Mit adjon az egyház a családoknak? Például családos papokat.

2015. október 04. Gégény István

A vatikáni Családszinódus kapcsán katolikus férjeket és feleségeket kérdeztem arról, hogy mit ad nekik az egyház, és mit adhatna. Két aktuális kérdéssel is kiegészítettem a listát, így még színesebb lett az összkép.

Az alábbiakban idézőjelben szerepelnek a SzemLélek blognak küldött válaszok fontosabb részletei, amelyek közül az általam lényegesnek tartott gondolatokat a könnyebb áttekinthetőség miatt kiemeltem. Remélhetőleg ezek a reflexiók segítenek jobban megismerni önmagunkat, saját egyházunkat, s talán az itt felvetett témák az egyházi vezetők tanácskozásán is napirendre kerülnek. Aki beszéli a 2.0 nyelvet, annak előre jelzem: #tldr.

A véleményeket összefoglalva úgy tűnik, a katolikus egyház nem sok konkrét segítséget nyújt a családoknak, inkább önmaguk támogatják egymást. Pedig bőven akad terület, ahol szívesen fogadnák a családok az egyház támaszát, szép számmal szerepelnek a visszajelzések között ilyen felvetések. A házasságok rendezésére vonatkozó kérdésben a többség üdvözli a pápa döntését, de nem mindenki ért egyet a lépéssel. A papok családos életének lehetősége kapcsán ismét sokan jó iránynak tartanák a választható cölibátust, amelyre többen a görögkatolikusok (valójában bizánci rítusú római katolikusok) példáját hozzák fel.

1. Mi az, amiben és amivel konkrétan segíti a katolikus egyház a családotok életét, fejlődését?

"Konkrétan sajnos nem érzem. Vannak ajánlások a családi életre vonatkozólag, de az alulról jövő kezdeményezéseken kívül nem annyira működik a pasztoráció. A mi kapcsolatunk az együttjárás idejéből él, és azon kevés szerencsések közt vagyunk, akik akkor jókor jó helyen voltak, Bíró püspök páros hittanján. Nem érzem, hogy a kisgyerekesekhez szólna az egyház."

"Segít elmélyíteni és megélni hitünket, úgy hogy teret ad – legalábbis helyenként – karizmáknak, lelkiségi mozgalmaknak, ahol élő közösségben lehetünk. Útmutatást ad – bár nem mindig – az evangélium megéléséhez, konkrét életreváltásához. Minimálisan segítséget ad lelki egészségünk fenntartásához."

"Ha az egyházat mint intézményt értelmezem, s kizárólag a klérusra vonatkoztatom, a kérdésre válaszolva a mi településünkön és egyházmegyénkben szinte semmit. Bár a püspökünk erkölcsileg és anyagilag is támogatja az egyházmegyénk családpasztorációját, a papok túlnyomó része ebben a tekintetben sincs egységben a főpásztorral. Nem látják, hogy a plébániáik is kizárólag a családok által lehetnek élők, s Krisztusiak, sőt, némely esetben ellenséges a hozzáállásuk. A másik megközelítés a közösségi egyház, Krisztus misztikus teste, melynek én is, mi is tagjai vagyunk. Így amit beleteszünk kapott karizmáink, a szolgálatunk által, azzal gazdagíthatjuk más családok életét, segíthetünk nekik mind a hétköznapi életben, mind a lelki életük fejlődésében. Ugyanezt kaphatjuk, kapjuk mi is más családoktól. Sok igaz, mély barátság született így az életünk során. E barátságok, barátok azóta is erősítenek minket, ha csüggedünk, imádsággal segítenek bennünket. Krisztus köt össze bennünket."

"Hangsúlyt kap az összetartozás, legalább mondatok szintjén. Értéknek tartja a családot mint egységet."

"A miénket semmivel."

"A jelenlegi plébánosunk egy környékbeli nagyváros teológiai tanára, ebből kifolyólag igen sokat van távol. Jó viszonyt ápolunk vele, látjuk őt a liturgiákon... Ami a magyar egyház egészét illeti, vannak kezdeményezések, törekvések a családpasztorációra, de hozzánk viszonylag kevés ilyesmi jut el. Örülünk viszont annak, hogy Bíró László püspök atya a szívén viseli a családok sorsát, és tevékenyen munkálkodik is az ügy érdekében."

