Nagypál Szabolcs: nem féltem a kereszténységet az iszlámtól

2015. november 10. Gégény István

A vallásközi párbeszéd elméleti kutatóját és gyakorlóját arra kértem, teológiai szempontból világítsa meg a népvándorlás kapcsán az iszlám és a kereszténység kapcsolatát. Újszerű megközelítése esélyt adhat rá, hogy kilássunk a magunk által épített barikádok mögül, és arra használjuk hitünket, amire való.

– A mostani népvándorlás kapcsán szinte a legfőbb kérdéssé nőtte ki magát, hogy a muszlim vallású tömegek egyértelmű célja-e a keresztény gyökerű európai népek leigázása. Miután e gondolatot néhány magyar római katolikus püspök megszólalása is fölerősíti, van-e tényleg félnivalója szerinted ilyen értelemben az európai keresztényeknek a „hódítókkal” szemben, illetve van-e alapja az egyértelmű hódítási szándéknak?
– A kultúrkörünk, civilizációnk egyik vívmánya a fölvilágosodás nyomán, hogy a vallások csak a semlegesként eszményített állam által szabályozott keretek között folytathatnak versenyt a vallási piacon. Ennek kulcsszerepe volt a vallásháborúk és az erőszakos térítések megfékezésében. Most, amikor fokozódó mértékben más vallások is megjelennek a szabad vallásgyakorlás és a gyülekezési szabadság e terében, nekik is alá kell vetniük magukat e szabályrendszernek. A szabadelvűség nagy próbatétele, hogy az általa történelmileg elnyomónak tekintett kereszténységen kívül más vallások tekintetében is milyen hatékonysággal érvényesíti a kivívott emberi jogokat, alapjogokat. A kereszténységnek alázat és önmérséklet tekintetében egyértelműen jót tett az állam részéről érkező korlátozás, így valóban arra fordíthatja az erejét, ami fő hivatása egy vallásnak: az élet értelme, az önmeghaladás, az istenkapcsolat, a szeretet és közösségvállalás személyes és közösségi megélése felé. A kereszténység egy másik fontos tapasztalata az ökumenikus egységmozgalom, amelynek során sikerült olyan készségeket, hozzáállásokat, meglátásokat teremni, amelyek a vallásközi színtéren is alkalmazhatók, módszertanilag más vallások közösségi életébe is átvihetők.

A történelem két legsikeresebb térítővallása az iszlám és a kereszténység. Sikerüket pontosan a beléjük kódolt térítési szándéknak köszönhetik. Az iszlám a keletkezése óta a legnagyobb kihívást jelenti a kereszténység számára. Sem személyes hitem, sem kulturális ismereteim nem indokolják, hogy féltsem a kereszténységet. A reményem az, hogy a fölerősödött kihívás még hitelesebb keresztény életre sarkallja az Istent e vallásban kereső embereket. A félelem nem volna e helyzetben jó tanácsadó.

Az állam feladata e földrészen az, hogy a verseny tisztaságát, tisztességességét, és a vallásváltoztatás szabadságát mindenki számára biztosítsa. E kulturális megrázkódtatás mélyreható változásokat fog elindítani az iszlámban is, de nehéz megjósolni, hogy a kisebbségi létben és a sokszínű társadalomban élő európai iszlám a saját vallásán belül peremre szorul, esetleg el is szakad, vagy idővel fősodorrá lesz. Ettől teljesen más kérdés az, hogy az európai nemzeti kultúráknak és magának a nyugati civilizációnak mennyire szabad megengednie egy más civilizációból érkező hatalmas népvándorlás beáradását. A nézetem szerint van egy arányszám és egy ütem, amelynél még megvalósítható az egészséges, természetes beilleszkedés; ám ezeken már most régen túl vagyunk. Teljesen fölösleges a következő évszázad legfőbb társadalmi feszültségeit a saját felelőtlenségünk miatt önkezünkkel előállítani. De ez nem vallási, hanem közéleti kérdés.

nagypalszabolcs.jpg– Többször elhangzik a különféle megnyilvánulások alapjaként, hogy az iszlám híveivel lehetetlen a párbeszéd. Ennek fényében előkerült-e valamilyen előremutató párbeszédes lehetőség az olyan, e témához kapcsolódó találkozókon, amelyeket te szervezel, vagy amelyeken részt veszel? Léteznek-e például jó gyakorlatok, s létezik-e egyáltalán békés, szelíd, nem hódításra törekvő muszlim?
– A párbeszéd elvben mindenkivel lehetséges, a muszlimokkal is. A vallásközi párbeszéd, ahogy ma ismerni kezdjük, alapvetően a huszadik század második felétől alakult ki, és a módszereit, elveit minden vallás még csak most tanulgatja. A vallásközi szervezeteknek és találkozóknak, amelyeknek részese vagyok, alapelve az egyenlő méltóság: vagyis, például, mindenki azonos időt kap nézetei kifejtésére, és igyekszünk azonos létszámú résztvevőt vonzani az egyes hagyományokból. Egyetlen vallást sem ismerek, ahol mindenki alkalmas vagy hajlandó volna a párbeszédre. A vallásközi párbeszéd egy finom érzéket és nagy felkészültséget igénylő közös zarándoklat, ahol a résztvevők elmélyülnek a saját hagyományukban, szorosabbra fonják kapcsolatukat Istennel, és fokozatosan kitágul a látókörük. A muszlim résztvevők a találkozóinkon ugyanúgy igyekeznek meghallgatni és megérteni a más vallású társaikat, mint a többi vallás követői; mindannyian birkózunk általános emberi, önazonossági korlátainkkal, berögzültségeinkkel; valamint a sajátos hozzáállásokkal is, amelyeket a vallási hagyományainkból hozunk (a térítővallások esetén ez hagyományosan a felsőbbrendűségi tudat, a kiválasztottság érzete, az elhivatottság). Természetesen minden muszlim más és más, és a nagy kérdés mindegyik vallásban az, hogy a vallásközi párbeszédben csiszolódott vallásos emberek miként képesek visszahatni a közösségükre; hogyan képesek a szelíd viszálykezelés, a párbeszédes elkötelezettség erényeit és meglátásait lassanként visszacsatolni a vallásuk fősodrába.

Beszélgetőtárs: Gégény István

* * *

nsz_konyv.jpgDr. Nagypál Szabolcs PhD, ThD
Római katolikus teológus, jelenleg az ELTE ÁJK Jog- és Társadalomelméleti Tanszékének egyetemi adjunktusa. A pannonhalmi Békés Gellért Ökumenikus Intézet tudományos főmunkatársa, a Vallásközi Párbeszéd Társaságának (VPT) társelnöke.

Fő kutatási területe az ökumenikus teológia és a vallásközi párbeszéd, a közvetítés (mediáció) és a szelíd viszálykezelés.

Számos angol és magyar nyelvű kiadvány szerkesztője, tanulmányok szerzője. 2013-ban jelent meg első önálló kötete Párbeszédtükör: A vallásközi találkozások módszertana címmel. Érdemes elolvasni az ajánlásokat.