Charlie után, szabadon: hitvallások párbeszéde

2015. január 14. Gégény István

Sokat tanultam egy hét alatt. Talán többet, mint a legkeményebb vizsgaidőszakban, a legzsúfoltabb órarenddel felvértezett gimnáziumi évek idején. Jó lenne persze lassan továbblépni, viszont nagyon nem mindegy, merre és hogyan tovább.

 

1. A vitáról

 

Sok párbeszédben vettem részt az elmúlt napokban. Nem csupán az interneten, hanem baráti társaságokban, utcai dialógusokban is előkerült a téma, amit nem lehet megkerülni, legfeljebb bölcsen hallgatni, megtartva magunknak a véleményünket. Tiszteletem azoknak, akik utóbbi formáját választották a reflexiónak! A magam részéről azért ragadtam mégis billentyűzetet, mert egyrészt hivatásomat illetően érintett vagyok a témában, másrészt hivatásomat illetően érintett vagyok a témában. Az iménti két állítás ugyanannak tűnik, mégsem az. Újságíró vagyok, mint a legyilkoltak, ezzel együtt hívő is vagyok, mint akiket kigúnyoltak, és – nem lehet elmenni szó nélkül mellette – mint akik gyilkoltak. Nem pontosan úgy, nem szélsőségesen, gyilkosságra is hajlamos módon, de nekem is fájnak az ilyen gúnyrajzok. Kérem a szólásszabadság élharcosait, legalább a saját érvelési logikájuk hitelességének védelmében fogadják el ezt az egzisztenciális érintettséget! Nem akarok, nem is tudok más lenni. Gyakran éreztem magamat úgy ezekben a vitákban, mint az egyszeri vándor, aki betér egy ismeretlen vadnyugati kocsmába, s leül megpihenni. Megérkezik a környék legénye, benyit, majd, mikor meglát, belém ereszt egy tárat, majd megkérdezi: ki volt ez és mit akart? Nehéz párbeszédet folytatni, ha olyat vitat valakit, amit nem is állít a másik fél. Úgy nehéz vitázni, ha valamilyen megfogalmazás „kiveri a biztosítékot”, onnantól pedig besoroljuk a másikat a „hülyék” kategóriájába, ahelyett, hogy próbálnánk megérteni őt. A vita lényege – szerintem – nem az, hogy végül mindenki egyetértsen, hanem hogy kifejthessük az álláspontunkat, így megértsük egymást. Ha ebből bármi születik, örülünk neki. Ha nem, akkor legalább meghallgattuk egymást, minősítgetés, megalázás, gyűlölködés nélkül.

 

2. A szólás szabadságáról

 

Fontosnak tartom. Nagyon. Bár nem merült fel talán még ilyen kontextusban, de ha választanom kellene, hogy gyűlölködés közepette, vagy szólásszabadság nélkül kellene élnem, bevallom, nem tudnám hirtelen a választ. A szüleim fiatal korukban nem voltak ilyen bonyolult helyzetben, számukra nem volt dilemma: jól tették, ha nem nyitották ki a szájukat úgy általában, s jól tették, ha nem verték nagy dobra, mit keresnek a templom környékén (amikor ötödik gyermekként az öcsémet várta édesanyám, a nőgyógyász az egyik vizsgálatkor azt találta mondani neki: „asszonyom, ön vagy hülye, vagy cigány, vagy keresztény” – végül is talált). A szabad világ súlyos terhe, hogy nekünk magunknak kell kialakítanunk ennek a szabadságnak a játékszabályait, a határokat, a jogi kereteket. Igazából örülök a lelkem mélyén, hogy ezeket a sorokat most szabadon leírhatom, de ha nem tehetném, szerintem akkor sem robbannék fel mérgemben, miközben a véleményemen sem változtatnék. Viszont továbbra is hiszem, sőt, az egyetlen értelmes, logikus indítéknak tartom, hogy a párizsi terrortámadás nem a sajtószabadság ellen irányult. Ha ez lett volna a célja a támadóknak, miért pont azt a kicsi szerkesztőséget vették volna célba? Ha már az adott országban akartak ilyen rettenetes bűnt elkövetni, figyelmet felhívni, vagy üzenni bárkinek bármit a sajtószabadságról, miért nem valamelyik állami orgánumot vették célba? Ha Európa „iszlámista leigázása” lett volna a cél, sajtószabadságilag beüzenve, miért nem a BBC kapta meg a magáét? A „Je suis Charlie” ezért nem lehet más, mint hitvallás a gyűlöletbeszéd (grafikus kifejezésmódjának) szabadsága mellett (is). Tiszteletben tartom, de nem azonosulok vele. Aki pedig így tesz, lelke rajta. Nem gyűlölöm azokat, akik így gondolkodnak, nem hülyézem le őket, nem gyalázom meg őket, nem illetem válogatott káromkodással a személyüket – éppen azért, mert nem vagyok Sárli (a franciák nem „csárli”-ként ejtik ezt a szót, tiszteljük meg őket ennyivel).