"A vasárnapi mise sokat segít a családomnak, mert ad valami rendszerességet, közös élményt. Jó, hogy az ünnepekhez szertartások kötődnek és ez emeli az ünnep hangulatát. Nem hiszem, hogy az egyház többet segíthetne."

"Mi, vagy ki az egyház? Két teljesen elszigetelt egyházról beszélhetünk, az egyik a klérus, a másik meg az "Istenadta nép". Alulról szerveződő, önsegítő közösségek szerintem szép számmal akadnak, de zömében templomon, plébánián kívül tudnak összejönni, találkozni. Több ilyen családos közösséget is ismerek. Ennek a plébánián kívüliségnek több oka is van. Az egyik az, hogy talán praktikusabb, családiasabb egymásnál, magánlakosokon összejönni, a másik, hogy nem nagyon kapnának ezek a közösségek lehetőséget a plébániai létre. A plébániát manapság a plébánosok inkább csak hivatalnak tekintik, illetve saját lakásuknak, ahol lehetőleg ne zavarja őket senki. Ha jól megnéznénk, csak funkcionális közösségek működnek, ha működnek: énekkarok, bibliakörök – szigorúan pap vezetésével és véleményével –, rózsafüzér társulatok… Családi, vagy ifjúsági közösségek (iskolai kötelező hittanóra: kipipálva) csak elvétve. A legnagyobb gond talán az, hogy egy plébánosnak fogalma és érdeklődése sincs aziránt, hogy kik ülnek vasárnap a padokban, vagy, hogy ülnek-e ott egyáltalán. A munkaköri leírása erre már nem terjed ki, ha van egyáltalán ilyen. Ha van, nem tapasztalom, hogy az túlmutatna a szentségek kiszolgáltatásán. Személyes lelki gondozások, papok által szervezett családos közösségek szerintem nem működnek. Ezt a szorgos hangyanép maga teszi, de erről a klérusnak már nem nagyon van tudomása, hiszen az elszigeteltség miatt el sem jut hozzá az infó ezekről a csoportokról. Nem csak a családok életét nem segíti felülről az egyház, de a problémáikkal sincsenek tisztában, mert nem tapasztalják a saját bőrükön."

"Jó kérdés. Elsősorban csak lelki segítséget ad, de azt is "átvitt értelemben", mert a bibliai idézet, a jó szentbeszéd "felülről" jön. A másik segítség megint csak "átvitt", mert néhány barátot az egyházon keresztül ismertünk meg."

"Hit, közösség, barátságok, oktatás, nevelés, példák."

csalakepes.jpg
2. Mi az, amivel, amiben segíthetné a katolikus egyház a családotok életét, fejlődését, de jelenleg nem teszi?

"Elsősorban személyes kapcsolatra lenne szükség a lelkipásztorral, hogy ismerje bárányait, és azok bizalommal merjenek hozzá fordulni. Ha pappal kell beszélnie az embernek, általában mindig vigyázzban áll, és fogalmazgatja a mondanivalóját, mert ösztönösen érzi, hogy egy felsőbbrendű világot kell megszólítania. Nincs mellérendelt viszony, csak alá-fölérendelődésről lehet beszélni. Meglett tisztességes családapaként azt gondolom, az én véleményemnek is kellene annyit a latba nyomnia egy beszélgetés folyamán, mint egy papénak. Ehelyett csak kinyilatkoztatás van. Nagy szükség lenne személyes lelkigondozásra, családi közösségek megszervezésére, gyermekfelügyelet megszervezésére a közösségi összejövetelek ideje alatt, párterápiás csoportokra, játszóházakra, szabadidős programokra gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Jó lenne, ha a szentmise lenne Istent kereső életünkben a hab a tortán. De torta az nincs, a hab meg már avas. Ürülnek ki a templomok, a fiatalokat meg elszipkázzák a kisegyházak."

"A mi plébánosunk sokkal inkább tudós ember, mint lelkipásztor. Az országban több helyen láttunk viszont olyan plébániákat, ahol szánnak időt és energiát a családokra: például a kecskeméti Szent Család Plébánia, a Szeged-Újvárosi Plébánia, szombathelyi Szent Márton Plébánia, a kaposvári Szent Margit Plébánia. Nagyszerű lenne, ha a jó példák lennének többségben!"

