Interjú a céltáblával – Aki válaszol: Szőnyi Szilárd

2015. január 13. Gégény István

A sajtószabadságról szóló vitává fajult a hazai hivatásos és közösségi médiavilágban egyaránt az egyik francia szerkesztőség elleni terrorcselekmény visszhangja. A Heti Válasz főszerkesztő-helyettese már az esemény napján közzétett egy cikket, amely miatt azóta rendesen megkapta a magáét. Mivel nem tartom helyesnek sem mások kigúnyolását, sem a fegyverrel való véleménynyilvánítást, egy harmadik utat választottam. Felhívtam, és megkérdeztem: mégis, hogy gondolta ezt?

 

(Mivel kollégák és ismerősök vagyunk, ráadásul a saját blogomban teszem közzé a párbeszédünket, meghagytam a közvetlenebb stílust. Aki esetleg emiatt elfogultsággal vádolna – nem feltételezem, hogy ne lenne ilyen olvasója a beszélgetésünknek –, annak kedvéért jelzem, hogy pályám során készítettem már interjút Bajnai Gordonnal, Semjén Zsolttal, Bihari Mihállyal, Katona Kálmánnal és megannyi közéleti szereplővel. Az olyannyira áhított sajtószabadság és a szakmai korrektség jegyében mindenkinek megadtam a lehetőséget, hogy az adott keretek között kifejtse a véleményét. Most is így teszek.)

 

– Mégis, hogy gondoltad ezt – miért kellett ennyire hirtelen reagálnod, ráadásul kritikusan fogalmaznod az elhunytakat illetően, illetve számítottál-e ilyen hatásra?

– Valamelyest számítottam támadásokra, de ekkora gyűlöletáradatra, bevallom, magam sem gondoltam volna. Nem akartam megosztó cikket írni, csupán megpróbáltam megérteni az eseményeket. Elmondom, mi történt valójában. Ülök a szerkesztőségben, s érkeznek hozzám a hírek. Teljesen ledöbbentett a párizsi esemény, egy másik szerkesztőség elleni terrorcselekmény, ahogy mindenkit. Mivel életemben nem hallottam korábban erről a lapról, akkor szembesültem vele, hogy mi is áll a háttérben. Újságírói feladatomnak tartom, hogy információkat közzétegyek, s ezúttal is ez a szándék vezérelt: megosztani az olvasókkal, milyen lapról van szó. Eszem ágában nem volt meggyalázni a Charlie Hebdo munkatársait. Egy dolog a terror, amit mélyen elítélek, de érdemes szembenéznünk azzal is, amit a rajzok sugalltak.

 

szonyi.jpg

Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz vezető munkatársa
 

– Tegyünk tisztába egy alapvető dolgot! Vannak, akik úgy értelmezték az írásodat, mintha egyenlőséget tettél volna a gyilkosság és a vallásgyalázó grafikusok tette között. Tényleg így gondolod, vagy sem?

– Újságírók vagyunk. Nagyon fontos, hogy megfelelően használjuk a szavakat, s helyesen értsük őket. Morális értelemben szó nincs azonos fokú tettről, szerintem a jó Isten is más mércével méri a két dolgot. Azt gondolom viszont, hogy a maga körén belül mindkettő fundamentalista, szélsőséges cselekedet. Az egyik fegyverrel emberéleteket oltott ki, a másik a toll eszközével vallásokkal gúnyolódott, szellemi pusztítást végzett. Morálisan természetesen milliószor jobban megbélyegzendő az a szélsőséges eszmerendszer – ha lehet egyáltalán annak nevezni –, amit a dzsihádisták képviseltek.

 

– Azt viszont felvetetted, hogy a gúnyolódók is tehetnek arról, ami bekövetkezett. Mivel ebben mi ketten egyetértünk, álkérdésnek, alákérdezésnek pedig nem adok teret, inkább azt kérdezem: szerinted miért nem értik meg a vita túlfelén állók azt, ami a legegyszerűbb logika mentén is nyilvánvalónak tűnik?

– Számomra ez arra bizonyíték, hogy az ember igenis transzcendens lény. Akik nem hisznek Istenben, azok is keresnek valami fogódzót, ami túlmutat önmagunkon, ennek a világnak az anyagi korlátain. Valami abszolútumra irányul a figyelem, ami valójában összeköt engem a legkeményebb ócsárlóimmal is. Sokaknál ilyennek látom a rasszizmus elleni küzdelmet vagy éppen a természetvédelem ügyét, és most ilyenné vált a sajtószabadság is.

 

– A legkeményebb ócsárlókat említetted, s az ő kifejezésmódjuk is igazolja, hogy van itt sajtószabadság bőven. Seggfej, zacskó szar – ezeket mind neked címezték, Tóta W. Árpád „ostoba babonázása” a nyomukba sem ér. Hogyan érintettek téged ezek a kritikának szánt gyalázkodások?

– Meglepőnek tűnhet, de ezek engem erősítenek. Amennyiben higgadtan, korrekten, észérvek alapján bárki ízekre szedte volna, amit írtam, akkor most úgy érezhetném, mintha magányos merénylő lennék a sajtószabadság ellenében, aki ezt az ügyet nagyon benézte. Így viszont tökéletesen nyugodt a lelkiismeretem. Ráadásul az elmúlt héten annyi szeretetet, bátorítást kaptam telefonon, SMS-ben, különféle formában rengeteg embertől, amennyit talán az elmúlt évben összesen. Mérhetetlen támogatás, megerősítés áll szemben ezekkel a személyeskedő szavakkal.

 

– Ma késő délután egy nyilvános vitán veszel részt, utána az ATV stúdiójában faggatnak majd, s a következő napokban is zajlik a vita tovább. Egy héttel az események után, miután mindenki megannyi oldalról megközelítve kifejtette, amit gondol, felmerül a kérdés: van-e még értelme tovább rágódni a témán? S egyáltalán: hová vezethet az a láncreakciónak tűnő folyamat, ami most elindult, hiszen titkosszolgálatok máris a következő támadások lehetőségét vetik fel?

– Biztató jeleket látok, elindult ugyanis egy átfogó vita a sajtószabadságról. Még olyan lapok egyes újságírói is, mint a New York Times, vagy a Financial Times, hitet tettek amellett, hogy „nem vagyok Charlie.” Egy másik példa, amit szintén fontosnak tartok: az AP hírügynökség az események nyomán kialakult vita hatására eltávolította az archívumából egy keresztényeket gyalázó "műalkotás" fényképét. De a CNN sem közölte a gyalázkodó karikatúrákat. Úgy érzékelem, a világ józanabb része is kezdi hallatni a hangját. A kérdés második felére reagálva: igen, nem babra megy a játék. Az egzisztenciális fenyegetettség talán azokat a kollégákat is – nem öncenzúrára, de – önmérsékletre intheti, akik eddig talán nem mérték fel kellően egy-egy általuk mégoly ártalmatlannak vélt rajz lehetséges következményeit.

 

Gégény István