ide nekem az akciós mosóport (jól jön ott, ahol sok a gyerek), a kulcsrakész lakást (hiszen bővülünk, ugyebár), a legújabb egyterűt (ezt már nem is magyarázom)!

Gégény István

* * *

Ez a bejegyzés január 6-án éjjel született, január 7-én délelőtt pedig már a nem éppen balliberálisnak tartott Heti Válasz is hasonló publicisztikát közölt. Örömteli megtapasztalni, hogy akár egyazon szerkesztőségen belül is helyet kaphatnak eltérő vélemények, s ezt fel is vállalja az adott orgánum.