Istennek szép terve van a saját nemükhöz vonzódókkal

2015. június 25. Gégény István

Urbán József piarista szerzetes néhány hónapon belül megnyilatkozott a homoszexuálisok keresztény megítélése ügyében, kritikával illette a bevándorlási kormánykampányt, az egész tetejébe – mindezek ellenére – rangos állami kitüntetés kapott. Aki ilyen magas labdákat dobál, azt előbb vagy utóbb kifaggatom. Így is lett.

Itt ülök a budapesti piarista gimnázium igazgatói irodájában, velem szemben egy szelíd, halk szavú szerzetes. Őszintén megvallva nem gondolnám róla, hogy olyan merész gondolatokat tett közzé nemrég, amelyek által élesen szembeszállt a miniszterelnök helyettesével, a „keresztény” kormánypárt vezetőjével. Talán azt sem nézném ki belőle első benyomásaim alapján, hogy hazánk egyik elit katolikus fiú gimnáziumát irányítja. Ám párbeszédünk során kiderült, épp ez a jámborság az ő motorja, az erő helyett a közösségvállalás embere. Valójában jelenleg szinte az egyetlen "látható" egyházi csúcsközépiskola igazgatója, a másik ilyen intézmény ugyanis egy ideje hallgatásba burkolózott, nem indok nélkül. Ebből a gondolatkereszteződésből indul dialógusunk.

– Beszélgetésünkre készülve ellátogattam az Ön Facebook oldalára, s észrevettem, hogy a közelmúltban megváltoztatta a profilképét. Más esetben fura lenne, hogy egy piarista szerzetes miért egy bencés monostor fotóját választja „arcképként”, ezúttal viszont legalábbis sejthető az összefüggés.
– Azért tettem ki profilképként a Pannonhalmi Főapátság fotóját, mert nagyon erőteljesen ki szerettem volna fejezni a szolidaritásomat az iskolával, a kolostorhoz tartozókkal.

urbanjozsef.jpg

– Pedig a bencés „kupac” egyfajta szégyenfolt lett, még ha talán átmenetileg is a katolikus oktatás és a szerzetesség egén egyaránt. Hogyan tovább Pannonhalma után?
– Nem gondolnám, hogy helyes lenne ez a megfogalmazás. Sokkal inkább úgy látom, hogy az élére álltak valaminek, megnyitották a hibákkal való őszinte szembenézés időszakát, új kultúra kialakításának úttörőiként tekintek rájuk. Az egyház és az oktatás egyaránt magán hordozza a hierarchikus működési mód gyengeségeit: hatalmi viszonyok, erősebb kontra gyengébb. Valami elkezdődött a bencések lépésével, valami fontos változás az egészséges, igazságos közösségek irányába. Ezért szívesebben fogalmaznék úgy, hogy „Pannonhalma óta”, nem pedig „Pannonhalma után”.

– Térjünk rá arra a témára, ami az Ön egyik legnagyobb visszhangot kiváltó megnyilatkozását részben összeköti a pannonhalmi üggyel! Miután Semjén Zsolt nyilvánosan üdvözölte egy családról szóló népszavazás eredményét, mondván, győzött a normalitás, a keresztény értékrend, Ön igyekezett ellensúlyozni ezt a kijelentést, kvázi védelmébe vette a homoszexuálisokat. Most akkor normális lenne a homoszexualitás is?
– Azt gondolom, eleve a kifejezéssel is óvatosabban kellene bánnunk. Amikor kimondjuk, hogy valaki homoszexuális, ezzel szinte kivétel nélkül negatív dolgokra gondolunk. Nagyon terhelt ez a fogalom, már a használatával is negatív szövegkörnyezetbe helyezzük azokat, akikről beszélünk. A legutóbbi Családszinódus után Marx bíboros feltett egy fontos kérdést: ha 35 éve együtt él egy azonos nemű pár, vajon nem találunk-e értéket az ő hűségükben, kapcsolatukban? Én is csupán felteszem ezt a kérdést, de fontosnak tartom, hogy belegondoljunk ilyesmikbe.

– Az egyháznak elvileg nem azzal van baja, hogy valakinek a fejében bűnösnek tartott szexuális gondolatok támadnak, hanem azzal, hogy mit kezd ezzel. A probléma a homoszexualitás megélése, az ilyen szexuális cselekedetek gyakorlása. Mikortól bűn egyáltalán a homoszexualitás?
– Amikor nálunk, a gimnáziumban felmerül a szexualitás témája, márpedig a kamaszok körében gyakran felmerül, akkor mindig azt szoktam mondani: nem jó kérdésfeltevés, hogy meddig lehet elmenni. Ez egy tiltó, negatív megközelítés. Pozitívan érdemes hozzáállni a témához, ezt javaslom ebben az esetben is. Annyit biztosan mondhatok, hogy minden ember, így a saját nemükhöz vonzódók is a tisztaságra kaptak meghívást, Istennek szép terve van velük. Ez az a pont, ahonnan ki kellene indulnia a róluk és velük való párbeszédnek.

– Sokan a homoszexualitást valamiféle betegségnek tartják, amiből ki kell gyógyítani ezeket az embereket. Mit gondol erről?
– Szerintem nem ez a helyes megközelítés. Sokkal jobb lenne, ha többet, bátrabban beszélnénk magáról a szexualitásról, nem tartanánk valami titkolni való, bűnös dolognak, tabunak. Ha így tennénk, szerintem a homoszexualitás kezelése is a helyére kerülne. Legyen látható, létezzen a közbeszédben, hogy ilyen emberek is vannak, ne akarjuk őket letagadni, a tényeket elkendőzni! Azzal, hogy betegségként hivatkozunk rá, azt állítjuk, hogy a „normalitásban” ilyesmi nem létezhet. Az említett írásomra érkezett reakciók kapcsán megtapasztaltam, mennyire erőszakosak tudunk lenni, mennyi gyilkos gondolat, félelem működik bennünk.

– Mindezek mentén viszonylag érdekes fordulatnak tűnik, hogy bár a jelenlegi kormányzat által képviselt gondolatisággal szembehelyezkedett, Áder János államfő megbízásából Balog Zoltán miniszter március közepén a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozata kitüntetést adományozta Önnek, az indoklás szerint „tartományfőnöki szolgálata során a társadalmi felelősségvállalásról híres piarista közösségek és iskolák szemléletformáló átalakítása érdekében végzett munkája elismeréseként”. Akkor itt a válasz arra a kérdésre, hogy kaphat-e rangos állami kitüntetést olyan személy, aki előtte nyíltan bírálta a kormány egyik vezető tagját.
– Ezzel kapcsolatban nem tartom abszurdnak azt a kijelentést, hogy egy kormány a közösség szolgálatát vállalja. Ezt az elismerést úgy fogadtam, hogy a hazám, ez a közösség ki akart tüntetni. Amikor arról írtam, hogy mivel értek egyet és mivel nem, nem pártpolitikai célok vezettek, hanem ugyanennek a közösségnek a szolgálata. Ma is azt gondolom, azt vallom, hogy ha vannak fontos mondanivalóink, mondjuk el azokat – erőszakosság, félelem nélkül.

(Beszélgetőtárs: Gégény István)