 

3. A tét

 

Ennek a vitafolyamnak nagy tétje van. Ha nem így lenne, nem pörögne ekkora fordulatszámon a globális érveléserőmű. A vita közelebbről nézve – szerintem – gyűlölet kontra tisztelet mezsgyén halad. Egyértelműen tiszteletpárti vagyok, s azt szeretném, hogy a gyermekeim, s úgy általában az egész világ inkább tiszteletben élhessen, semmint gyűlöletben. Ha a francia szatirikusok építeni akarnának, nem rombolni, akkor olyanokkal állhatnának elő, mint például ez, itt. Nem tetszik a káromkodás a végén, meg könnyű mindent a politikusokra kenni, de ez a pár kép elgondolkodtatott, s önvizsgálatra hívott. Ez szerintem egy konstruktív karikatúra. Amiket a Charlie Hebdo hozzám eljutott oldalain láttam, azok nem voltak konstruktívak. Nem hívtak párbeszédre, ám rombolásra, megalázásra tökéletesen alkalmasak. Épp az imént hivatkozott magyar karikatúra igazolja, hogy érdemesebb távolabbról is magunkra néznünk, s észrevenni, miről szól ez az egész. Itt ugyanis igazságok állnak szemben egymással. A te igazságod, meg az én igazságom. És érdemes eljutni arra a pontra, amikor belátjuk: van olyan, hogy nem tudunk közös igazságra jutni. Vajon miért hallgatott Jézus, amikor Pilátus megkérdezte tőle: mi az igazság? Ő ne tudná? Az Isten Fia? Akkor miért nem mondta meg? Talán azért, mert úgy lettünk megalkotva, hogy a szabad akaratunkból fakadóan akár teljesen mást lássunk ugyanabban a tükörben. A tükör már csak ilyen, bárki kipróbálhatja. Ha belenézek éles szögből, te meg szemből, ő meg egy másik irányból, mind mást látunk. Nem hiszem, hogy rossz ez így. Az a rossz, ha hülyének és egyéb ocsmányságnak nevezzük a másikat, csak azért, mert ő mást lát. A szabad akarat szerintem ajándék. Segít, hogy felismerjük – nem alattvalóként, sem robotként, hanem a magunk erejéből, akár vitatkozva, izzadva, küzdve – a világ sokszínűségének tükrében: nem én vagyok az Isten, nem az „én igazságom” szerint működik a világ. Szerintem ez a tét.

 

4. A vallásról

 

Ez a kifejezés valami ájtatos manósággal azonosulhat meggyőződésem szerint sokak lelki (!) szemei előtt: templom, varázsszőnyeg, tömjénfüst, csilingelő harangok, gyóntatószék, Buddha szobra, szent kő, szent tehén, szent bármi. Pedig a Charlie Hebdo munkatársainak is volt hitvallásuk, egyikükét legalábbis pár napja jól ismeri az egész világ: „inkább állva halok meg, mint hogy térdelve éljek.” Nagyon tisztelem ezt a kijelentést. A tulajdonosa az életét adta azért, amiben hitt. Számára, számukra szent volt az istenkáromlást is megengedő, korlátlan gúnyolódás joga. Csakhogy ez a hit kétszeresen is önmaga karikatúrájává vált. Egyrészt ezért, másrészt pedig azért, mert amíg nekik szabadott mások hitét kigúnyolniuk, addig az ő gúnyolódásba vetett hitüket kritikusan szemlélni, azt már tilos. Tehát Sárli lehetünk, de Sárli Sárlija már nem? Nem csupán igazságok, hanem hitvallások, vallási nézetek is szemben állnak tehát egymással. Az a javaslatom, hogy a szembenállás helyett inkább fogadjuk el, hogy nem vagyunk egyformák, másban hiszünk. Még közös jelszót is találhatnánk ahelyett, ami most egyre inkább megosztja a világot. Lehetne mondjuk: „Liberté, je t'aime!”, vagy „Liberté, toujours!” (Szeretlek, szabadság! / Mindörökké szabadság!). Esetleg: "Je suis libre" (szabad vagyok) - bár ezt inkább vágyként, célkitűzésként vállalnám. Így sem unatkoznánk a jövőben, mert bőven lesz időnk életünk hátralévő részében még elvitatkozni azon, hogy ki mit ért szabadság alatt. De legalább lenne olyan közös nevezőnk, ami most nincs.

parbeszed.jpg

Azt tanultam meg az elmúlt napokban, hogy két komoly házi feladatot adott a további közös együttélésünket illetően mindannyiunknak az élet: meg kell tanulnunk elfogadni, tisztelni egymás világnézetét, hitvallását, nézőpontját, s meg kell tanulnunk olyan párbeszédet folytatni, úgy kritizálni, vitázni, hogy azzal építsünk, ne romboljunk. Azt már látjuk, hová vezet az „istenkáromlás joga”. Hiszek benne, hogy van más lehetőség is, hogy tudunk mi ennél békésebben is együtt élni ezen a bolygón, akárhányfélék is vagyunk. Bár nem értek egyet a Sárli-hívőkkel, kinyújtom feléjük a karomat, és azt mondom: keressük meg, ami összeköt! Egyben kérem őket: bár nem értetek egyet velem, ne rúgjatok belém, mert azzal egyikünk sem épül! Leginkább pedig ebben hiszek: hogy a világban egyszer béke legyen, azt magamon kell elkezdenem.

 

Megyek is, sétálok egy nagyot.

 

Gégény István