"Talán lehetne még több és jobb közösség. Olyan lelkipásztorok adásával, akik ténylegesen vezetői egy-egy településnek, közösségnek. Ezekből sajnos kevés van. A nevében is benne van: "pásztor". Olyanokra van szükség, akik gondozzák a rájuk bízott nyájat, és jól vezetik azt. Kevés olyan plébánossal találkoztam, akiért a hívek tűzbe mentek volna."

"Normális hitoktató."

"Másképpen kellene gondolkodnia az egyháznak a születésszabályozásról. Ahogy Ferenc pápa is mondta: azért, mert katolikusok vagyunk, még nem kell úgy szaporodni, mint "a nyulak". Ezzel a felelős családtervezést hangsúlyozta. Ha a hívek nagy része egy tanítást nem tart élhetőnek, az szembekerül a köz hitérzékével, akkor a tanításon el kell gondolkodni, hogy milyen formában lehetne formálni avagy továbbfejleszteni azt. A konkrétumok szintjén: tanácsadás lelkipásztorok vagy szakemberek által házassági krízisben levők, elválni készülők, elváltak stb. részére. Az egyház akkor is gondoskodó kötelezettséggel tartozik a hívei felé, amikor azok házassága zátonyra fut. Ezért kellene átgondolni az elváltakkal és újraházasodókkal való bánásmódot is, hogy azt, akit amúgyis súlyos lelki teher nyom, ne taszítsa el az egyház is magától azáltal, hogy kizárja a közösségből. Nagyon fontos lenne, ha az egyház a nők szerepéről a családban, a gyermeknevelésben nem azt a régi felfogást privilégizálná, amiben a nő kizárólagos helyét az otthon keretében képzelni el. Sokkal fontosabb lenne a modern kor kihívásaihoz jobban alkalmazkodó nőkép kialakítása. Fontos lenne azoknak nőknek a segítése morális és gyakorlati szinten is, akik a család és a hivatás világát próbálják összeegyeztetni, egyszerre törekszenek jó anyák, valamint értékes társadalmi, akár közéleti szereplők lenni. Fontos lenne a családok kísérésén kívül a felnőttkorú gyermektelen párok vagy a felnőtt egyedülállók kísérése is. Akárcsak a lelkipásztori gondoskodás azokról a házasokról, akik már idősek, ahonnét a gyermekek már kirepültek. Nagyon fontos lenne átgondolni azt, amire Ferenc pápa Családszinódushoz kapcsolódó kérdőíve is rákérdez, hogy miképpen lehetne integrálni a meleg párokat a keresztény közösségekbe. De legalább átgondolni, hogy van-e ott helyük? Azért, hogy ne csak a kirekesztést és megbélyegzést érezzék, hanem az egyház számukra is otthon legyen."

"Szívesen eljárnék katolikus kismama foglalkozásokra, de még nem találtam ilyet a közelemben."

"Bevonhatna bennünket a plébániai közösségépítésbe, a plébánia vezetésébe. Kikérhetné javaslatainkat és aktív szerepvállalásunkat a szentmisék család- és gyermekbarát ünnepléséhez. A plébánia életét inkább családoknak és a belőlük szerveződő élő kapcsolatoknak, családközösségeknek kellene meghatároznia, nem elsősorban idős néniknek. Ehhez igazított liturgia és miserend is szükséges lenne. Minden plébánián szükség lenne játszótérre a plébániakertben, ping-pong asztalra a közösségi teremben. Az egyház ma nem segíti a missziót. A világra nyitottá kéne tenni a plébániákat. Ferenc pápa buzdítására meg kéne nyitni a templomokat és a plébániát, ahová érdeklődők, egyháztól távolabb levő barátainkat is el tudnánk hívni, hogy bekapcsolódhassanak közösségi alkalmakba, programokba. Örülnénk, szülőként minden támogatást megadnánk ahhoz, hogy aktívan megszólítsa a jövő nemzedékét, a jövő egyházát, a gyerekeket, tinédzsereket. Ehhez és emellett persze a plébániák vezetőinek pszichológiai, önismereti támogatást kéne adni, akik így a kamaszkori, családi, házassági problémák megoldását, a családok összetartását is érdemben segíteni tudnák."

