Még a franciák is imádkoznak Párizsért

2015. november 20. Gégény István

Érdekes üzenetet küldött a világnak Yann LeCun, a Facebook egyik vezető munkatársa. A francia nép és a vallások kapcsolatára vonatkozó szavai hullámokat vertek világszerte, engem sem hagyott nyugodni a felvetés.

A dalai láma megszólalása után után, miszerint „nem logikus Istentől kérni segítséget, miután az emberek maguknak okozták a bajt”, a népszerű közösségi oldal mesterséges intelligenciával foglalkozó kutatási igazgatója is beállt a furcsa sorba: szerinte azért ne imádkozzunk Párizsért, mert „nagyon sok francia mérges minden olyasmire, ami a vallással kapcsolatos”. Ezzel az állítással nehéz lenne vitatkozni, sőt, eléggé valószínű, hogy amint sok magyar, szír, orosz, úgy sok francia sem áll közeli barátságban az imádsággal. Alapvetően nagy örömmel üdvözlöm a másként gondolkodók ilyen tisztelettel átszőtt megnyilvánulását, ugyanakkor egészen más tapasztalatokat gyűjtöttem ezzel a néppel kapcsolatban. 11 éve három hónapot töltöttem abban az országban, és életem legmélyebb vallásos élményei épp akkor és ott találtak rám. Felismertem, hogy a franciák nem úgy kezelik a vallásokat, mint mi, magyarok: ehhez a területhez is sokkal szabadabban állnak. Ez a szabadság pedig sok értéket hordoz.

Megkértem hát a Taizé-i közösség magyar tagját, András testvért, erősítse meg, avagy cáfolja az egyébként saját adatlapja szerint New Yorkban élő igazgató állítását, miszerint a franciák úgy összességében „középkori maradiságnak” tekintenék a vallást.

andras1.jpg

– Sajnos a PrayforParis facebookos kontextusát nem ismerem eléggé ahhoz, hogy arra érdemben reagáljak. Amit viszont Franciaországról ír a szerző, az egyszerűen nem igaz. A „középkori” maradiság ellen biztosan küzd az itteni társadalom, de nem jellemző, hogy a vallást, különösen a keresztény egyházakat annak tekintenék a franciák. Azt látjuk, hogy a merényletek után az itt élő emberek jobban keresik a spiritualitást, így közvetve az egyházakat is. Magától értetődő, hogy az itteni keresztény egyházak is sokat megtesznek azért, hogy az itt élő muzulmánokkal párbeszédet folytassanak. Nem félnek elmélyíteni a velük való kapcsolatot, mert tudják, hogy az ilyen találkozáson keresztül Krisztusba vetett hitünk is elmélyül. Közösségünk vezetője, Alois testvér, muzulmán barátainknak is elküldte azt az imát, amivel a merényletek után Istenhez fordultunk – válaszolta Franciaországban élő szerzetes barátom, akiről már korábban is írtam a SzemLélek blogon.

Hozzátette: szép és izgalmas napokat él meg mostanában a közösségük. A múlt héten befogadtak hét menekült szudáni fiatalt, akik a Calais-i „dzsungelből” érkeztek. Mindannyian muzulmánok… A merényletek után saját szavaik szerint nagyon szégyellték magukat, ők is imádkoztak az áldozatokért.

Ideje és alkalmas helye van tehát az imádságnak, ami nem pótolhatja a cselekvést – sokkal inkább előmozdíthatja, hogy mindannyian a béke építői legyünk. Akár Párizsban, Franciaországban, akár máshol a világon. Ott, ahol épp élünk.

Gégény István