Ki törődik a kilépett papokkal?

2015. január 28. Gégény István

Nagyjából 100 ezren vannak világszerte, hazánkban 20 éve mintegy 400 ilyen férfiról tudtak. Akkoriban kapcsolódott be beszélgetőtársam is azokba a találkozókba, amelyek később – mind a mai napig tartóan – évenkénti lelkigyakorlatokban csúcsosodtak ki.

Bár a nekem nyilatkozó, általam megkeresett kilépett katolikus pap vállalta volna a nevét, azt javasoltam, hogy maradjon anonim a válaszadás. Így talán jobban tudnak olvasóim a helyzetre, s nem az adott személyre koncentrálni.

Mert helyzet, az van. Itt élnek közöttünk, hoztak egy döntést, aztán egy másikat. Megtehetjük ugyan, hogy szemet hunyunk a létezésük, egyszersmind döntéseik következménye felett, ám egy másik utat javaslok. Főleg annak okán, amit Tomka Ferenc lelkipásztor a hazai papság aktuális helyzetét és jövőképét illetően felvázolt. A múlt – s az annak hagyatékaként velünk élő jelen – ugyanis fontos, hasznos tanulságokat tartogat a jövőnk építése, helyes formálása ügyében. Beszélgessünk a kilépett papokról!

klerus.jpg

– A letörölhetetlen jegyet nem veheti el senki, ráadásul nem feltételesen szenteltek pappá minket – kezdi máris helyzete tisztázását az egykori pap, aki így még ma is az. Lehet nemet mondani a szolgálatra, a rendszerre, a szabályok betartására, kérhető és elnyerhető a laicizálás, de a felszenteltséget nem lehet elveszíteni, csak a klerikus állapotot (jogállást). Ha valaki megkapja a "felmentést" Rómából, utána áldozhat, gyónhat, tehát "normális" katolikusként élhet. Beszélgetőtársam esetében ez a folyamat mintegy két évtizedet vett igénybe, de ma már nem kell feltétlenül ennyi időt várni – elmondása szerint a Magyar Katolikus Püspöki Karnak van olyan tagja, aki az ilyen ügyek megoldásáért, ha úgy tetszik, gördülékenységéért felel.

Csalódnom kell, amikor arra kérdezek rá, vajon miért dönt valaki a pálya elhagyása mellett. Merthogy – feltételeztem magamban eddig – nem főként "azért". Pedig de. – Az általam ismert hasonló társak 95 százaléka nősülés miatt döntött így. Akadnak olyanok, akik engedelmességi, vagy anyagi problémák miatt léptek ki, de a többségnél a nősülés az ok. A magam esetében azt gondolom, hogy nem is szabadott volna engem pappá szentelni. 23 éves voltam, egyszerűen nem voltam érett egy ilyen döntésre. Nem vagyok ellene a cölibátusnak, de meggyőződésem, hogy most fordítva ülünk a lovon. Ha valaki érett fejjel, lánglelkűen építi már az egyházat, azt kellene ilyen módon pappá szentelni, nem pedig előbb kötelezővé tenni a nőtlenséget is a papszenteléssel, aztán, amikor beérik a személyiség, akkor esetleg jönnek a problémák – mondja a kilépett pap. Hozzáteszi, második életdöntése meghozásakor az az elv lebegett a szeme előtt, hogy inkább nem lesz pap tisztességesen, mint él tovább papként nem tisztességesen.

Amikor felvetem, hogy a házasság és a papszentelés ugyanolyan látatlan felelősségvállalás, amikor végülis egy nagy ismeretlenre mondunk igent, így saját logikája nyomán a válás is "tisztességes" döntés lehetne, így felelt: – Egy családban az ember természetes alapon találja meg a helyét. A papság viszont a maga módján természetellenes állapot: az adott személynek óriási bravúrt kell elkövetnie, transzponálnia kell a vágyait, az egész életét. Aki hitelesen, rendesen éli meg a papságot, az azokból a lelki kincsekből táplálkozik, amiket papi tevékenysége során a hívek körében összegyűjt és Istennel való kapcsolatából gyűjt – mondja.

Hogy a címben feltett kérdésre is válaszoljunk: a kilépett papokkal leginkább – sajnos – saját maguk törődnek. Az összetartást nehezíti, hogy keveset tudnak a frissen kilépőkről, ami érthető, hiszen ez egy fájdalmas lelki folyamat, senki nem büszkélkedik vele. Beszélgetőtársam szomorúan emlékszik vissza rá, hogy a polgári esküvőjére egyetlen családtagja sem ment el, utána viszont megenyhült a szégyenből fakadó távolságtartás. Ő maga 20-25 kilépett társával tart kapcsolatot, sőt, a családtagok is jól ismerik egymást. Találkozóik hangvételét barátságosnak nevezi – se mélabú nem ül rajtuk, de nem is akarják közösen megreformálni az egyházat. Az azért felmerült bennük, hogy ha Ferenc pápa valóban hazánkba látogat a közeljövőben, szívesen találkoznának vele csoportosan. – Mit mondanának neki? – kérdezem. – Arra kérnénk, hogy buzdítsa az egyházi elöljárókat még aktívabb kapcsolattartásra a kilépett papokkal. Törődjenek velünk, mi is az egyház tagjai vagyunk – hangzik a válasz, a lényegi üzenet.

Hogy az egyház hivatalos intézményrendszere mennyire törődik velük, azt szerinte püspöke válogatja. Nem mindenhol vörös posztó a kilépett pap: a laicizált személy kaphat megbízást akár egyházi feladatok elvégzésére is. Van olyan egyházmegye, ahol ilyen férfi lelkipásztori kisegítőként szinte plébánosi szintű feladatkört kapott, természetesen civilként, akolitusként. Némi iróniával mondhatnánk, az idő is nekik dolgozik, ugyanis van olyan főpásztor, aki ma, paphiányosabb korban sokkal bátrabban ad feladatot kilépett papoknak, mint mondjuk két évtizeddel ezelőtt tette ugyanő.

Beszélgetésünk végkicsengése, egyben a további dialógus potenciális kiindulópontja, hogy beszélgetőtársam szerint nem a cölibátussal van a gond, hanem annak kötelezővé tételével. – Lám, a görög katolikusok élete is bizonyítja, hogy papság és család megfér rendben egymás mellett! Úgy tudom, Ferenc pápa asztalán is ott van a téma. Nem gondolom, hogy a jelenlegi papok nősülésének engedélyezése lesz a végkimenet, inkább a házas férfiak pappá szentelését tartom lehetségesnek, egyben jó iránynak is – zárja szavait az idővel megszületett gyermekeit becsülettel felnevelő férfi. Annyit még hozzátesz, hogy egymás között ugyan megállapodtak, nem nagyon nyilatkoznak ebben a témában. Eddig hallgattak, de nem történt semmi előrelépés, pozitívum az ügyükben. Ezért mégsem utasította el a megkeresésemet, hiszen talán majd most...

Gégény István

* * *

A cölibátushoz kapcsolódóan itt érhető el egy szerintem hasznos hozzá-olvasmány.