"Nagy szükség volna lelkipásztorokra. Papok vannak még viszonylag sokan, lelkipásztorok viszont annál kevesebben. Kellene pásztor, aki vezeti a nyáját. Mi próbálkozunk az evangélium szellemében élni, gyermekeinket így nevelni, radikálisan élni a keresztény életünket. Szeretnénk ezt a papjainktól is látni. Szeretnénk Krisztust látni bennük. Szeretnénk, ha azzal foglalkoznának, ami a feladatuk, hogy minket az üdvösség útján vezessenek."

"Valószínűleg rajtunk is múlik, talán nem fektetünk elég energiát a közösségkeresésbe, de nem érzem, hogy a családpasztoráció nagyon kapkodna utánunk. Az biztos, hogy ha nem nyomna az egyház annyi feladatot a papokra, akkor ráérnének pasztorálni. Különösen Magyarországon rettenetesen sok felesleges dolgot kell csinálnia a papoknak. Inkább munkahelyet kéne teremteni világiaknak, korrekt fizetéssel."

"Közösségteremtésben sokat tudna segíteni az egyház. Legyenek katolikus ifjúsági házak, táncházak, ahol a fiatalok értelmesen tudnak szórakozni, időt tölteni."

"Több fórumon kéne mindenki számára elérhetővé tenni a világi családos előadásokat, amivel a családban való szerepekhez kapaszkodókat lehetne kapni. Hittan órákon már a 13-14 éveseknek megtanítani, miért fontos a szerelem mellett az elköteleződés, az érzelmi őszinteség, a pozitív megerősítés a párunk felé a vádaskodás helyett, közös élmények a párunkkal, nem utolsó sorban a kommunikáció."

3. Ferenc pápa néhány napja kiadott motu proprio-ja felgyorsítja a házassági érvénytelenség kimondásának folyamatát. Mi a véleményed/véleményetek erről?

"Ha egy szentség nem jött létre, ha nincsen érvényes házasság a felek között, akkor szerintünk jó, ha ezt az Egyház is mielőbb kimondja. A szentségekhez járulás egy keresztény ember életében fontos és életet adó „esemény”. A lerövidített döntési idő által hamarabb visszatérhet a szentségi élet gyakorlásához az, aki eddig az egyházjog szerint akadályozva volt ebben."

"Bár még nem olvastam el, hogy milyen esetekben gyorsítaná az egyház az érvénytelenítést, de tartok attól, hogy ez megnövelné a válások számát olyan esetekben is, ahol pszichológiában jártas szakemberek – akár egyházi személyek is – még segíthetnének az adott kapcsolaton, családon. Nem a kitartás irányába mutat ez a döntés, noha el tudok képzelni olyan eseteket, amikor az érvénytelenítés az egyetlen mód. Inkább a házasságra/együttélésre való felkészítés lehetne eredményesebb."

"A merev válásellenes álláspont nem működik, ez tény. Nem tudom miben, de változtatni kell, nem a dogma oldaláról kellene kiindulni."

"Azt látom magam körül, hogy nem a válás az igazi probléma, hanem a házasságkötés. Amíg nincsenek tisztességesen felkészítve a párok, hiába várjuk, hogy párként funkcionáljanak tíz év múlva is. Egy sor kommunikációs dologban a párok többsége megragadt általános iskolás szinten. Így mennek bele a házasságba, és 1-2-3 gyerek után teljesen befuccsol a párbeszéd. Szerintem a házasságig lehet megtanulni és begyakorolni ezeket, utána csak leépül a kapcsolat. Nekünk például nincs nagyon lehetőségünk dolgozni magunkon most, de van reményem, szeretjük egymást, lesz jobb. A válás számomra az, amikor az ember ilyen helyzetben reménytelen. Amikor nem hiszi, hogy jobb lesz. Van, amikor elég lenne reményt adni, például  más párokkal való beszélgetésben. Ezzel együtt van, amikor tényleg megállapítható, hogy a pár már a házasságkötéskor sem volt teljesen tudatában, hogy mit tesz, vagy külső kényszer hatására házasodott. Én is ismerek ilyen embereket. Ezért  szerintem jó, hogy lazul ebben az egyház, de emellett a "bemeneti követelményeket" sokkal jobban kéne szigorítani, nem pedig arról beszélni a sokszor már együtt élő pároknak, hogy tisztán kell házasodni, meg fizetni kell az egyházi adót."

