Nős klerikusok, nem pappótlékok – állandó diakónusok Magyarországon

2015. október 20. Gégény István

Fontos munkatársi köre az egyháznak, mégsem támogatja minden hazai püspök, nem volt egységes bevezetése, ma sincs országos rendszere. Ismerjük meg a peremen lévők szószólóit!

Sok érdekes közösség létezik a magyar katolikus egyház környékén, amelyekről valamiért érthetetlenül keveset tud a közvélemény. Amíg a szolgálatukat elhagyott papok esetében könnyebb indokot találni a csendesebb kommunikációra, az általános szóhasználatban "nős diakónusként" emlegetett férfiak egyre bővülő csoportja sokkal több figyelmet érdemelne. Ha országos vezetőjük nincs is, egyik szószólójuknak Molnár Ferencet tekinthetjük, aki részt vett a hazai képzési koncepció kidolgozásában, maga is állandó diakónus, a kalocsai Szent István Diakonátusi Kör tanulmányi vezetője. Vele beszélgetve rajzolódott ki előttem egy különleges élethivatás lehetősége, amelyre bizonnyal sokakat hív az Isten, és itt az ideje, hogy a hívó szóra minél több igen visszhangozzon.

Felderítő tanulmányút

A diakónusok szerepét jól ismerték az ősegyház keresztényei, ám 1200 évnyi Csipkerózsika-álmot követően csak a II. Vatikáni Zsinat elevenítette fel ezt az intézményt. Olyan férfiakról van szó, akik betöltötték 35. életévüket, teológiailag képzett, elkötelezett katolikus hívők, életükkel az egyházat kívánják szolgálni, s rendezett házasságban vagy cölibátusban élnek. Itt az első érdekesség a néphithez képest: létezhetnek, hazánkban is szolgálnak nőtlen állandó diakónusok. A diakonátus az egyházi rend (klérus) egyik fokozata, amelyben a papságra készülők is részesülnek, ám ők továbblépnek a pappá szentelés felé. A diakónusokat is szentelik, nem avatják, mint például a lektorokat, akolitusokat. A világban jelenleg mintegy 40 ezer állandó diakónus tevékenykedik, bő 1 százalékuk, 450 személy nőtlen.

molnarferenc.jpgMolnár Ferenc állandó diakónus (Fotó: Lauer Tamás)

Molnár Ferencet huszonéves korában, a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia (ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara) teológiai képzésének elvégzésekor kezdte el érdekelni az állandó diakonátus lehetősége. A '80-as évek közepén már két évtizeddel a zsinat után voltunk, ám idehaza még nem szökkentek szárba a régi-új diakonátus gyümölcsei. Egy sokak számára ismerős főpásztor is kellett hozzá, hogy a helyzet megváltozzon: Paskai László ekkoriban a Kalocsai Főegyházmegye (akkor még így hívták az 1993-ban új nevet kapott részegyházat) koadjutor érseke volt. Ő bízta meg 1988-ban az addig Hajóson lelkipásztori kisegítőként szolgáló Molnár Ferencet, hogy papíron posztgraduális biblikus tanulmányokat folytasson a németországi Paderbornban. A nem hivatalos, valóságos kiküldetési szándék az állandó diakonátus tanulmányozása volt, információgyűjtés a német modellről. Az ekkor 27 éves fiatalember találkozott azokkal az "ősatyákkal", akik a II. Vatikáni Zsinat számára előkészítették az intézmény újbóli bevezetésének alapjait. Molnár Ferenc ekkor ismerkedett meg az állandó diakonátus teológiájával, majd féléves tanulmányútja után hazatérve részt vett a Szent István Diakonátusi Kör megalapításában. Ez a szervezet kapott megbízatást a magyar diakonátus rendszerének kidolgozására, legalábbis a Kalocsai Főegyházmegyében. A képzés fontos alapgondolata, hogy nem teológiai ismeretek átadása a cél – a jelentkezés feltétele legalább levelező tagozatos teológiai végzettség megszerzése –, hanem formáció.

