Bábelből jelentem

2015. december 17. Gégény István

Nem gondolom, hogy Ákos nőgyűlölő lenne. Dehogy! A házelnök sajátos műértésbeli képességeiről viszont ódákat lehetne zengeni. Mások már megtették, így inkább egy kis össznépi tükörbenézésre invitálom olvasóimat, hátha szálkásíthatnánk saját gerendáinkat. Mindenki a magáét.

Őszintén bevallom, eléggé bántott engem is az a két megszólalás, amelyek alapjával talán még egyet is értek (családpárti vagyok, mielőtt ezt bárki kétségbe vonná), a formával, kifejeződéssel viszont nehéz azonosulnom. Másoknak a jelek szerint könnyen átment az üzenet, olyannyira, hogy hisztit kiáltanak, túlzó kritikát, lejáratást, hogy csak a finomabb reakciókból idézzek. Valahol őket is meg tudom érteni. Merthogy ami egy bizonyos szövegkörnyezetben, értelmezési tartományban, „csapaton beül” biztatásnak tűnhet, az a másik térfélről akár fricskának is látszódhat.

Szerintem ez a történet – viszály, hullámzás, indulatözön – nem elsősorban a nőkről, emancipációról, princípiumokról szól, hanem a térfelekről. Ha jobban belegondolunk, nem is két térfél van itt, hiszen azt csak a felületes szemlélő képes elhinni, hogy vannak a konzervatívok, a liberálisok, esetleg még egy két néző bekiabál a partvonalról, aztán slussz.

Lehetne az ilyen „én így látom”, „szerintem neki ott a helye” és hasonló típusú megszólalásokat elegánsan kezelni, és mondjuk egy „nem értek egyet veled” szintű válasszal jelezni, hogy az én magánvéleményem mennyire eltér a tiédtől. Lehetne, de nem lehet, mert ez itt már a Vadkelet. Ha úgy tetszik: Bábel. Hosszan tudnám sorolni ennek a bábeli létnek a megnyilvánulási jegyeit, ám aki látja az összképet, annak mindez nyilvánvaló, aki viszont nem, az pedig épp a bábeli zűrzavarban aligha fogja észrevenni a káoszt, merthogy benne élve azonosult vele.

babel.jpg

E blog egyéves fennállása során magam is alaposan megtapasztaltam, hogy nincs az az agyonmagyarázott kifejtés, amibe még ne lehetne valamit belemagyarázni, ami nincs is ott. Voltam én már komcsi, liberális, kútmérgező - ami a csövön kifér. Konzervatívok közé is sorolnak biztosan páran, de ezt nem érzem annyira bántónak. A zenész és a házelnök nyilván nem első alkalommal szerez erre vonatkozóan hasonló benyomásokat, noha a mostani intenzitás nem tűnik tipikusnak. Számomra mindez azt üzeni, hogy túl sok ki nem mondott fájdalom, fel nem oldott görcs került a szőnyeg alá, ami így jóval kacifántosabb púpokat mutat, mint hazánk háromdimenziós domborzati térképe. A témán túl a személyek is alighanem túl vannak itt és most reagálva: nem, uraim, ez nem feltétlenül önöknek szól, hanem a rendszernek. Bábelnek. Bábeltől. Ha valaki úgy vélné, a feszült véleménydömping a kormánynak is egyfajta üzenet, nehéz lenne vitatni ezt az álláspontot. Főleg azok után, hogy a kormány beintett az Ákosnak beintő Telekomnak, ezzel egyértelműsítve, hogy a dalcsináló úr az udvarhoz tartozik, és őt nem támogatni a szóvivő szerint "alkotmányellenes".

Hogy van-e kiút a félreértelmezések dzsungeléből? Egyrészt javarészt biztosan igen, másrészt végérvényesen a legkevésbé sem. Bábel itt fog maradni velünk, amíg anyagi, korlátos világban élünk, viszont falakat bontani egyáltalán nem lehetetlen.

Hogyan kéne továbblépni? A dal szerint „homokba kell írni a szót, amivel megbántott más”, ez feltétlenül fontos kiindulási alap, az összes szereplő számára. De visszatérve a focipályára: viszonylag sok meccset nézek, és szinte csodálva ámulok azokon a játékosokon, akik gyakran igen kemény belépők után is képesek uralkodni az indulataikon (de ha nem, azt is meg tudom érteni). Rendre fel is segítik egymást az ellenfelek, miközben visszajátszás legyen a talpán, amelyik pontosan megmutatja, ki kezdte a kakaskodást, aminek a végén a bíró valaki javára valamit ítél.

Ami tény: a két férfi szavai megbántottak sokakat, akik most ugyanolyan szabadon kifejezik a nemtetszésüket, amilyen szabadon elmondták a magukét a megszólalók. Lehet a dolgot úgy is elintézni, hogy ráborítjuk magunkra az egész bábeli romhalmazt, vagy esetleg elkezdhetjük visszabontani a félresikerült falakat. Nem akarok én senkinek már tanácsot sem adni, de az biztos, hogy a bevezetőben említett bánkódásom a múlté, és örülök, hogy ehhez éppenséggel nők járultak hozzá: olyan hölgyek, akik akár állami munkakörben, akár újságíróként képesek ellensúlyozni a férfias bajuszakasztást. Uraim, hol lennénk mi nélkülük?

Szerintem a nők dolga amúgy pont ugyanaz, mint a férfiaké: hogy megvalósítsanak egy szép tervet, ami a szívükbe van írva. Ha mind ezzel foglalkoznánk, a mi lebonthatalan Bábelünk inkább hasonlítana egy terebélyes buszpályaudvarra, mint egy toronyházra Dubajban vagy Manhattanban.

Gégény István