"Üdvözöljük ezt az intézkedést. Nem gondoljuk, hogy ezáltal jelentősen többen fogják kérni házasságuk érvénytelenítését, mégis fontos jel, gesztus a hitüket tudatosan megélni akarók felé. Irgalmasságot közvetít. Több olyan házasság lehet, melyet lelki betegségek, traumák élhetetlenné tesznek. Azt gondoljuk, hogy ezzel a lehetőséggel a családon belüli erőszak is jelentősen csökkenthető."

"Az eljárás felgyorsítását jó dolognak tartom. A barátaim példáján látom, hogy az eljárás elkezdéséhez sem jutnak el. Jó volna erről is tudniuk valamit, hogy hogyan kezdjenek hozzá. Az egyházjog egyébként szépen összeszedi a bontás hogyanját és miértjeit, adva időt a javításra, talán ezért is húzódtak el ezek az ügyek. Ismerek egy újraházasodott férfit, ott van mellette a felesége és három gyerekük, de ő nem járulhat szentséghez. Szívesen viszem a gyerekeiket a mieinkkel templomba, de jobb volna, ha ők tehetnék."

"Az adott szó több mint egy szerződés. A házasságkötésnél a szavunkat adjuk arra, hogy hűségesek leszünk. Ha valaki elválik, lehet értékes, szép és jó ember, de ne legyen követendő példakép! Élje tovább az életét, de ilyenkor az a tisztességes, ha feláll valaki, és azt mondja, nem vagyok rá méltó. A liberalizmus nem tesz jót az egyháznak. Nem tenne jót az egyháznak, ha visszafogadnánk őket a régi feladatkörükbe."

"Sajnos megint nem arról beszélgetünk, hogyan lehetne a házasságokat megmenteni, hanem annak kettéfűrészeléséhez keressük a hatékonyabb láncfűrészt. Ha egy házasság eljut idáig, akkor már sok mindenen keresztülment. Inkább az előzményeknél lenne szükség egyházi segítségre, jelenlétre. Újra csak a személyes kapcsolat hiányát látom hibásnak."

"Nem örülök, hogy Ferenc pápa médiapápa. Sok divatos dolgot mond, de nem érzem elég megfontoltnak. A házasság felbonthatatlanságát nagyon fontosnak tartom, ez sokszor összetartó erő. Eddig is fel lehetett bontani, ha valaki nagyon akarta. Szóval nem örülök neki."

"Azt gondolom, hogy ezt a pápai intézkedést sokan félreértik. Olvasni az internetes közösségi oldalakon – nem is ritkán –, hogy Ferenc pápa liberalizálja a házasság szentségét, sőt, egyes vélemények szerint megalapította a „válás szentségét”. Ezzel szemben úgy vélem, hogy a Szentatya csak a fölösleges, értelmetlen procedúrákat kívánja megszüntetni. Ha egy házasság valóban semmis, akkor kár hosszú, kínos, mindenkinek ártó maratoni eljárásrendet alkalmazni. Egészen biztos, hogy eszébe sem jutott a pápának a sziklaszilárd, egyértelműen érvényes házasságokat egy tollvonással érvényteleníteni. Egyszerűen csak egyházjogi egyszerűsítésről van szó, ezért a magam részéről száz százalékig egyetértek vele. Hasonlóképpen jónak tartanám a klerikusi állapotból való eltávozások, „laicizálások” felgyorsítását."

"A probléma súlyát csak hallomásból ismerem, de teljesen egyetértek a pápa szándékával. Ha egy házasság végül zátonyra futott és benne megszűnt a szeretet, akkor lehet, hogy már az alapja sem áll fenn annak, amire a házasság szentsége épült. Hiszen annak alapja egymás szeretete: a házasság szeretetkötelék, így, ha a szeretet meghal, akkor hogyan lehetne továbbra is a kötelék meglétéről beszélni?"

4. Rendkívüli mértékben fogy a papság létszáma, ennek hatására egyre többen vetik fel a cölibátus legalábbis választható jellegének bevezetését. Szerinted/szerintetek jót tenne-e az egyháznak, ha családot alapíthatnának a papok?

"A cölibátus feloldása véleményünk szerint nem orvosolná a hivatások számának növekedését. Meglátásunk szerint a hiteles keresztény, evangéliumi élet, az imádság és a böjt az, amely e problémán segíthetne. Böjte Csaba szavaival élve és egy kicsit átformálva: túl sok a langyos keresztény."