Különféle egyházmegyei megoldások

Azóta sem volt azonban mind a mai napig egységes, nagy nyilvánosság előtti bevezetése az állandó diakonátusnak Magyarországon. Noha 1991-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hozott egy erre vonatkozó szabályzatot, az azonban határozott ideig, csupán 3 évig volt érvényben. Két vatikáni dokumentum is előírja egyébként a nemzeti keretrendelkezés megalkotását és felterjesztését Rómának, ám ez hazánk esetében még várat magára. Központi szabályozás hiányában Molnár Ferenc szavai szerint "különféle egyházmegyei megoldások" léteznek. Az Esztergom-Budapesti, a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében és a Váci Egyházmegyében rendezettnek mondható a diakónusképző intézet helyzete, az Egri Főegyházmegyében ugyancsak működött diakónusképző. A Veszprémi Főegyházmegyében az érsek egy diakónusra bízza az új jelentkezők képzését, amolyan tutorális rendszer alakult ki, a Kaposvári Egyházmegyében is hasonló a helyzet. Vannak olyan egyházmegyék, ahol a korábbi főpásztor támogatta az állandó diakónusok képzését, ám utódja már nem folytatta a megkezdett hagyományt, s több olyan egyházmegye is akad, ahol a püspök egyáltalán nem szentelt még állandó diakónust. Molnár Ferenc óvatosságra int e távolságtartással kapcsolatban, hiszen, mint mondja, épp csak három esztendeje lépte át a világegyházban az 50 százalékot azon egyházmegyék száma, ahol működik állandó diakónus, tehát a hazai helyzet az összkép ismeretében reményt keltőnek tűnik. Mint megannyi téren katolikus egyházi vonalon, itt is a Váci Egyházmegye mutat utat a többieknek: itt szolgál a legtöbb, 34 állandó diakónus, néhány éve Beer Miklós püspök bevezetett egy továbbképzést is azok számára, akik korábbi felkészítése esetleg kevésbé zajlott szervezett keretek között. Jelenleg további 14 jelölt képzése van folyamatban, közülük hét állandó diakónus szentelése várható a közeljövőben. A Kanter Károly Felnőttképző Intézet megalapításával az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében szintén elindult egy példaértékűnek tekinthető képzési modell.

Állandó diakónusok Magyarországon (2015. október)

Esztergom-Budapest 24
Kalocsa-Kecskemét 13
Eger 14
Székesfehérvár 8
Kaposvár 7
Szeged-Csanád 4
Vác 34
Veszprém 12
Pannonhalma 3
Pécs 2
Hajdúdorog (gk.) 3
Miskolc (gk.) 1
Nyíregyháza (gk.) 0
Győr 0
Debrecen-Nyíregyháza 0
Szombathely 0
Jelenleg szolgáló állandó diakónusok összesen 125
Elhunyt állandó diakónusok 15
Pappá szentelt (megözvegyült) állandó diakónusok 3


Amikor arról érdeklődöm, vajon milyen formában tartják egymással a kapcsolatot a diakónusok, kiderült, alulról építkező közösségeket találhatunk valamennyi egyházmegyében. A fővárosi diakónusok már a '90-es évek elejétől összejártak, létezik élő közösség diakónusok számára a Kalocsa-Kecskeméti, Egri, Veszprémi Főegyházmegyékben, valamint a Székesfehérvári és a Váci Egyházmegyében is. 1996-ban szervezték meg maguknak országos szinten az első találkozót, amelyet kifejezetten diakónusok és házastársaik lelkigyakorlatának szántak. Idén tartották a huszadik ilyen összejövetelüket, minden alkalomra meghívnak egy-egy főpásztort is. Azt szeretnék, ha a püspökök közvetlen kapcsolatot ápolnának velük, találkozzanak egymással, megosszák tapasztalataikat. A klérus többi tagja ezen alkalmak során is láthatja, hogy imádkozó, komoly férfiak köréről van szó, akik sorra végigveszik lelkigyakorlataikon a szakpasztorációs területek aktualitásait. Volt már fókuszukban a karitász, a betegágy melletti szolgálat, a lelkigondozás, a családpasztoráció, saját családjuk spiritualitása, idén pedig az új evangelizáció került a középpontba.

