Kimerült a papság, elveszítjük a híveket - beszélgetés Tomka Ferenc lelkipásztorral

2015. január 24. Gégény István

Válságban van az egyház. Nem én mondom, hanem egy katolikus pap. Ráadásul nem a megkeseredettség beszél belőle, hiszen aki ismeri, jól tudja: Ferenc atya derűs lélek, a remény embere, aki mindig ösvényeket, kapaszkodókat keres. Ezúttal sem csupán a problémáról beszél, hanem megoldási javaslatokkal is él. Hogy interjúalanyom nem a levegőbe beszél, azt színes, közösségcentrikus életútja, publikációinak hosszú sora hűen igazolja. Íme, egy újabb téma, ami alkalmas lehet rá, hogy építő, egymást kölcsönösen gazdagító párbeszédet folytassunk róla! Erre hívom meg olvasóimat.

 

Mit szól Beer püspök véleményéhez, aki szerint elgettósodott a katolikus egyház Magyarországon?

– Nem volt még lehetőségem közvetlenül elolvasni a teljes interjút, de sokaktól eljutottak hozzám visszajelzések a váci főpásztor ezen megnyilatkozásáról. Ami a gettósodást illeti: igen, magam is érzem azt, amit ezzel kapcsolatban Ferenc pápa az Evangelii Gaudium kezdetű enciklikájában megfogalmaz, s ami összhangban van Miklós püspök szavaival. Keményen küzdök a jelenség ellen, mint a lelkipásztorkodás tanára, de még sok jel ezt igazolja a mindennapokban.

 

tomkaferenc_lead.jpg

Tomka Ferenc nem csupán a problémát látja, hanem megoldási javaslattal is él

 

A gettósodás mellett más kihívásokkal is küzd a katolikus egyház. Ott van például a paphiány, amiről ma valahogy kevesebbet beszélünk, mint mondjuk egy évtizede, pedig a helyzet aligha lett jobb.

– Valóban. A nagyvárosokban jellemző, hogy 30 ezer fős területre jut egyetlen plébános, egyre ritkább esetben egy káplánnal kiegészítve. Vidéken eközben 3, 5, 6, 8 településre jut egyetlen pap, ezen falvak egyenként ezer fősek is lehetnek. A lelkipásztorok gyakran beleszakadnak a feladataik teljesítésébe. Ha igazán lelkileg gondozni szeretnék a rájuk bízottakat – ifjúságpasztoráció, házasságpasztoráció és még sorolhatnám –, ahhoz sokkal több időre lenne szükségük, kevesebb teher mellett. Óriási római katolikus paphiány van Magyarországon, amely mára félelmetes méreteket öltött. Ráadásul nagyjából 60 év körüli a hazai papság átlagéletkora, és semmi nem utal arra, hogy a következő 10 évben javulna a helyzet. Ilyen körülmények között egyre kevésbé van esély a lelkek személyes gondozására.

 

Mi lehetne a megoldás?

– Ferenc pápa még Argentínában élve olyan programot hirdettet meg, amely szerint minden 600 méteres átmérőjű városi területen belül kellene lennie legalább egy kápolnának, ahol adott esetben, pap hiányában világi lelkipásztori munkatársak végeznek igeliturgiát, összefogják a közösséget. Ma Magyarországon eleve számos városi plébániai körzetnek több kilométeres az átmérője. Óriási felelőssége van az egyháznak abban, hogy alkalmas világiakat képezzünk. A hazai reformátusoknál egy lélekre háromszor annyi lelkész jut, és ezek átlagéletkora 40 év környékén alakul náluk.

 

Sokakban felmerül, hogy egyre aktuálisabb lenne a papi nőtlenség kérdésének komolyabb újragondolása.

– Most is lehet házas embereket akolitussá avatni, diakónussá szentelni. Nem gyóntathatnak, nem mutathatnak be szentmisét, ám egy sor szolgálatot elláthatnak. A Váci Egyházmegyében számos olyan plébánia van már most is, amit nős diakónus vagy akolitus vezet (néhány más egyházmegyében szintén van példa hasonlóra). Úgy tapasztalom, sok világi katolikusban él a lelkesedés az egyház iránt, számosan végeznek teológiai tanulmányokat – rájuk bátran lehetne építeni. Az említett Beer Miklós püspök kezdeményezésére az elmúlt pár évben mintegy 150 civilt képeztek ki, akik akolitusként besegítenek a plébániákon. Ez nem egyedi, új kezdeményezés, hiszen már a '70-es években is léteztek például Brazíliában ilyen törekvések. Ott mintegy 40 ezer bázisközösséget alkottak, amelyek közösségek lelki gondozását, összefogását végezték és végzik.

 

Egy kicsit mintha kikerültük volna a cölibátus kérdését...

– Nem szeretnék mélyebben belemenni a nős papság lehetőségének kérdésébe, de alig kétséges: a cölibátus is szerepet játszik a mostani folyamatban. A görögkatolikusok ugye házasodhatnak – sem náluk, sem a protestánsoknál nincs pap-, illetve lelkészhiány, jobb az utánpótlás helyzete. Karl Rahnert idézném, aki más neves teológusokkal együtt már évtizedekkel ezelőtt úgy fogalmazott: talán ezzel az eszközzel akarja kivenni Isten az irányítást a klerikális oldal kezéből, hogy jobban megosszák a lelkipásztori feladatokat a világiakkal. Nem látszik más út: fel kell ébrednünk, a világiak teljes bevonására kell törekednie az egyháznak. Közösségvezetővé kell tennünk a civileket, és nem érünk rá ezzel a lépéssel. Az utolsó órában vagyunk, annak is a legvégén. Elindult a katolikusok létszámbeli fogyása, az arány ráadásul a reformátusok javára látszik növekedni. Azt gondolom, igenis van, amiben tanulhatnánk tőlük. Ismétlem: nem érjük el, nem gondozzuk megfelelően, ezért elveszítjük a híveket. Nincs elég emberünk, pedig lehetne. Sok hívő vágyik az egyház szolgálatára.


Beszélgetőtárs: Gégény István

 

* * *

 

Bárcsak minden probléma kapcsán ilyen hamar születne életképes reakció. Ferenc atyával január 22-én este beszélgettünk, s január 24-én délben az alábbi cikk jelent meg a Magyar Kurír hírportálon. Igaz, csupán egyetlen egyházmegyéről van szó a tucatnyiból, de ez is jelzi, hogy lépni kell, nem várhat tovább az egyház.