"A papi nőtlenség egyházjogi kérdés, amit bármikor meg lehet változtatni. Az egyháznak sokkal jobban oda kellene figyelnie arra, hogy a mai világ olyan papokat kíván, akik nemcsak a teológia dolgaiban képzettek, jártasak, hiszen csak így tudják a modern embert megszólítani. Ha az egyház elbeszél az emberek mellett, akkor hívei lassan elöregszenek és kihalnak. Ez komoly veszély, ezért a papképzés színvonalának mindenképpen nőnie kellene. Ennek viszont feltétele lenne, hogy a papi cölibátus választható legyen, nem pedig kötelező. Aki szeretne cölibátusban élni, az éljen úgy, aki viszont úgy gondolja, hogy így személyisége kevésbé lesz teljes és egészséges, az házasodhasson."

"A szüzesség Isten adománya, ajándéka, hatalmas és csodálatos dolog. De helyes-e, hogy a latin rítusú papoknál nincs más alternatíva? Egészen biztos-e az, hogy a szüzesség és a papság ajándéka, karizmája együtt jár, egymástól elválaszthatatlan? Hittantanárként nemegyszer nekem szegezik a gyerkőcök a kérdést: miért nőtlenek a papok? Bizony, nagyon nehéz korrekt választ adnom... A görögkatolikus testvéreink e téren úgy gondolkodnak – osztom a véleményüket –, hogy a kispapjaik a képzés 6-7 éve alatt átimádkozzák a kérdést (ami egyébként az emberi élet egyik legfontosabb kérdése), hogy nőtlenül kívánnak-e Krisztus munkatársai lenni, avagy a házas, családos élet útját választják. A görögök ahelyett, hogy az „osztatlan szívvel szolgálni” szlogent emlegetnék, a nős papság „megtöbbszörözött szívvel szolgálni” elvét vallják. Nincs értelme ezt megcáfolni. Tudjuk, látjuk: ez a görögkatolikusoknál igenis működik. A kérdés lényegét ezért nem is a paphiány felől közelíteném meg. A szüzesség karizmája szerintem a maga valóságában keveseknek adatik meg. Nagyon jó, hogy vannak teljesen Istennek szentelt szerzetesnők és szerzetesek, de ettől még nem kellene ugyanezt megkövetelni minden egyes paptól is. A szüzesség könnyebben és szebben élhető meg egy kolostorban, mint egy falusi plébánián. Nem igazán lehet tagadni, hogy sok-sok latin rítusú katolikus pap elmagányosodása, pénzhajhászása, alkohol felé fordulása bizony összefüggésben állhat a vállalt (rákényszerített) cölibátussal. Szeretném hangsúlyozni, aláhúzni, hogy tapasztalataim szerint nem a választható cölibátus a bűnös, hanem a kötelező cölibátus! Ha valaki a szívében családi életre vágyik, de a papságra való hívás is él benne, akkor szerintem vétek előtte bezárva tartani az ajtókat! Véleményem szerint hatalmas teher, egy recsegő-ropogó, irdatlan rozsdás tömeg kerülne le az egyházunk válláról, ha a fakultatív cölibátus, vagyis a nős papság előtt is megnyílna az út."

"Kérdezzük meg a görögkatolikus papokat, más keresztény felekezetek lelkészeit, mennyire nehéz a mindennapjaikban összeegyeztetni az emberek szeretetét, terelgetését, tanítását, liturgiáját, hitbeli növekedésének segítését, egyházuk logisztikáját a családi élettel! Nem tudom, a papoknak segítene-e, de a fiatal kapcsolatoknak, családoknak jót tenne a cölibátus szabadabb értelmezése, hiszen tapasztalati úton tudnának hiteles válaszokat adni a papok a kapcsolati krízisekben elakadóknak."

"Már régóta meg kellett volna engedni a házasodást, mivel semmi köze a cölibátusnak a Krisztusi tanításokhoz. Pusztán történelmi okból kialakult fegyelmi szabály."