Centripetális küldetés

A legaktuálisabb kérdés, a paphiány orvoslása is előkerült beszélgetésünk során. – Jó lenne, ha az állandó diakonátusnak semmi köze nem lenne a paphiányhoz. Papbőség idején is hozzátartozunk az egyház életéhez, nem valamiféle kényszerhelyzetre alkalmazott megoldás a diakonátus intézménye – fogalmaz Molnár Ferenc. Szerinte a paphiány jó alkalom lehet a diakónusi hivatás újrafelfedezésére, ám azt papokkal lehet csak orvosolni. Szent II. János Pál pápát idézi a diakónus: "a diakonátust úgy kell megvalósítani az egyházban, hogy még egyszer ne tűnjön el az egyház életéből akkor sem, ha lesz elég papunk." Vagyis a diakónus nem pappótlék, önálló helye és szerepe van az egyházban. Erre a szerepre vonatkozóan egy másik egyházfő, VI. Pál gondolatai kerülnek elő. Az Ad pascendum kezdetű motu proprio úgy fogalmaz: a diakónus a peremen lévők szószólója. Az egyházi közösség szívében, az eucharisztikus oltárnál áll, ám amíg a pap centrifugális szerepet betöltve, középen állva vonzza a híveket, addig a diakónus centripetális mozgással éri el a peremen lévőket. A diakónus egyben felkiáltó jel is a hívek számára: küldetésünk van a kívülállókhoz! Tovább folytatva az idézeteket, Walter Kasper bíboros rámutat: a diakónus nem a pap jobb keze, hanem a püspöké. Egyháztanilag különválik ugyanis a liturgiára és a pásztori feladatokra hivatott presbitérium és a diakonátus, amelynek – nevéből fakadóan – a diakónia gyakorlása a küldetése.

Párbeszédünk végéhez érve nem hagy nyugodni a kérdés: vajon miért nem kap egyértelmű, széleskörű támogatást az állandó diakonátus intézménye a magyar katolikus egyházban? Molnár Ferenc eloszlatja azon kétségeimet, miszerint a diszponálhatóság, vagyis az áthelyezés, illetve a diakónusok családjának esetleges eltartása miatti aggályok állnának a háttérben. Főleg azért, mert idehaza a gyakorlatban nem diszponálhatóak az állandó diakónusok, saját egyházközségük szolgálatát látják el. Világi munkaviszonnyal is rendelkezniük kell, tehát nem az egyház tartja el őket. Ettől még hitoktathatnak, állhatnak egyházi alkalmazásban, ám az egyházra nem hárul semmilyen kötelező erejű családfenntartási teher. Néhány évvel ezelőtt egy püspök a nyilvánosság előtt is kifejtette elutasító álláspontját, miszerint egy klerikust – az állandó diakónus márpedig klerikus – nehezebb elbocsátani, mint egy világi személyt. A család viszont igenis komoly szerepet játszik a diakónus életében, hiszen nős férfiak esetén a feleség írásos hozzájárulása is szükséges a szenteléshez. Az állandó diakónus fontos feladata saját házasságának folyamatos ápolása, a társával való közös fejlődés, kellő idő fordítása a családra.

Zárszóként Molnár Ferenc jelezte, hogy aki állandó diakónusként szeretné szolgálni az egyházat, annak saját plébánosánál kell ezzel a szándékkal kopogtatnia, az ő ajánlásával bizalommal fordulhat püspökéhez. Bízzunk benne, hogy hamarosan valamennyi magyar főpásztor esetében igaz lesz ez az állítás!

Gégény István