A hősök köztünk élnek

2015. április 03. Gégény István

Egy kétgyermekes édesapa hatalmas tette áll előttem példaként Nagypénteken. Mindent megtett, hogy megmentse 150 ember életét. Nem sikerült, de kész volt rá, hogy az életét adja értük. Ezt már akkor eldöntötte, amikor Barcelona repterén felszállt arra a bizonyos repülőre.

 

Patrick Sondheimer kapitány neve méltatlanul háttérbe szorult az alpesi légi katasztrófa kapcsán felénk áradó hírözönben. Ma már aligha kétségesek a körülmények, így nyilvánvaló, hogy sem ő nem hibázott, a repülőgép állapotával sem volt gond. Éppen ellenkezőleg: túl jól működtek a védelmi rendszerek, amelyek ezúttal közvetve a halálba küldték a gépen tartózkodókat, a másodpilóta feltételezett aktív közreműködésével. Róla, Andreasról már sokan és sokat írtak, s talán nagyobb figyelemmel, erősebb baráti, rokoni, közösségi háló megtartó ereje által elkerülhető lett volna az ő tragédiája, amely a sajátjával együtt sokak életének lángját kioltotta.

 

 

 

Patrickról azonban sokkal többet kellene, illene beszélnünk. Életemben nagyon kevés alkalommal repültem, mégis belém ivódott e pár alkalom néhány mondata. A kapitányoké, akik kezébe helyeztem sorsomat, amikor helyet foglaltam az általuk irányított gépen. Emlékszem szinte mindarra a kevés szóra, amit bemondtak a mikrofonba, még a magyar kapitányom nevére is – pedig az a bizonyos utazásom 2003-ban történt. Jól estek tavaly nyáron a német kapitány startolás előtti „prepare for the take off” szavai is, amelyek nagyfokú figyelmességet közvetítettek.

 

Ők azok az emberek, akik nem egyszerűen munkát végeznek, hanem az életükkel felelnek utasaikért. Arra vállalkoznak, hogy utolsóként hagyják el a fedélzetet, minden rájuk bízott életért felelősséget vállalva. Legalább olyan bizalomvesztést okozott e téren Schettino hajóskapitány tette – aki magára hagyta a süllyedő óceánjárót, amely vélhetően jórészt az ő hibájából futott zátonyra –, mint a problémákkal küzdő Andreas Lubitz szörnyű cselekedete.

 

Ezek a drámák mégsem kisebbítik a köztünk élő kapitányok tízezreinek érdemét, akik ma is beülnek abba a bizonyos ülésbe, és legjobb tudásuk mellett lelkük minden erejét annak szentelik, hogy épségben célba érjenek utasaikkal, szállítmányukkal, repülőgépükkel.

 

kapitany.jpg

 

Patrick Sondheimer kapitány földi értelemben kudarcot vallott. Nem ért célba a gép, amelyért ő felelt, s ha nem távozik a pilótafülkéből, talán... Talán. Az emberi, utólagos ok-, miért-, kibúvókeresést azonban felülírja Nagypéntek ajándéka. Mert Jézus is látszólag elbukta a tervet, hogy mindenkit tanítványává tegyen. Épp az egyik „másodpilótája” árulta el. Mindössze 33 év, kereszthalál, megaláztatások egész sora – nem éppen királyi, isteni karriernek tűnik.

 

A múlton már nem tudunk változtatni, a jövőnkre azonban hatással lehetünk. A földműves, aki hajnalban kel, hogy mindennapi betevőnkért keményen megdolgozzon, a kalauz, aki annak ellenére tud kedves lenni velünk, hogy számára bizonnyal csak egyetlen arc vagyunk a tömegmasszából, az ápoló, aki egész nap panasz, fájdalom áradata közt szolgál minket, mégis képes derűt csempészni a betegség légkörébe, a pap, aki szinte naponta eltemet valakit, mégis lelkesen ad össze párokat, mosolyogva tart hittanórát... A sor hosszan folytatható, csupán tiszta szem kell hozzá, hogy felfedezzük a köztünk élő hősöket.

 

Áldozat nélkül nincs élet, ezt már a szülés/születés kapcsán megtanulja mindenki. Emlékezzünk sokáig Patrick Sondheimer áldozatára! Egy volt közülünk. A hősök köztünk élnek. Te is lehetsz ilyen nagyszerű ember, talán az vagy már most is.

 

Hála az áldozatkész, csendes hősökért!

 

Gégény István