"Mivel mi görögkatolikusok vagyunk, számunkra természetes jelenség a családos pap. Ezerszer természetesebb, mint a cölibátus, amit értéknek tartok, de csak akkor, ha szabadon választható. Én bírom, hogy az eskető papunkkal összejárunk, vigyázunk a gyerekeikre, hogy a felesége jó barátnőm. Látom, hogy nem valami Parnasszusról prédikál, hanem meg is éli, amit mond. Szerintem szüksége lenne a családoknak mentorra, erre teljesen alkalmas lenne egy papcsalád."

"Nem ez fő probléma, hanem az, hogy kevés élő közösség van, melyeket nem csak papok szervezhetnének meg egy plébánián. Házas diakónusoknak, akolitusoknak jelentkeznének bőven, akikre rá lehetne bízni közösségek vagy akár plébániák vezetését is. Szerintem az egyháznak nem a papok házasságát kéne lehetővé tennie, hanem családos férfiembereket kellene minél több területen bevonnia. Adminisztráció, liturgia, temetés, keresztelő, beteglátogatás stb. Sok pap panaszkodik, hogy nem győzi ellátni a feladatát. Pedig ez sokszor csak azért van, mert téves reflexből nem hajlandó laikusok segítségét igénybe venni. Ezzel együtt szép lenne, ha az üres és kihalt plébániákat családok, közösségek népesítenék be. Ha közösségben élnének papok, akkor elviselhetőbb lenne a nőtlenség. Sok jó példa van papi életközösségekre - Ausztriában. Ezek fenntartását kéne segíteni és lehetővé tenni idehaza is. A mi nem túl nagy városunkban például hét plébánia van. Minden pap a saját plébániáján lakik, nagyjából 500 méterre egymástól. Együtt is élhetnének, papi közösségben, a közös ház jelentős költségcsükkentést is hozhatna."

"A cölibátust jónak tartom, a görögkatolikusok jogértelmezését helyesnek találom. Náluk ugye megvan a lehetősége a nősülésnek a papszentelés előtt. De ott van a szerzetesség is a maga hagyományaival."

"A cölibátus választható jellege már abszolút létezik, itt-ott nagyon jól működik is, úgy hívják: nős diakónus. Azt hiszem, ez így korrekt."

"A papoknak mindenképpen jót tenne a választható cölibátus, de az egyháznak? Talán emberibb megközelítésből látnának rá a hétköznapi kérdésekre, de ez sem biztos, hiszen a napi betevőért való küzdelem továbbra sem lenne számukra létkérdés, mint sok család számára. Nem azért nem tudnak értelmes dolgokról beszélni a szószékről, mert elköteleződtek egy asszony iránt, vagy sem. Igen, elképzelhető lenne, hogy többen mennének papnak. De minek. Szerintem cipészre is egyre kevésbé van szükség, mert kihaló szakma. A templomok is kiürülnek, az üres rendszer fenntartásához, meg nincs szükség papokra. Ez a közmunka szintje. Ha házasodhatnának a papok, attól megtelnének a templomok? Szerintem az egyház hatékonysága nem ezen múlik. Ez csak a szakma kényelmességét szolgálná, persze az is egy nagyon fontos szempont. Melyik egyházról beszélünk? A katolikus klerikális állomány kellő létszámát lehet, hogy biztosítaná, de mi köze ennek a kiürülő templomokhoz. Attól félek, semmi. És attól is félek, hogy ennek nincs is jelentősége."

"A cölibátushoz nem kéne ragaszkodni, a görögkatolikusok sem élnek cölibátusban. Nyilván szerzeteseknél maradjon, de a világi papok nyugodtan választhatnának."

"Véleményem szerint nem feltétlenül a nőtlenség miatt fogyatkozik jelentősen a papság, de ha engednék a házasságot, biztos vagyok benne, hogy másképp, más szemmel, más oldalról élnének meg dolgokat a papok, így másképp is állnának a dolgokhoz. Sokkal, de sokkal gyakorlatiasabban látnának élethelyzeteket, mert más látni, mint megtapasztalni. Így nem kéne minden prédikációban a példákat úgy kezdeni, hogy "Ismerek egy családot, ahol... Hallottam/Olvastam...". Személyes környezetemben legalább két férfiról tudom, hogy pap lett volna, ha nem lenne cölibátus. Szóval lehet, hogy valóban ez az egyik fő oka a papság csökkenésének, de szerintem nem csak ezen múlik a papi hivatás népszerűsége."

Szerkesztette: Gégény István